Az írás ereje

BENE ZOLTÁN INTERJÚJA

Irodalmi Jelen, 2022. február

Száraz Miklós György 1958-ban született Budapesten, többek között József Attila- és Babérkoszorú-díjas, Térey-ösztöndíjas író, nem mellesleg a Székely Bicskarend „lovagja”. 1984-ben végzett az ELTE történelem és levéltár szakán, dolgozott a KSH-nál, majd üzemi lapok újságírójaként. 1989-től 1991-ig a Juhász Ferenc szerkesztette Új Írás rovatvezetője volt, később több könyvkiadó irodalmi vezetőjeként tevékenykedett. Évtizedek óta szabad foglalkozású író, emellett hosszabb-rövidebb ideig számos lap és nem egy kiadó munkatársa. − Irodalomról, írásról, családról, nemzetről, otthonról, otthonosságról és sok minden egyébről beszélgettünk.

− Senki sem szólít Mikinek, tudtommal mindenkinek Gyuri vagy. Csak hát, a Száraz György név már foglalt a magyar irodalomban. Méghozzá édesapád révén. Már csak ezért, a középső neved miatt is megkerülhetetlen a kérdés, ezért nem is kerülöm meg: mennyiben teher és mennyiben áldás egy Kossuth-díjas író fiaként felnőni, majd elindulni az írói pályán?

− Tényleg Gyuri vagyok „civilben”. Száraz Györgynek hívták apámat, az apai nagyapámat, sőt a dédapámat is. És mivel apám Kossuth-díjas író volt, a maga idején ismert ember, kellett valami megkülönböztetés. Hogy az ő írósága teher vagy áldás? Mindkettő. Vagy egyik sem. Sosem tudtam erre az egyedül igaz választ. Volt, aki leköpött apám miatt, volt, aki nem magam miatt szeretett, hanem miatta. Bonyolult kérdés, de nagyon rég volt, és ráadásul, azt hiszem, igazából sosem foglalkoztatott. Ma pedig? … Kilencven fölött lenne, ha élne, de meghalt ötvenhét évesen, harmincöt évvel ezelőtt. Nincs kizárva, hogy miatta kezdtem húsz év késéssel… Mit is? Az írást nem, mert írni írtam tizennyolc-húsz évesen is. A pályát kezdtem később? Az íróit? De biztosat nem állíthatok, soha nem is fogom megtudni, mert az is tény, hogy a múlt, a história mindig érdekelt. Régész akartam lenni. Történész. Esetleg könnyűbúvár-régész. Már óvodás koromban is. Nyilván nem sokat tudtam a régészetről. Nem emlékszem, miket gondolhattam a régész munkájáról. Apámnak voltak történész, muzeológus barátai. A szüleim olykor beadtak „megőrzésre” a Mezőgazdasági Múzeumba, a Városligetben, a Vajdahunyadvárában. Barátjuk volt az egyik osztályvezető vagy igazgatóhelyettes, Für Lajos. Szerettem egyedül kószálni a termekben, raktárakban, restaurátorműhelyekben. Meg sem fordult a fejemben, hogy író legyek. Általános iskolás koromban „ásatást vezettem” apai nagyapámék szemétdombjában, rozsdás német és magyar sisakokat, szuronyokat kapartam elő. Kölyökbarátokkal felástam erdei buckákat, meg a Sasad óriási barackosában magasodó „gyanús” földhalmot. Persze, hogy avar fejedelmi sírokat meg római erődöket kerestünk. Egyszer beleakadtunk egy kora Árpád-kori falu szemetesgödrébe. Néhány bélyeges fekete cserépdarabot ma is őrzök az ott előkapartakból. A családban is gyorsan tudomásul vették, hogy én múltbolond vagyok, történész-régész leszek. Apai nagyapám nővére, Száraz Borbála, aki a két világháború közt hastáncosnő volt Egyiptomban és Szudánban, egy csomó régiséget ajándékozott nekem kiskoromban. Kőből faragott fáraófejet, aprócska zsírkő obeliszket, vésett díszítésű edényeket, egy rézből készült, kicsi púpostevét, ez ma is megvan valamelyik lányomnál. Nyilván bazári „régiségek” lehettek, nem értékesek, de mégis egyiptomi holmik. Aztán, elég váratlanul, már az egyetemen, nem akartam többé régész lenni, inkább a filmezés és a fotózás érdekelt. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem biztos, hogy apám írósága volt a késői kezdésem oka. Azt hiszem, amúgy is lassan találtam volna meg a helyemet. Ilyen az alkatom? Érdekelnek dolgok, aztán ha már „sínen van” valami, akkor elveszítem az érdeklődésemet. Húsz évesen is írtam, de rendszertelenül. Már ez a szó, hogy rendszertelenül, ez is többet sejtet, mint a valóság. Írtam, de meg sem fordult a fejemben a publikálás. Nem készültem tudatosan, nem gondolkodtam el, hogy lírai vagy prózai alkat vagyok-e. Nem tanultam prozódiát. Írtam verset, prózadarabkákat, töredékeket. Egy-egy rövid novellafélét. Le sem gépeltem ezeket. Fecnikre, szalvétára, sajtcetlikre írtam, kitépett füzetlapokra firkáltam. Néha, de tényleg ritkán, fel-felolvastam egyet-egyet a barátaimnak vagy az éppeni szerelmemnek. Ezekből semmi sem maradt meg.

Nyilván jó dolog orvos meg író szülők gyerekeként felnőni. Van egy csomó jó oldala. Nagy könyvtár, megfelelő életkorban a megfelelő olvasmányok. A barátaik: a művészbarátok, festők, színészek, rendezők. Tudni Erdélyről, Felvidékről, a határon túliakról. Csak hát ez így mégis hülyeség, mert jó dolog jó szülők gyerekeként felnőni, és rossz az ellenkezője. És a jó szülő lehet pék vagy könyvkötő vagy sofőr, és az egyetemi professzor vagy a remek színész is lehet borzasztó rossz szülő. Engem a múlt tényleg nagyon érdekelt. Sokat olvastam, és nem csak regényeket meg szakmunkákat, de kiskölyökkoromban végigböngésztem régi újságévfolyamokat is. Padlásokra másztam. Az erdőben is állandóan romok után kutattam, elhagyott homokbányákban kövületeket kapirgáltam. Így aztán sokat kérdeztem, apámék meg szépen helyretették azt a tengernyi történelmi hazugságot, ami ömlött a falusi hangszórókból, iskolából, tévéből, rádióból. Ez mind jó. Attól meg viszonylag sokat szenvedtem, hogy soha nem lehet igazam. Apám mindenhez ért, mindent jobban tud. Mindenről kiderül, hogy rosszul látom. Vagy csak a dolgok első jelentését ismerem fel. Ez néha annyira az agyamra ment, hogy meg tudtam vadulni tőle. Meg is vadultam. De azt gondolom, ez nem az íróságával függött össze, és a legtöbb kamasz fiú ugyanígy küzd meg az apjával. Vagy másképp. Igazán sosem foglalkoztatott az a kérdés, hogy segít-e vagy hátráltat apám írósága. Nem rágódtam rajta, csak olyankor, amikor valóban nehéz sorsú barátaim, úgy tizennégy és tizennyolc éves korunk körül, abban a korban, amikor különösen érzékenyek vagyunk a barátságra, igazságra és igazságtalanságra, hiszen éppen összerakjuk magunkat és a világot, szóval, ha tényleg nehéz sorsú barátaim vetették fel, hogy nekem milyen könnyű, mert mindent készen kapok. Olyankor aztán védtem magam. Húsz évesen persze már tudtam, hogy fölöslegesen. Viszont arra nagyon ügyeltem, hogy ne éljek vissza apámmal. Álneveket használtam, úgy küldtem az első írásaimat. Még harminc éves sem voltam, amikor meghalt. Egyetlen novellámat sem olvasta, egyetlen könyvemet sem látta.

– Aztán az Apám darabokban című regényedben megírtad őt is, az apádat. A szüleid és nagyszüleid történetét is megrajzoltad, egyszersmind a XX. század második felének magyar történelmével is számot vetettél – ugyanakkor magadat sem hagyhattad ki. Talán nem tévedek, ha a számvetés, a szembenézés igényét is beleérzem ebbe a könyvbe. Ennek mindenkinél elérkezik az ideje, Te azonban mintha állandóan számot vetnél, helyretennél, igazítanál, értelmeznél − nagy, közösségi, örök történeteket, nemzedéki históriákat és egyéni kérdéseket egyaránt. Nagyon erős benned a közösségi érzés, a felelősség a nemzet (és végső soron a nép) iránt, ami azért nem csak a „múltbolondságod” számlájára írható. Lehet az irodalom közösséget formáló-megtartó erő?

– Nem érzek ilyesmit. Felelősséget végképp nem. Vagy ha igen, akkor az az egyén felelőssége. Személyes ügy. Az enyém. Száraz Györgyé. Aki lehet író vagy zongorista vagy bróker vagy pék. Az mindegy. Éppen a történelem mutatja a legvilágosabban, hogy megbillent, széthulló, erejét vesztett társadalomban és világban mennyire fontos lenne, hogy az egyén képes legyen önálló törvényalkotásra. Hogy belső törvényeknek engedelmeskedjen. Hogy ne fogadja el az embertelenséget, még ha törvényi előírásba foglalták is, és neki esetleg még akár kedvez is. Különben meg lehet közösséget formáló erő az irodalom. De mennyire. Ahogy a kultúra minden szegmense is az. Középen, a fősodorban is, meg a széleken, a peremeken is. Formáló erő, ami rombolást és építést is jelenthet.

− Én is erre gondoltam: az egyén felelősségére a közösség iránt. Hiszen végső soron az ember közösségi lény, az individualizmusa is evidensen közösségi individualizmus, még ha egy jó ideje egyre halványodik is a közösségi jelző az individuum előtt… De hogy ne vezesselek mellékvágányokra, inkább térjünk át az indulásodra: első regényedet, Az Ezüst Macskát egyből megszerették az olvasók, és a kritikai visszhangja is komoly volt. Hogyan alakult, miként született ez a könyv? Én annak idején, amikor először olvastam, hezitáltam, hogy novellafüzért vagy regényt olvasok, végül arra jutottam, regény ez, egy torokszorító módon pusztuló, ugyanakkor kicsit nyomasztó városka regénye…

− A Macska bonyolultan született. Egyszerre könnyen és nehezen. Könnyen, mert nem voltam író, csak néha írtam, vagyis nem volt semmi elvárás, semmi teher. Nehezen, mert többet csavarogtam, mint amennyit írtam, és közben azért el-elgondolkodtam, hogy ki is vagyok, mit akarok a világtól. Amikor már tudtam, hogy apám gyorsan meghal, belekezdtem egy filmregénybe. Próza volt, nem forgatókönyv. Csak attól „filmregény”, hogy egy elképzelt kamera objektívjén átnézve írtam a történetet. Mintha nem valaki, egy lény, hanem egy filmfelvevő nézne a világra. Nem gondoltam Dziga Vertovra vagy másra, és tudtam, hogy prózát írok. Villámgyorsan dolgoztam, rendszeresen, ahogy kell, minden nap, hogy megmutathassam még apámnak. Nem sikerült, hamarabb halt meg, így aztán megutáltam, és nem sokkal azután, hogy befejeztem, mert befejeztem, megsemmisítettem az egészet. Lehetett úgy száz-százhúsz oldal. Vagyis nem az egészet, mert egy fiatal filmrendező, akinek megmutattam, talált benne egy mellékszálat, másfél oldalnál nem volt több, amit elkért tőlem, tovább gondolta, le is forgatta belőle a maga filmjét, aminek persze már semmi köze nem volt az én elképzelésemhez. Viszont ezt a mellékszálat én is kimentettem, kibontottam az ötletet, írtam belőle egy novellát, Haramia Gáspár bolondos históriája címmel. Erre az írásra Szepesi Attila meg Juhász Ferenc azt mondták, remek, meg azt mondták, hogy író vagyok, meg azt mondták, hogy adjam elő a többi írásomat, mert ahonnan ez előjött, ott műhelynek kell lennie, mutassam a többit. Nem volt műhely, nem volt többi.

A novella megjelent az Új Írásban, és annyira szerettem írni, annyira megfogott az a világ, amit teremtettem, hogy aztán egyik történetet írtam a másik után. Egy kisváros, lebegtetett időben, a XIX. század és a közelmúlt együtt, a középkor és a jelen együtt, ahogy a valóságban is. És nem csak úgy, ahogy a tellek, a lakódombok egymásra halmozódó rétegeiben, hanem a leghétköznapibb látványban is. Az épületekben, utcákban, a régi házak toldásaiban. A szokásainkban, legendáinkban, dalokban, mondókákban. A muzsikában és a sütemények ízében. Mindenben ott a múlt. Az előttünk élő generációk végtelen lánca. A tudásuk és ismereteik, vagy annak roncsai. A fájdalmaik, bűneik, szenvedéseik. Mert olykor a dédapák bűneit és ostobaságait nyögjük. Mert az apák harapnak az egresbe, és a fiak foga vásik belé. Ezt akartam megírni. Azt a történelembe ágyazott, hegyek közt megbújó kisvárost, ami valaha, sok száz évvel korábbi fénykora idején élettel teli, nyüzsgő nagyváros volt. És azt akartam, hogy a hegyoldalak temetőkertjeiben nyugvók valahogy feltámadjanak az írásaimban. Hiszen az obeliszkeken, a rácsos sírok kovácsoltvas keresztjein szereplő nevek mind emberek voltak, mint én, akik alakították a múltat, ezáltal az én jelenemet is. Írtam ezeket az elbeszéléseket, és akkor még magam sem tudtam, hogy egy fürtös szerkezetű regény fejezeteit írom. Ez jó sokáig tartott. Fegyelmezetlen voltam: akkor írtam, ha arra támadt kedvem. Addig, amíg kedvem tartotta. Nem gondoltam magam írónak. De végül is írtam, és akkor már akartam is, hogy azok az írások megjelenjenek.

− És már itt, az elején szembeötlő, mennyire erősen a történelemben gyökereznek a történeteid, viszont a történelmet mint az emberi lét teljességét fogod föl: művelődés-, kultúr- és művészettörténet, köztörténet, társadalomtörténet, egyéni történelem ötvöződik egybe, miáltal saját világot alkotsz, ám ez a saját világ valójában mindannyiunk világa. Egon Friedell írja, hogy „a történetírásnak van művészi jellege és van erkölcsi jellege, ebből következik, hogy nincs tudományos jellege” – véleményem szerint esetedben ez tökéletesen érezhető. És ez azért is izgalmas, mert mégis csak történelem szakon végeztél, ahol azért egyértelműen tudományként kezelik és művelik a históriát… Milyen a viszonyod a történelemmel?

− Friedell nem volt történész, nem volt tudós, talán éppen ezért látta tisztán, hogy a történelem annyiféle, ahányan értelmezik a múlt eseményeit. A bőrén is érezte ezt, hisz zsidó volt, 1938-ban öngyilkos lett, amikor az „Antikrisztus birodalma” elfoglalta Ausztriát. A szocializmus évtizedeiben a szellemtörténeti irányt itthon nem kedvelte a hivatalos kultúrpolitika. Az egyetemen viszont az igazi professzorok a hetvenes évektől lényegében úgy és azt tanítottak, amit akartak. Ez akkor is igaz, ha ’56 például tabu volt. Annales-iskola, Huizinga, Braudel, Le Goff, Hóman és Szekfű tudása magától értetődő volt. Ha az ember nem akart butaságokkal és hazugságokkal foglalkozni, egyszerűen kikerülte azokat a tanárokat és előadásokat, amikről tudta, hogy hazugok vagy nívótlanok. Oda iratkozott fel, amire valóban kíváncsi volt. Így jártam én például a rettegett Székely Györgyhöz egy éven át a szicíliai normann királyságról tartott szemináriumára. Egyedül vagy talán másodmagammal ültem ezeken az óráin a szobájában. Egy másik ilyen szeminárium, ahol ketten voltunk, az anarchizmus történetét boncolgatta Bakunyintól és Kropotkin hercegtől Andreas Baaderig és Ulrike Meinhofig meg a Rote Armee Frakcióig. Fél óráig sorolhatnám azokat a remek professzorokat, akikkel tele volt az ELTE. A sértett rabbiképzősből lett világhírű ókortörténész rabbi, Hahn István, vagy a deáki, kossuthi lendülettel, reformkori körmondatokban előadó Szabad György. A „félelmetes” Komoróczy Géza. Vagy Urbán Aladár, akinek amúgy 1848/49 volt az egyik fő területe, de úgy tartott USA-kurzusokat, hogy azokat a filléres meg félpengős ponyvasorozatokat is idézte, melyeket még apám olvasott kölyökkorában, a két háború közt. Westernfilmekre hivatkozott. És nem tartott tőle, hogy veszít a tekintélyéből. Biztosan nem azért fordítottam hátat a történettudománynak és a régészetnek, mert ne láttam volna magam körül grandiózus történész és régész alakokat. Fügedi Erik, a Zsigmond-koros Mályusz Elemér, az egyiptológus Kákosy. Siklós András, akire egy ideig gyanakodtam, ősz bácsika volt, csöndes és ironikus, valahonnan úgy tudtam, hogy egykor partizán és illegális kommunista, na, ő olyan szemináriumokat tartott, amelyeken az 1918-19-es eseményeket árnyaltságukban igyekezett megragadni. Nem kímélte a Tanácsköztársaság szadista vagy a nemzetközi munkásmozgalom lázában égő, tárgyilagosan is hazafiatlannak mondható, nem éppen szimpatikus vezetőit. Nem szépített, nem hamisított. Rá akart beszélni, hogy hozzá szakdolgozzak Trianonból, mert látta, hogy magamtól is sokat tudok a témáról. Aztán mégis inkább Szabadhoz szakdolgoztam, Teleki Lászlóból.

A múlt mindig is vonzott. És nem csak könyveket olvastam, hanem egy sereg régi újságot is. Herczeg Új Időkjét nem is mondom. Annak a bekötött évfolyamai minden második magyar családnál megvoltak a kamrában vagy a padláson még a hetvenes években is. Magyar Lányok, Magyar Úriasszonyok Lapja, Képes Krónika, Üstökös, Borsszem Jankó, Tolnai Világlapja, Pesti Napló. Meg a képes mellékleteik. A Képes Krónika például tele volt Conan Doyle meg Edgar Wallace rémtörténetekkel. Meg egy csomó külföldi és álkülföldi szerzővel. Érzelmes limonádékkal meg szívszaggató hazafias írásokkal. A székely cselédlány és a kaszinóban mindenét elveszítő, öngyilkos gróf szerelmi históriája. Az erdélyi gróf és a francia idegenlégió. Ilyesmik. Kiskölyökként Trencsényi Waldapfel meg László Gyula mellett faltam ezeket is. Trianon- és Erdély-relikviákat gyűjtöttem. „Régiségeket”. És annak számított minden papír és cserép és fém, ami száz évnél öregebb volt. Meg persze őskövületeket a homokbányákban, bajonetteket és feliratos meg címeres üvegeket a padlásokon. Végül nem lettem történész és nem lettem régész meg levéltáros sem, de a múlt ma is éppúgy érdekel, mint kölyökkoromban. Sőt lenyűgöz. Meg, persze, elkeserít. Elkeserít Trianon és a máig élő negatív hatása. Nem csak a magyar szomorúságra és fájdalomra gondolok, hanem arra, hogy azok a rossz békék az egész régiót, az úgynevezett győzteseket és az utódállamokat is megnyomorították. Lenyűgöz az emberi nagyság és méltóság, meg az emberi ostobaság és vakság is.

− Második regényed, a Lovak a ködben újfent komoly visszhangot váltott ki. Ez a kötet hagyományos értelemben véve is egyértelműen regény, méghozzá bravúros. Nem csak azért, mert számos regény-fajtát gyúrsz egybe, nem csak azért, mert a Trianon által meghatározott újkori magyar sorsot a teljesség igényével ábrázolod, de a női főhős miatt is. Amikor férfi író női főhőst teremt, ritkán sikerül igazán hitelesre. Neked sikerült. Amikor anyaországi szerző ír az elcsatolt területekről, gyakran esik különféle hibákba, azonban a Lovak a ködben ilyen értelemben is abszolút hiteles. Miért választottál női főhőst és miért ezt a cudar nehéz és összetett problémát?

− Nem választottam. Amit sorolsz, azokból semmit. A történelem és Trianon, megbeszéltük már, mindig is érdekelt. Meglepő is lenne, ha nem tűnt volna fel a szépírói munkáimban. Nem végeztem irodalom szakot, vagyis nem vagyok irodalmilag rendszerezetten kiművelt szerző. Amúgy nem is hiszem, hogy kell, hogy jót tesz egy írónak. Persze nem is lehetetlen. De hagyjuk, nem erről van szó. A Lovak a ködben írásakor nem foglalkoztattak műfaji kérdések, nem gyúrtam egybe regényfajtákat. Írtam. Hol olyan lendülettel, hogy alig tudtam leírni, hol meg töprengve, mélázva. Vagy éppen küszködve. A technika persze nagyon fontos. Hogy hogyan érhetem el, amit akarok. Például, hogy ne én meséljek, hanem az elképzelt mesélőm. Soha ne én. Vagy ha mégis, akkor tudjak róla, és tudjam, hogy ott és azt éppen miért én mondom, nem a hősöm. Vagy hogy úgy meséljek el valamit, ahogy még nem meséltem. Azt nemigen remélhetem, hogy úgy meséljek, ahogy még senki a földkerekségen, de legalább úgy, ahogy én nem. Ha lehet, sorról sorra, bekezdésről bekezdésre érdekeljen. Nem elég a cselekmény. Jó, ha jó a történet, de az erős sztori nem elég. Az írás maga is jó legyen. Ne mosolyogj, nem a sokat magasztalt vagy kárhoztatott „történet nincs, csak szöveg létezik” elképzelésekre gondolok.

– Mosolyogtam? Önkéntelenül. És nyilván azért, mert arra gondoltam, mifelénk valahogy mindig úgy alakul, hogy előtérbe „helyeződik” az egyik aspektus: hol az írás módját, a szöveget, ahogy az irodalomelmélészek szeretik nevezni, hol meg a történetet, a sztorit soroljuk előbbre, miközben mindkettő egyformán fontos. Szerintem a jó széppróza nem más, mint egy jól megírt jó történet. De ebben talán egyet is értünk…

– Nem biztos. Mert mi a jó? Mi a jól megírás? Sokszor izgalmasabb egy elrontott írás, mint egy hibátlan. Erősebben hat rám, mert, teszem azt, érzem, hogy az író erőt fejt ki, kínlódik. Jobbnak értékelek egy tapogatózó, itt-ott elhibázott, akár mondhatjuk, hogy rosszul megírt történetet, amiben érzem, hogy valaki nekifeszül egy nehezen megfogható anyagnak. Hogy olyan élményt akar megragadni, ami nehezen adja meg magát. Még most kell kibányásznia magából. Felderítenie. Nem kitaposott úton jár. Nem a futószalag mellett áll, és írja a „hibátlan” történeteket. És most nem arról beszélek, hogy Cortázar szerint az író ne öltönyben-nyakkendőben, önnön fontossága tudatában, szabálykövetően alkosson, hanem játékosan, merészen, kíváncsian és tiszteletlenül. Most inkább arra gondolok, amit García Lorca úgy nevez, hogy duende. Az andalúz flamenco énekeseiről beszél, de bármilyen előadásra, festményre, zenedarabra, és persze az írásra is érvényes. Hogy lehet egy mű hibátlanul is gyönge, erőtlen, és lehet hibákkal is tökéletes. Ha nincs benne a duende, akkor nem jön létre a csoda. Ha viszont benne van a duende, akkor becsúszhat az előadásba egy-egy hamis hang is, azok is az egészet, a hatást fogják erősíteni. Szóval, nem is olyan egyszerű megfogni, kinek és mikor mi a jó és a rossz. Egy biztos, engem régóta jobban érdekel olvasóként is az írás ereje, mint a cselekmény. De hát ez, gondolom, triviális. És ettől még magával ragadhat egy-egy olyan novella vagy regény is, aminek az írásmódját, a technikáját amúgy laposnak vagy érdektelennek tartom.

– A duende is szerepet játszott abban, hogy a Lovak a ködben elbeszélője egy harminc-harmincöt éves fiatal nő lett?

– Nem. Most majdnem azt mondtam, hogy véletlenül lett az. Ez nyilván nem igaz. Inkább úgy fogalmazok, hogy nem tudatosan terveztem így. Ahogy az sem választás eredménye, hogy félig árva, aki kislány korában elveszítette az édesanyját, ezért az orvos apja és az anyai nagyanyja neveli fel. Tulajdonképpen idilli gyerekkora lenne. De hadd ne elemezzem a saját művemet, és tartalmat se szívesen mesélnék. A lényeg, hogy mindez magától rendeződött el. Vagy mondjuk úgy, a tudattalan dobta fel. A megfelelő időben. Nem akartam egyes szám első személyű elbeszélőt. Nem akartam nő elbeszélőt. Eredetileg egy férfi életének bizonyos szakaszát akartam megírni, a mindentudó elbeszélő pozíciójából. Ezzel kínlódtam. Nagyon nem ment. Állandóan elakadt. Nem stimmelt. Amit írtam, azt másnap hajnalban kidobtam. Két hónap elkeserítő vergődés után, egy őszi hajnalon, látszólag magától, megindult. És akkor minden tiszta és világos volt. Egyszer csak megszólalt egy nő, és a tíz-tizenöt évvel korábbi életéről kezdett mesélni. Megint majdnem azt mondtam, engem lepett meg a leginkább. De ez nem igaz, mert egyáltalán nem lepett meg. Annyira helyén éreztem végre mindent. Ha mindenképpen valami racionális magyarázatot keresek, ahogy nem keresek, de a kedvedért most megteszem, akkor azt mondanám, mivel a regény hátterében ott az egész huszadik századi, fájdalmas magyar történelem, ezért egy érzékenyebb, finomabb, nem is, hanem inkább sérülékenyebb, sokféleképpen kiszolgáltatott főhős elbeszélő kellett. Az a fiatal férfi, akiről eredetileg írni akartam, túl erőszakos. Túlságosan is kalandor természetű. Ráadásul hazardőr és kemény fejű. Mindettől sokkal sérülékenyebb és kiszolgáltatottabb, mint a látszólag gyöngébb, félig árva, határon túl született, anyátlan lány. Kellett valaki, aki látszólag rosszabb helyzetből indul, hogy megmutatkozhasson az ereje. A férfi nem lett volna hiteles elbeszélő. Már csak azért sem, mert mire mesélhetne, talán már nem is él. Ezért nem tudtam úgy megírni. És bennem már ott volt készen a másik, a megfelelő elbeszélő, csak konok voltam, és sokáig nem akartam észrevenni.

– A Lovak a ködben óta eltelt két évtizedben több kisregényed, regényed, tárca- és novellás köteted jelent meg, ezek mellett azonban számos esszékötettel jelentkeztél, valamint fotóalbumokhoz írtál szövegeket. Cigányok, zsidók, székelyek, Trianon, Budapest, Magyarország, Erdély, Andalúzia… Voltaképpen mind érzékeny téma. Nem szereted a könnyebb végét megfogni a dolgoknak, ha nem tévedek…

– Apámra mondták negyven évvel ezelőtt, hogy keresi a kényes témákat. Ő talán kereste is. Belőlem viszont hiányzik a néptanító hajlam. A világ velem és nélkülem, a műveimmel és azok nélkül is ugyanoda tart. Apám hitte, hogy az értelem, a tudás, az őszinteség, a belátás, a kompromisszumkészség előre visz. A megismerés. Miközben realista volt. Sőt szkeptikus. Még talán kiábrándult is. És mégis. Ugye, különös ez így együtt? Én meg nem hiszek ezekben. Annál is inkább, mert azt látom, hogy a butaság és az erőszak könnyen és gyorsan elszabadul, és villámgyorsan rombol, míg a józan okosság és könyörületesség, együttérző képesség igen lassan működik, hosszú idő alatt, fokozatosan épít.

– A Lovak a ködben férfi főszereplője azt mondja, hogy az emberiség története nem más, mint a kedvező isteni véletlennek örökké ellenszegülő, konok emberi butaság históriája.

– Igen. Ezt én is így gondolom. Jó lenne okos népnek, okos nemzetnek lenni. Jól dönteni sorsfordító helyzetekben. Reálisan mérni fel, hogy miben vagyunk, és mik azok az eszközök, amikre szükségünk van, hogy előre menjünk, ne hátra.

– Ezt a múltra, mondjuk, a huszadik század kétségbeejtő magyar történelmére érted, vagy a jelenre is kiterjesztenéd?

– Éppen az a lényeg, hogy ez állandó kéne legyen. Önvizsgálat, helyzetértékelés, eszközválasztás. Örökké, állandóan, szünet nélkül működnie kellene. Működik is, hiszen vannak politikusaink, működik az államunk, és az államok működésének törvényei, szabályai, mechanizmusai vannak. Minden államnak, minden korban, mindenhol. A kérdés mindig az, hogy hogyan működik az állam, a politika. Hogy hogyan működik az államban az egyén. Hogy hogyan döntünk nap nap után. Ha örökké hibázunk, eltűnünk. Ha állandóan elhisszük, hogy jól csináljuk, eltűnünk. Ha kritikátlanok és önkritikátlanok vagyunk, eltűnünk. Ha örökké mindent egy lapra teszünk fel, ha nem tudjuk elhinni, hogy olykor más utak visznek előre, mert mindig rendíthetetlenül biztosak vagyunk a magunk egyetlen igazságában, akkor eltűnünk. Ha kishitűek vagyunk, eltűnünk. És persze akkor is eltűnünk majd egyszer, ha mindent jól csinálunk.

− Említetted, hogy édesapád realista volt. Benned is ott van azért ez a realizmus, ha „ködbe burkolózva” is, mint akár az első regényedben, akár a Lovak a ködben címűben − vagy éppen Az álomvadászban, amely az álom és a valóság határvidékén bolyong, rengeteg kérdést tesz föl, ezzel szemben alig ad válaszokat. Ami természetes, végtére is a cím sem az ígéri, hogy a könyvben megfejtik, „csupán” azt, hogy vadásszák az álmokat. Sok szimbolika, zaklatottság, töredezettség jellemzi ezt a regényed. S mintha egy kicsit kulcsregény is lenne: az élethez. „De a lelkünkről semmit sem tudunk” – írod. Azért írtad ezt a könyvet, hogy ezen megpróbálj változtatni?

− Hogy miért írok meg valamit és miért nem, az nehezen megfogható. Két évtizede felmerült bennem egy könyv, egy nagyregény ötlete, még a Lovak a ködben előtt. Azt hittem, fontos nekem. Már tizenöt éve is volt hozzá úgy kétszázezer karakternyi jegyzetem. Miközben nem vagyok jegyzetelős író. Halasztgattam. Más dolgok, úgy értem, más írások tolakodtak elébe. Én meg végig tudtam, hogy majd egyszer, ha idő-család-pénz-kedv, ha minden összejön, nekikezdek… Pár évvel ezelőtt előszedtem, és elszállt az ereje. Nem érdekel. Megváltoztam? Nem tudom. Elveszítettem valamit? Mert ha nem tökölök, hanem megírom, és ma az lenne a második regényem? Értelmetlen kérdések. És létezik még legalább három olyan könyv, ami vár a sorára. Az egyiket egyszer már megírtam, de utáltam, mert nem hasonlított arra, amit akaratam. Amiért írtam. Kimentettem belőle, amit lehetett, a többit eldobtam. Mert ha nem dobom el, kitapasztaltam rég, megköt. Akkor gyönge pillanatokban újra és újra előveszem. Mondván, hogy nem igaz, hogy nem lehet vele valamit… Jobb kivágni a francba. Aztán újraírtam, ennek is vagy öt-hat-hét éve, és most is van vele valami bajom. Aztán vannak épp csak megkezdett könyvek, amiknek még nem tudom, mi lesz a sorsuk. Az egyiket most előszedtem. Folyóiratnak, folytatásokban megírom. Tibeti könyv lesz. Közben párhuzamosan írom azt a regényt is, amit már vagy két éve írok.

– Ha nem haragszol, nem engednélek el, tovább firtatnám, hogy miért írtad Az álomvadászt?

– Az Álomvadász és az Osztozkodók is csak úgy „bezuhant”. Nem terveztem egyiket sem. Az Osztozkodók egy krimi. Van igazságalapja is. Barátok, akik ismerik a valóságalapját, piszkáltak, hogy miért nem írom meg. Egyikük, aki igazán közeli és régi jóbarát volt, Szepesi Attila, váratlanul meghalt. Ha nem hal meg, talán sosem szedem elő. Az álomvadászt pedig egyszerűen imádtam írni. Mindig is érdekeltek az álmok. Nem csak Jung meg a tudattalan miatt. Ezek is számítanak, de csak úgy magamtól is. Kölyökkorom óta vadakat álmodok. Sokat. Az egyik lányom szintén nagy álmodó. Ezt most nem részletezném. Ez az ő belső ügye. Vele beszéltünk össze. Használtam is sokat az álmaiból, meg ahogy viszonyul az álmaihoz. Izgalmas világ az álomvilág. Nem úgy jósol az álom, ahogy az álomfejtők többsége értelmezi. De hogy felhívja a figyelmet valamire, az kétségtelen. A tudattalan üzen. Szimbólumokban, persze, amiket nehéz értelmezni. A jelképek nehezen megfejthetők, de azért az álom összhangulata, hogy nyomasztó, hideg, félelmetes, derűs vagy vidám, az is sok mindent elárul. Azt mondod, a lélek. Nem tudjuk, mi az, de minden embert érdekel. Sámánpraktikák, modern pszichológia, az agyműködés rejtelmei, Bert Hellinger és Freund Tamás. Az ember hüllőagya meg a kollektív tudat. A tudattalan, mely gigászi tudást őriz. Úgy képzelem, hogy a tudatunk felszíne alatt elterülő végtelen ősóceán hullámverései az álmok. Nem is! Buborékok. Amik felszállnak a sötétség mélyéről. Azt hiszem, le is írtam ezt így.

– Töredékes regény Az álomvadász − mintha élvezted volna, hogy csak azt írod le, amit szeretsz. Mint aki a sokféle süteménnyel megrakott asztalról csak azt eszi meg, ami igazán a fogára való…

– Ez jó. Amit mondasz. Ez a másik, amiért megírtam Az álomvadászt. Izgatott, hogy lehet-e, tudok-e regényt írni töredékekből. Hiszen a létezésünk darabokból áll. Az érzékelésünk is olyan. Képek és hangok foszlányai. Háttérzajok. Részletek, amik feltűnnek és eltűnnek, mi meg esetleg továbbgondoljuk. Mindenki. Nem csak az író. A titkárnő, aki lát a csuklósbusz ablakán át egy hajléktalant. Gondol valamit róla. Épp csak egy villanás. Vagy újra és újra eszébe jut napközben is. Egy iskolás kölyök, aki félreért egy gesztust, és álló nap azon rágódik. Történetet kerekít, amiben utálják vagy szeretik őt. Miközben lehet, hogy az a valaki, aki miatt őrlődik vagy boldog, észre sem vette őt. Valaki elesik az utcán. Ez lehet önmagában is kerek. Meg lehet figyelemre sem méltó, semmi közjáték. A létezés olyan, mint a fraktálok, nagyítod, nagyítod, egyre „lejjebb”, egyre „beljebb” igyekszel, és csak nő és nő, finom részletekkel gazdagodik, és újra és újra ugyanazt találod. Izgalmas ez is, nem? Valaki egyszer azt mondta, kár, hogy Az álomvadászban kerettörténetbe foglaltam azt a sok-sok gyönyörű torzót, azt a sok költeményt. Telitalálat. Az álomvadász fele olyan szöveg, és nem csak a konkrét álmok, amiket úgy írtam, mintha verset írnék. Különben voltak ennek novellaelőzményei is, amilyen a Lázálmok Atlasza vagy a Végső dolgok. De ezt most hagyjuk. Egy barátom, többé-kevésbé szakmabeli, lelkesen gratulált, azt mondta, imádja a könyvet, de tudom-e, hogy van egy ordas nagy hibája. Megoldatlanul hagytam a krimit. Hát persze, hogy tudom. De annak a szálnak a kibontása és elvarrása számomra érdektelen.

– Most éppen Tibet-könyvön dolgozol, ami szintén nem egy egyszerű problematika. Miért vágtál bele ebbe a munkába?

– Mert jártam ott, és mert nagyon megragadott. És ugyan féltem Tibetet, a tibetieket, de nem a védelmükben írok, nem értük protestálok. Vagy ha igen, kizárólag a szépíró eszközeivel. Végül is igazad van, írok róla, talán már az is tett.

− Az írás mint tett (de mondhatnám azt is, hogy a gondolkodás mint tett) régi vitát idéz föl bennem… „A tett halála az okoskodás”, ahogyan Madách írta, pontosabban adta Lucifer szájába a szentenciát, Bátky János, A Pendragon-legenda főszereplője pedig úgy határozza meg önmagát, hogy „bölcsészdoktor vagyok, a fölösleges tudományok tudora, és mindennel foglalkozom, ami rendes embernek nem jut az eszébe”. Nem tudom… Érzésem szerint arra, hogy az írás igenis tett, Te vagy az egyik jó példa. A Székelyek című köteted például igenis cselekedet. Különösen napjainkban, amikor a határon túliakról vagy túlságosan idilli, vagy túlságosan pejoratív kép él az anyaországi átlagpolgárok egy jelentős részében. Hogyan jött az ötlet, amely azokhoz a sajátos műfajú kötetekhez vezetett, mint a Székelyek vagy a Cigányok (de mondhatnám a Duna vagy a Fiesta címűeket is)?

− Volt egy könyvsorozatom, a Paletta. Saját ötlet, közel húsz évvel ezelőtt, a Helikon kiadónak kínáltam fel. Sok kép, magazinos tördelés, de mindig komoly, erős szöveg. Ez volt a koncepció. Én a durvább Bazár elnevezést gondoltam ki, de a kiadó akkori tulajdonosa meggyőzhetetlen volt. A kicsit laposabb Palettában végül is megegyeztünk. A sorozat egyik első kötete volt az Írd fel házad kapujára című könyv. A zsidóság többezer éves kultúráját próbálom meg összefoglalni benne. Reménytelen, persze, de hát szinte minden az, mégis próbálkozunk. Eredetileg meg akartam íratni. El is készült, de olyan vértelen, olyan szürke, olyan tisztelettudó volt, hogy visszaadtam a kéziratot. Szerződés kötött, és nem akartam kérincséléssel meg magyarázkodással kezdeni, félretoltam minden más munkát és nekizuhantam magam. Imádtam írni. Nehéz volt. Bonyolult és irtó sok. Több ezer év. Az egész földgolyó. Ráadásul külön legyen benne a zsidó-magyar közös múlt is. Mindezt olvasmányosan, érdekfeszítően. Mondjam, hogy kényes téma? Tudod te is. Én meg eldöntöttem, hogy csak akkor érdemes megírnom, ha minden kérdésemet, ami zsidósággal és zsidó-magyar közös múlttal kapcsolatban valaha felmerült bennem, fel merem tenni. Ezt már a borítón is tisztázni akartam, ezért kerültek ki a fedélre például ezek a kérdések is: „Miért szeretjük a zsidókat? Mert okosak? Mert amihez csak hozzáérnek, az kivirágzik és csodálatossá lesz? Mert ott vannak mindenütt a világ élvonalában? És miért nem szeretjük őket? Mert okosak? Mert amihez csak hozzáérnek, az megromlik és összedől? Mert mindenütt ott vannak a világ élvonalában?” A könyv siker lett, egyszerre antiszemitáztak meg filoszemitáztak érte. Három kiadónál jelent meg az elmúlt tizenöt évben. Amerikából és Izraelből is kaptam visszajelzéseket. Jót is, elmarasztalót is. Egy idős izraeli férfi, aki találkozni akart velem, és meg is látogattam őt a Pesten élő testvére Pozsonyi úti lakásában, ő azt mondta, hogy részt vett az összes arab-izraeli háborúban… Mutatott fényképeket magáról. Kiégett harckocsikon a Sinai-félsziget sivatagában. Poros, kilyuggatott dzsipben a kutyájával. Volt egy németjuhásza, azt mesélte, hogy az életét is megmentette. Már nem emlékszem, akna vagy kézigránát, mindenesetre a kutya halt meg helyette. Ez a pofa vagy bácsi vagy hogy nevezzem, találkozni akart velem, hogy elmondja, ő harcolt is, annyira zsidó, mégis az én könyvemből tudta meg azt, hogy miért kell neki zsidónak lenni. Nem igazán értem, pedig beszélgettünk pár órát. Mindenesetre elismerésnek vettem. Azt is, amikor valaki értesített róla, hogy ajánlott olvasmány a rabbiképzőben meg a Lauderben [a Lauder Javne zsidó közösségi iskola Budapesten – BZ]. De a legfontosabb, hogy szerettem írni. Élveztem kutatni, átgondolni, rágódni, megdöbbenni, örülni, szembesülni és szembesíteni.

– A Cigányoknak tehát már tapasztaltan, gyakorlottabban, tudatosan álltál neki. De mi okból gondoltad, hogy ezt a témát föl kell dolgoznod?

– Alapvetően azért, mert érdekelt és érdekel ma is. Színes, nagyon érdekes és nagyon emberi világ. És ez is globális. Ugyanakkor égető nemzeti gond. Amivel kezdeni kell valamit, és ami nem egykönnyen megoldható. A mindennapjainkban félelmek és előítéletek szövevényes hálójában élünk. Mindenki. Szabadelvű és konzervatív, zsidó magyar és cigány magyar, palesztin és francia és amerikai. Londoni és vidéki, afro és fehér, fradis és újpesti. Kövér és sovány. Egyáltalán: mindenki. Mindenkinek vannak előítéletei, rossz tapasztalati, öröklött és szerzett beidegződései. Különben félelmetes ez, ugyanakkor nagyon emberi. Ha valaki tényleg odafigyel, naponta száz előítéleten kaphatja rajta önmagát. Mindenhol. Metrón és a tévé előtt. Állandóan általánosítunk, következtetéseket vonunk le. Ami nem is baj. Természetes. Így is védekezünk, feldolgozzuk, értelmezzük a körülöttünk lévő világot. Ha viszont már csak a rosszat látjuk, csak azt tudjuk elképzelni, ha semmi más nem vezet, csak a félelem és a rosszindulat, a düh, a jót pedig már meg sem látjuk, nem vagyunk hajlandók észrevenni, akkor bezárultunk. Talán ez az előítélet. A cigányokról ezért is volt nehéz írni. Állandóan figyelni kellett magamat, hogy mi a tapasztalat, mi az óvatosság, mi a feltételezés, mi az előítélet. Figyelni kellett, hogy ne engedjek se jobbra, se balra. Ne dőljek be se annak, hogy minden cigány bűnöző, vagy potenciális bűnöző, se annak, hogy minden cigány segítségre szoruló, elesett ember. Örültem, hogy nem csak a sajtó, a kritikusok, hanem számos cigány ember, sőt történész szakemberek is elismerően írtak és nyilatkoztak a könyvről. − A tettre visszatérve: ezeket a könyveket valóban tett volt megírni és megjelentetni. A Székelyeket másképp, mint a cigányokról vagy a zsidókról szólót.

− A székelyek iránti elköteleződésedet magam is tapasztaltam több alkalommal. Azt is, mennyire otthonosan mozogsz Erdélyben. Láthatóan, érezhetően természetes közeged az a vidék is. És bár − Erdéllyel ellentétben − Andalúziában nem jártam veled, az írásaid alapján el tudom képzelni, hogy ott is bárki bennszülöttnek nézhet. Tibetben ez azért nem ilyen egyszerű, persze, bár… De ha már megint Tibet és a Tibet-könyv kerül szóba: említetted, hogy azzal párhuzamosan írsz egy regényt is, amin már két éve dolgozol – erről elárulsz valamit?

– A székelyek testvérek, ők mi és mi ők vagyunk. De vannak idegenek. Olyanok, akikről sokat tudsz, vagy egyáltalán tudsz valamit, azért mert érdekel a történelem, vagy mert sokat olvasol, azokról könnyebben hiszed, hogy ismered őket, és emiatt az a tévképzeted támadhat, hogy ott is otthon vagy. Aztán valahol tényleg otthon vagy, de a legtöbb helyen csak jól érzed magad, mert olyan tempójú az élet, olyanok a keretei, amit szeretsz. Andalúzia ilyen. Szeretem, bár igazából csak Granadát ismerem. Egy kicsit. Tibetben még annyit sem időztem. Egyszer jártam ott, akkor is csak úgy negyven napot. Így hát a világ tetejéről azt tudom, amit olvastam, meg néhány dolgot, amit a saját szememmel láttam. Ez nagyon kevés. Ahhoz képest végképp, hogy hatalmas területről és kultúráról, a világ egyik legnagyobb irodalmáról van szó. De persze értek benyomások, amiknek a hatása nem múlik. A szelek a kősivatagokban. A felhőtlen ég. A napon száradó húsok. A holtak mezeje. A Himalája vonulatai. A tibetiek nyugalma és mosolya. Főleg a nőké. Állandóan visszamennék.

Írom a Tibet-könyvet, kisregénynek érzem, és Jenei Gyulának köszönhetően elkezdtük közölni a szolnoki folyóiratban, az Esőben. Az első kurta fejezetek tavaly decemberben meg is jelentek, szóval nincs mese, nem tehetem félre, csinálni kell. A többiről nem beszélek. Inkább általánosságban az írásról. Sokszor mondom azt írás helyett, hogy munka. Hogy dolgozom. Kabdebó Lóri meg rám szólt, hogy nem dolgozol, hanem írsz. Igaza is van, meg nincs is. Egy csomó dolgon dolgozunk egyszerre. Valamiért azt gondolom, hogy a legtöbbünk így van ezzel. Régi elképzelések, megkezdett írások várakoznak. Az egyik napokat, heteket, a másik éveket vagy évtizedeket vár a sorára. Van olyan is, amit elveszítek, már sosem írom meg. Mire előveszem, már nem érdekel. Vagy érdekel, de mást akarok tőle, vele. Van olyan, ami azonnal elragad, amit nyomban el kell kezdeni és könyörtelenül be is kell fejezni. De olyan is van, aminek nem tesz rosszat a várakozás, az érlelés. Azt remélem, hogy nem keverem, hogy meghallom, megérzem, mikor melyiknek jött el az ideje. Ezért is nehéz arra a kérdésre válaszolnom, hogy éppen min dolgozom. A sok évvel ezelőtt elkezdett Tibet-könyv mellett évek óta folyamatosan dolgozom egy nagyobb lélegzetű regényen is, meg olykor, ha követeli, két másik könyvön is, és közben lassan összeáll egy, vagy talán több novelláskötet.