BENE ZOLTÁN ÍRÁSA
Irodalmi Jelen, 2022. február
Száraz Miklós György jelenség a magyar irodalomban. És sietve teszem hozzá: jelenség a világirodalomban is. Jóllehet nem egy kötete napvilágot látott idegen nyelveken, ezen utóbbiról mégsem föltétlenül tud az egész világ. És erre nem csak a szokásos, unalomig ismert magyarázat adható, ugyanis nem csupán a magyar nyelv egyetemes magányában jelölhető meg az ok, de legalább ennyire a témaválasztásban. Mert Száraz Miklós György témái még akkor is összetéveszthetetlenül magyar vonatkozásúak, akkor is sajátosan köztes-európai témák, ha éppen Tibet, Andalúzia vagy Barcelona a helyszín.
Első regénye − a nem csak első regényhez képest rendkívül kiérlelt − Az Ezüst Macska egy felvidéki bányavárosban játszódik, amelyet a szerző nem nevez meg, a kritika azonban leginkább Selmecbányával azonosít. Bizonyosan benne is van Selmecbánya ebben a regény-városban, mégis azt hiszem, sokkal többről, sokkal általánosabbról van itt szó. „…álomi hangulatok s a belőlük születő helyszínek és események szövik át a Száraz Miklós György imaginárius bányavároskájának búcsúzó és keserédes históriáját. Az író, miközben pontosan – egy várostörténész aggályosan akkurátus módján – ismeri a felvidéki település tovatűnt évszázadait, lelket melengető és bornírt eseményei sorát, egyúttal rábízza magát a megtartó álomképekre, tudva, hogy azok sokszor erősebbek és szuggesztívebbek, mint a képzelet szülte helyszínek és azok örvénylő pillanatai. Engedi mintegy, hogy a félálmok a maguk – sokszor alig kordában tartott – törvényei szerint gombolyítsák az eseményeket, vagy épp kuszálják össze kibogozhatatlanná a percek és esztendők tarka fonalszövedékét…” – írja Az Ezüst Macskáról Szepesi Attila A pokolra épült város című esszéjében, A béka kertje című kötetében (Kortárs, 2001).
Már ekkor, az induláskor jól kirajzolódnak Száraz Miklós György írásművészetének sarokkövei: a történelem, a misztika és az álomszerűség.
Jelzőként gyakran föl-fölbukkan a mágikus realizmus is, amikor a prózája szóba kerül; Kabdebó Lóránt például az író Babérkoszorú-díjának laudálásakor jegyezte le azt a mondatot, miszerint „aki nem olvasta, megkedveltetéséül Gabriel García Márquez nevét szoktam vele egy sorban emlegetni.” Petrőczi Éva az Új Ember 2017. augusztus 23-i számának Mértékadó című mellékletében pedig megállapítja: „emlegetik Az Ezüst Macskát méltatók a magyar mágikus realizmust, azaz Gabriel García Márquez hatását is a regénnyel kapcsolatban, továbbá felfedezni vélik benne Krúdy hangütését, s a Bosch festmények kavargását…” Semmiképpen sem alaptalanul merül föl egyik sem a három név közül, ám a mágikus realista besorolás – nem először és nyilván nem is utoljára a kortárs magyar irodalomban – félrevezető kicsit.
Száraz Miklós György esetében véleményem szerint nem okvetlenül a mágikus a jó jelző. Sokkal inkább a misztikus.
A mágia az óegyiptomi kultuszokban gyökerező cselekvés, a Magyar Néprajzi Lexikon szerint egyenesen „az események befolyásolásának »művészete«”, míg a misztika egy megismerési aktus. „A misztika – bárminő titokzatos és mindenestül meg nem magyarázható is – egészen határozott, történetileg és lélektanilag szabatosan leírható jelenség, amelyről olyan konkrét leírásaink vannak – a nagy misztikusok közt számos a nagyon nagy író! –, mint kevés lelki jelenségről” – véli Sík Sándor A misztika útjai Istenhez című írásában; majd így folytatja: „a misztika nem egy az ábrándozással, a homállyal, a zavarossággal, de nincs köze az okkultizmushoz, spiritizmushoz és hasonló jelenségekhez sem – az efféle jelenségekre a miszticizmus szót szokás elítélőleg használni. A misztika nem valami szubjektív dolog: egészen határozott, tárgyilag adott tárgya van – ennek legellenőrizhetőbb bizonyítéka, hogy a misztikus élmény végighúzódik az évezredeken és a világ minden táján, és a róla beszámolók lényegében mindenütt és mindenkor ugyanazt mondják.” Nevezetesen azt, hogy – amint Sík Sándor fogalmaz – „megtapasztalták az Istent”.
Száraz Miklós György prózájában a sorok között bújik meg ez a tapasztalat. Nem konkrétan, nem harsányan, inkább olyan finoman, ahogyan a panteisták vélik fölfedezni a mindenségben a mindenhatót, s ezáltal szakrálissá nemesítik a kézzelfoghatót és a megmagyarázhatatlant egyaránt. Az Ezüst Macskát úgy itatja át a misztika, ahogyan az üvegbe növesztett körtét a ráöntött pálinka.
S noha a szerző második, Lovak a ködben című regényébe látszólag kevesebb jut misztikumból, azért az álomszerű lebegés és a történelem mellett akad belőle ebben a könyvben is. A sorsokba írott történelem és a történelembe írott sorsok, a szinte genetikai kódként meghatározott hagyomány, a múlt, jelen és jövő (egyáltalán: az idő) ősi és soha meg nem válaszolható kérdéseinek és paradoxonjainak labirintusa sajátos, misztikus ködöt idéz az olvasó szeme elé, amely köd nem csak eltakar, de ki is emel, miközben koncentráltabb figyelemre késztet. „Miről is szól ez a regény? – teszi föl a kérdést Kabdebó Lóránt Száraz Miklós György prózai világa című, a Magyar Hon-Lapon megjelent tanulmányában. − Egy felvidéki polgárlány budapesti egyetemista éveiről és élete további megéléséről. Egy ember életéről a Kárpát-Európában, a poszttrianoni időkben. Arról a kérdésről: lehetséges-e élhető élet a Kárpát-Medencében egy értelmiségi számára. Avagy még egyszerűbben: lehet-e egészséges életet élni a mostanra ránk maradt Közép-Európában. Pontosabban: élhető-e az az élet, ami most adódik egy értelmiségi számára a ránk szakadt, újraalakuló köztes Európában.” Az író válasza pozitív. Bár a múlt, az ősök történetei és a tradíciók által erősen meghatározott főhősnő sokszor mintha álomvilágba ringatná magát, minden pillanatban találkozik a realitással, a magyar rögvalósággal (ahogy mondani szokás), és képes szintézist építeni magában e kettő között, képes olyan emberré válni, aki a múltban gyökerezik, részint a múltban, részint a jelenben él, ám van és lehet jövője.
A Lovak a ködben is számos önéletrajzi motívumot és momentumot tartalmaz, az Apám darabokban viszont vállaltan önéletrajzi mű, apa- és családregény. Laik Eszter szavaival „a vaskos, 540 oldalas korpusz lapjain a közösségi és személyes múltfeltárás precízen elfogulatlan aktusa közben egy jelentős történelmi és családregény születik, ezen belül 56-os regény, ügynökregény, aparegény, anyaregény – ha mindenáron címkézni szeretnénk. A sokszólamú szimfóniát Száraz Miklós György érzékeny fülű, gyakorlott karmesterként vezényli le, és pontosan ott lépteti be az egyes hangszereket, ahol azoknak át kell venniük a főszerepet.” (Laik Eszter: Atya, fiú. Irodalmi Jelen, 2016. augusztus 31.) A regény mozaikos szerkezetű (Csuhai István kollázsregénynek nevezi az Élet és Irodalom 2016. november 4-i számában), amellyel a szerző kiválóan imitálja az emlékezet működését: emlékcserepek, képek, múlt-töredékek, történetrészletek darabkáiból próbálja összeilleszteni a nagy egészet, mintha a kibontakozó, sokágú történet egy különösen bonyolult puzzle lenne; és ahogyan egy, a padláson évtizedek óta hányódó puzzle esetében, úgy ebben az esetben sincsen − és nem is szerezhető − meg valamennyi darab, nem oldható meg minden rejtély, a mozaik alkotója nem világíthat be minden homályos sarokba. Ám miközben az olvasó az író vezetésével darabról darabra összerakja a puzzle-t, a történelem nagy és kicsiny szeletei, az emberi nagyság és alantasság távlatai villannak föl előtte, s a sorok között bujkáló misztikum is meg-megmutatja magát. És amiképpen oly sokszor korábban és oly sokszor azóta, mint arra Jakab-Köves Gyopárka rámutat (Az oroszlánszelídítő, RePoszt, 2016. augusztus 29.) „Száraz Miklós György szóra bírta a néma vadat: a múltat”.
