Fülszöveg
Biztosan lesznek olyanok, akiket felbosszant ez a könyv. A szerző sokat kószál, minduntalan elkalandozik benne. Igaz. Gyakran talán úgy látszhat, magam sem tudom már, honnan indultam, miről is beszélek. Pedig tudom. És azt is tudom, hogy ezt nem mindenki hiszi el nekem. Mégsem tehettem semmit. Ennek így kellett maradnia. Kanyargósan, csapongón, látszólag el-eltévelyedve. Ahogyan a szerelmes is megosztja minden emlékét, sok apró élményét a kedvesével. Így kellett nekem is mesélnem, parttalanul. Mint egy szerelmesnek. Mert ez a könyv szerelmi vallomás. Granadának.
Ha tudnék trombitálni, meg sem írtam volna.
Ajánlások
Dońa Ana Teresa Martínez de Texadillosnak, akit Vácott, a Domonkosok templomának kriptájában temettek el 1766. február 13-án, s akiről ez a könyv szólhatott volna
Mari Carmennek
Legfőképpen pedig Susanának
Dale limosna mujer, que no hay en la vida nada, como la pena de ser ciego en Granada.
(Adj neki alamizsnát, asszony! Mert nincs az életben ahhoz fogható bánat, mint vaknak lenni Granadában.)
Bevezető
Szent Domonkos.
Micsoda levegője van a két szónak.
Dominikánusok, dömések, fehér barátok. Ordo Fratrum Praedicatorum – a prédikátor testvérek rendje. A kunokat térítő Magyar Pál, az őshazát fellelő Julianus, a Nyulak szigeti szelíd Margit, a Lengyelhonban mártírhalált halt Boldog Szádok, a tatárok által halálra kínzott Bánffy Buzárd – sorolhatnánk hosszan a többit is, sok-sok fehér kámzsás, magyarföldi dömést.
És mekkora tere lesz a két szónak spanyolul.
Santo Domingo.
Az Antillák. Kuba, Hispaniola, Haiti, Dominika, Puerto Rico, Barbados. A karibi világ. Kalandok és kalandorok földje. Vagy inkább vize? Sőt vizei? Kisebb-nagyobb szigetek, szigetkoszorúk, szigetfürtök. Fürtök és csipkék, korallzátonyok, nyúlványok, padok, öblök. Az esőerdők zöldje, az ég bíbora, de mindenekelőtt a tenger sárgája – délután háromkor, Jamaicából nézve. Amerika darázsdereka ez. A Föld köldöke. Világ a világban. Szentek és kalózok földje. Küldetéses őrülteké és szelíd térítőké. Tengeri haramiáké, színes lotyóké, őrült papoké, matrózoké és rabszolgáké. Szenteskedő hódítóké, és persze a meghódítottaké. Tánctól, ritmustól pezsdülő világ. Megszállottan istenes lelkek lehettek az első telepesek, a névadók és keresztelők. Az úttörők. A hódítók. Conquistadorok, caballerók, hidalgók. Jezsuita papok és domonkosok. Nagyálmú, merész újítók. Hősök vagy gonosztevők, de mind-mind forradalmárok. Vagyis kalandorok. Nagyon hittek. Nagyon akartak. Akarták az aranyat, a lelkeket, az üdvöt. Ha lehet, mindet egyszerre. Bármi áron. Azt hiszem, nagyon is szükségük volt a megnyugtatásra, a lélek egyedül mindenható orvosságára – Istenre. Santa Cruz (szent kereszt), Santa Fé (szent hit), Concepción (/szeplőtelen/ fogantatás), Remedios (orvosság), Consolación (vígasztalás), Trinidad (szentháromság), Navidad (karácsony), Deseada (hőn áhított), San Salvador (szent Megváltó), Asunción (Nagyboldogasszony), Sancti Spiritus (szent lélek), Mil Vírgenes (ezer szűz). És a számlálhatatlan San Antonio, San Cristóbal, Santa María, Santa Lucía, Santiago, San Pedro, Santa Clara, San Francisco. Öblök, szigetek, fokok, falvak, városok, hegyek viselik ezeket a neveket. És persze Santo Domingo. Szent Domonkos.
Iglesia de Santo Domingo
Amikor egy órával ezelőtt Domonkos granadai templomába beléptem, az egyik mellékoltár előtt éppen misét celebráltak. A magas rács, ami egyébként lezárja a kápolnaszerű kis teret, nyitva volt. Szemben három pap, előttük, a rácson belüli öt-hat padsorban idős apácák: fehér ruhában, fölötte fekete kiskabát, fejükön fekete vagy kék főkötő. A középső pap arca, a legfiatalabbé, aki misézik, igazi okos pap-arc. A jobbján álló idős ember igazi fráter: kerek golyófej, vastag orr, szigorú tekintet, bozontos szemöld, őszülő haja hamis (vagy éppen valódi?) tonzúrát keretez – azaz a férfi majdnem tökkopasz. Ő az. Az Úr kutyája.
A rácson kívül, szemben az oltárral, egyetlen pad. Két asszony áll előtte. Rövidnadrágban vagyok, kicsit feszengek, majd óvatosan mögéjük sompolygok. Elbújok, eltakarom a pucér lábamat, de az Úr kutyája mise közben is figyel. Követi minden mozdulatomat. A szertartás a vége felé közelít, túl vagyunk az úrfelmutatáson, ahogy mögéjük lépek, a két nő már éppen a kézfogással üdvözli egymást. Hátrafordulnak, megpillantanak, és előbb az egyik, a fiatalabb nyújtja felém a kezét, s szorítja meg az enyémet, aztán a másik is. Ő nem emeli, hanem mintegy visszakézből, alulról szorít velem kezet; megszorítja a tenyeremet. Olykor azt hiszem, még hitetlennek is kutyaütő vagyok, most talán mégsem csak árvaságomnak köszönhetően esik jól, hogy ez a két spanyol asszony megszorítja a puha kezével a kezemet.
Szentáldozás, ostya, kehely – később kis zavar támad, az okosképű fiatal pap úgy nyújtja két társának a kelyhet, hogy kevéssé vigyáz a kendővel, nehogy morzsa, csöpp hulljon. A szigorú tekintetű még szigorúbb lesz. Igazít, úgy veszi át a kelyhet, hogy a kendő éppen ott legyen, ahol lennie kell. Szinte érzem, legszívesebben maga csinálná, ő aztán rendesen törölné meg az ajka nyomát a kehely peremén… Odébb ténfergek, az apácák lassan, egymás mögött sorjáznak ki a rács mögül, kezükben összecsukott legyezők.
A főhajó terétől szintén kovácsoltvas ráccsal elhatárolt többi mellékoltáron életnagyságú babák a Madonnák. Rögtön jobbra is áll egy. Fából faragott, hatalmas „Utolsó vacsora” előtt. Gyönyörűen felöltöztetve. Feje körül két-három arasznyi arany nyilakból napsugárkoszorú. Földig omló, bőven redőzött spanyol szoknyában. Életnagyságú lehet, arca fehér-rózsaszín. Lesütött szemmel áll. Egy másik, szintén életnagyságú, beljebb, a második oldalkápolna oltárán trónol, fejmagasságban. Selyemben-bársonyban, fodrosan-csipkésen. Magyarország megannyi védőasszonya. Bosszant, hogy eszembe jut, mégis eszembe jut: nagy Barbie-babák. Ha nem kegytárgyakként, hanem csak babákként nézem őket, akkor is tetszenek. Szépek. Ezek a jó arányú Madonnák ember- és természetközelibbek, mint kultikussá lett, ványadt társaik. Egyszerűen isteniek! Fejükön korona, csipkefátyol, olykor igazi hajuk is van, csipkés övük, hímzett ruhájuk, a kisdeden fodros, fehér hálórékli. Madonnák és mindenféle számomra ismeretlen szentek. A spanyolországi templomok szobrai. Itt, Domonkos granadai templomában is van belőlük jócskán. Még az öltözetlen, vagyis teljes egészükben faragott szobrokon is van valami valódi. Valami használati tárgy. Valami „kiegészítő”. Mondjuk Szent András vállára igazi köpeny borul. Csak úgy panyókán, épp hogy odavetve. Egy másik szent kezében igazi búzakalász. Minden faragott rajta – ruhája, kalapja –, csak az ujjai közé, a markába igazított kalász, s a derekára csomózott madzag-öv valódi. Egy másik mellékoltáron azt veszem észre, hogy Krisztus fél lábán, és valóban csak az egyiken, pirosbársony, hímzett papucs. Valamelyik női szent, nem ismerem fel, kicsoda – talán éppen attribútumaként? – igazi nádat, foszlásnak indult, pelyhedző buzogányt szorongat. Egy másik szent gyékényszálakat tart, egy harmadiknak a tenyerére igazi, fénylő réztálat helyeztek. Amott a Kisjézus karján igazi olvasó lóg, másik kezében fogadalmi láncocskák, keresztek, fényes, aprócska korongok.
A bal mellékhajó egyik kis kápolnája a Rózsafüzéres Szűzé. A szobor sehol, de az oltáron legalább ezer angyalfejet faragott meg az egykori mester. Amint később a plébánostól megtudom, a szobor maga is gyönyörű, pompázatosan díszes, de – sajnos – éppen restaurálják. Mellette valamivel a Capilla del tránsito, benne a Szent Szűz: elszenderülése pillanatában, tizenkét apostoltól körülvéve. Dormición de la Virgen és Virgen del Tránsito, így nevezi a spanyol nyelv Mária halálát (pontosabban így írja körül azt, ami inkább elszenderülés, hiszen azt a fia általi, azonnali mennybe fölemeltetés, tehát az örök életre való ébredés követi). A főoltárat megkerülve kellemes meglepetés ér: az oltár mögött, jobbra fent Beata Margarita de Ungria, az Árpád-házi királykisasszony, Szent Margit képét fedezem fel. IV. Béla királyunk leányát, a Nyulak-szigeti dömés kolostor szelíd, jóságos hercegkisasszony-apácáját koronásan, kereszttel és rózsával ábrázolta a hajdani festő.
Leülök a bejárathoz legközelebb eső, hátsó padsorok egyikébe. Már majdnem elindulnék, de érkezik valaki, szinte be sem lép, nyiszorog még a lengőajtó, és már hallom a susogását, motyogását. Öreg bácsi csoszog el előttem, a legelső, ráccsal elválasztott kis kápolnánál megáll, folyamatosan sustorog, sugdolózik. A rács mögött embernagyságú fiatal, szép Madonna áll a kápolna kőpadlóján, két kezét előrenyújtja, maga is kissé előrehajol – csipke, fátyol, napsugárkoszorú –, a bácsi leül, a Madonna felé fordul, folyamatosan sutyorog, kér, könyörög, perlekedik. Később kicsit sírdogál is, szortyog, szipog, aztán folytatja a beszélgetést. Amikor elmegyek, oldalvást rám pillant, kicsit visszavesz a hangerőből – családi ügy ez, holmi jöttment idegenre nem tartozik –, de azért nem hagyja abba, sustorog, morog, számonkér.
A Darro völgyében
Río Darro. Szeretem kimondani. És szeretem a pataknyi folyót meg a szűk völgyét is. A magas, keskeny és meredek, öreg kőhidakat, amik az Alhambra várdombjának oldalából ívelnek át az innenső partra. Ez a vidékies kis völgy a város szívében olyan otthonos nekem, mintha magyar városban – Veszprémben, Egerben, vagy inkább Erdélyben, Kolozsvárott – volna. Közhely, legalábbis a franciák szívesen mondogatják, hogy Európa nyugati végvidéke ők volnának: vagyis ami a Pireneusokon túl van, az már Afrika. Történelmet, tájat, mentalitást vizsgálva még akár lehet is benne igazság. Granadában, a Darro völgyében viszont bizonyosan ott húzódik a két kontinens határa. A bal part – az Alhambra oldala – Európa. A jobb part – az Albaicín és a Sacromonte oldala – már Afrika.
Albaicín. Mórok, később cigányok negyede. Tévesen zsidó negyednek is tartják, pedig a hajdani zsidó városrész, a judería – már valamikor a Kr.u. V-VII. században – a szemközti oldalon, az Alhambra dombjának lábánál, s a mai Realejo-negyed lejtőjén terült el. Különben az Albaicínt a cigányok mellett ma megint sok marokkói és tuniszi arab is lakja. Sokféle magyarázat létezik a városrész nevének eredetére. Mondják, hogy ez volt hajdanán a „solymászok negyede”, mások szerint a „kertek városrésze”, a „lejtős-negyed”. Manapság a legvalószínűbbnek azt tartják, hogy a régi arab Baeza város mór menekültjei hozták magukkal városuk nevét, midőn 1227-ben a keresztény hódítók elől tömegesen települtek be Granadába. Az Albaicínt veszélyes helynek mondják, a granadaiak olykor figyelmeztetik idegenből érkezett ismerőseiket, ha jót akarnak, ne kószáljanak magányosan a negyed fehér házacskákkal szegélyezett, hepehupás, tekervényes utcáin. Ha veszélyes is, az csak éjszaka lehet, s akkor is inkább csak a feltűnően, otrombán gazdag turistákra nézve, akik csapatokban özönlik el a sikátorokat. Igazi, eredeti flamencóra vadászva olykor még a Sacromonte meredek hegyoldalának utcáiba, a mára összkomfortossá tett barlanglakások előterébe is elkóvályodnak. Különben az Albaicín és a Sacromonte nagyobb része éjszaka is nyugodt; nappal, különösen délelőtt pedig maga a béke szigete. Fehér házak, folyami kaviccsal burkolt utcák. A magas, meszelt kőkerítések mögé nem lehet belátni, de a falak fölé ciprusok, fügelomb és irdatlankandeláberkaktuszok magasodnak. Ezek a nagyon is szemfülesen épített, az illetéktelen tekintettől gondosan elzárt, kényelmes kis kertek a nevezetes granadai carmenek. Napfény, zöld lomb, virágok és csönd. Vakítóan meszelt falak, lustán lépdelő vagy sütkérező macskák, s a hatalmas medvetalp-kaktuszok két-három méternél is magasabbra növő példányainak erdei. Ez a Darro jobb partja, az Albaicín délelőtt. Ember alig mutatkozik, csak néhány barnára égett bőrű, szakállas férfi üldögél sötét kalapban, kigombolt, fehér ingben, napfürdőzik szunyókálva a házacskája, barlanglakása elé kitett kisszéken.
Az Albaicín külön világ, város a városban. Az idevaló (cigány) ember, ha midőn visszatér a hegyoldalba, s a Plaza de San Miguel Bajo valamelyik kicsiny kocsmája előtt megtörli verejtékező homlokát, így sóhajt fel: „Aj, de elfáradtam, lent voltam Granadában.” De úgy is lehet, hogy délután kettő körül kirúgja maga alól a széket, feltápászkodik, ásít, nyújtózkodik, majd végre rászánja magát, „Na, lemegyek Granadába.”, mondja, s elindul valamelyik keskeny sikátoron a Darro völgyecskéje felé.
A húszas évek Magyarországának hírlapírói is gyakorta idézgették a rosszmájú francia mondást: „Afrika a Pireneusoknál kezdődik.” És szívesen emlegettek egy másikat is: „Spanyolország a nyugat Balkánja.” Mindkettőből filézzük ki a rosszindulat, a felsőbbrendűségi érzés szálkáit, s megállapíthatjuk, hogy van (inkább csak volt) bennük némi igazság. A Pireneusoktól északra több a kultúra, ám kevesebb az élet. Egy hajdani újdondász egyszerűen úgy mondja: „a Pireneusoktól délre több a szív”. S ha a franciák rosszmájú mondásai mára kiürültek is, ez utóbbi állítás most is igaz. Spanyolországban több a szív. A legtöbb a legdélebbi Andalúziában, melyet az arra kódorgó magyar utazók száz esztendeje is kettős arcú, kettős jellemű világnak láttak. Egyikük – valamikor a húszas években – így ír erről: „Andalúzia az átmenet Európa és Kelet között. Van valami erőltetett, valami lihegő abban az igyekezetben, amellyel az andalúz világ nyugat akar lenni. Micsoda nagy akarás űzi, hajtja ezt a tájat Európa felé, ezt a földet, melynek mégis Afrika negyven-negyvenöt fokos melege perzseli kopárra rétjeit, s ahol az emberek még hírből sem ismerik a havat.” Gróf Vay Péter 1909-ben a Vasárnapi Újságban éppen Granada kapcsán állapítja meg, hogy a „fehérre meszelt andalúziai városok, szűk, útvesztőszerű sikátoraikkal és elrácsolt ablakaikkal mintha Fez vagy Tunisz folytatásai lennének”. A jeles gróf további megállapításai is helyesek; nemhogy érvényüket vesztették volna mára, de tán soha igazabbak nem voltak: „Andalúziát érdekessé elsősorban e napkeleti reminiszcenciák teszik. Ma, midőn az internaczionálizmus szürke és egyhangú fátyolát mindjobban kiterjeszti az egész föld kerekségére, kétszeresen becses egy-egy vidéket és népet találni, mely megőrizte eredetiségét”.
Ma is létezik a spanyol mondás: „Hazudik, mint az andalúz.” Rövidebben, elnéző mosoly vagy legyintés kíséretében: „Andalúz beszéd”, ami annyit tesz, hogy: „Ugyan már! Ne is figyelj oda!”. Pedig az andalúz – amint azt egy huszas évekbeli magyar utazó, bizonyos Neller Mátyás is szemfülesen megállapította – „nem hazug, hanem poéta. Született költő. Fantáziája színes, mint a tarka szőnyeg, melyet piros fezes mórok árulnak Melilla mocskos utcáin”. Az andalúz annyira segítőkész, olyan nagyon jóindulatú, hogy bármit kérdezz is tőle, azon nyomban válaszol. Tudja, hogy számítasz rá, és ő nem is hagy téged cserben. Elvégre ezer más embert is megkérdezhettél volna, de te őt választottad, és nagyon is jól tetted, jó kezekbe helyezted a jövődet, mert ő megszolgálja a bizalmadat, ő aztán belead apait s anyait, kimerítően elmagyaráz neked mindent, vonatkozzék a kérdés egy süteményféle töltelékének alkotórészére vagy valamely régi szokás eredetére, ő készen áll a válasszal. Akkor is, ha csak a te kérdésedből értesült annak a bárminek a létezéséről. Ha pironkodva bevallod neki, hogy ama lehetőségre, amit oly élénken és mély beleéléssel ecsetelt, arra már magad is gondoltál, de ki kellett zárnod, mert az a magyarázat, sajnos, ezért vagy amazért képtelenség, akkor pillanatnyi habozás nélkül, ugyanolyan komolyan, ugyanolyan lendületesen és meggyőzően előáll az újabb lehetőséggel. „Ja, ha nem vanília, akkor arcpakolás. Vagy puskapor.” Félreértés ne essék, ebben nincs becsapás, kitolás, rosszindulat: ebben kizárólag szeretet, segíteni akarás és fantázia van.
A Plaza Nueva és a Plaza Santa Ana felől ballagok fölfelé a Darro szűk kis völgyén. Meg-megállok, a sétány kőmellvédjére támaszkodom, alattam néhány méter mélyen, mint apró szurdokban, úgy tekereg medrében a pataknyi folyó: szigeteket épít, s a szigetecskéken csalánerdő, napernyőnyi lapulevelek, fügebokrok és ecetfák tenyésznek. A túlpart három-négyemeletes öreg házai sziklafalként szakadnak alá, lábukat a vízben áztatják, földszintjük alatt négy-öt méteres, mohos kőlábazat alkotja a meder másik falát. A kopott házak sziklafalán sok-sok apró erkély, nyitott ablak, erkélyrácsra kivetett könnyű redőny, a rácsok közt cserepes virágok zöldellnek, tarkállnak. Szűk a völgyecske, úttest és járda csak az innenső oldal kőpárkánya mentén húzódik. Rákönyöklök a mellvéd langyos kőpárkányára, bambulok, nézelődöm, bámulom a hidacskákat, az odalent szaladó, csörgedező vizet, melyben a hosszú, sötétzöld alga csimbókjai úgy libegnek-lobognak, mint ezernyi nemezesedett hajfonat. Fejem fölött fecskék csivognak-keringnek szüntelen, a szemközti házfalak nyitott ablakain, a redőnyök, napfogó vásznak mögül sevillana szól. Lent a mélyben, a mederben, a kanyargó víz egy kis félszigetén sárga-fehér tehénfoltos macska vakarózik önfeledten. Tovább bandukolok fölfelé, fejem fölött itt is, ott is sevillana szól. Reggel kilenc sincs még, de már harminc fok körül lehet a levegő. Tizenöt-húsz méterrel feljebb ismét lekönyöklök, hallgatom a szállingózó, hol egybemosódó, hol meg élesen elkülönülő, egymástól messzeröppenő dalok kacskaringóit. Alattam, a habos-buborékos-békanyálas víz partszegélyén, apró, élénkzöld levelecskék közt fekete-fehér macska nyalakszik, tisztogatja a bundáját. Rádió vagy televízió szólhatott, mert zene és dal mindenütt egyszerre hallgat el, a hirtelen csöndben csak a fecskék csivognak. Mintha becsaptak volna, rossz most ez a csönd. Fürkészem az ablakokat, melyekben mindenütt – rácsok mögött, között, még kívül, az erkélyvasakra erősítve is – sok-sok virág. Lombos és lelógó virágok, pálmák, páfrányok, kaktuszok. A vízből, mederből felmagasodó épületeket mohos támpillérek támogatják, a házak vakolata omladozik, borostyán és vadszőlő kúszik, tekereg, kapaszkodik a pillérek közt az ablakok felé. Tovább megyek. Valamivel följebb szamárhátíves, keskeny kőhidacska, amolyan várba vezető gyaloghíd-féle ível át a medren, vezet a túlparti házak falán nyíló ajtókhoz, a hosszúkás teraszokról nyíló bejáratokhoz. A híd kőkorlátjára öreg néni támaszkodik, zsírpapírral zörög, csirkebelet potyogtat alá a meder szurdokába, ahol – most veszem csak észre – nyolc-tíz macska kering idegesen, nyervogva, fel-felbámulva. Még följebb két nagy fehér liba tocsog a sekély vízben, az úszkáló harmadiknak, egy fekete-fehér tarkának vastag, nyákos algafonat lóg a csőréből – megnyújtja a nyakát, megrázza a farkát, felborzolja a tollait, valósággal felfújja magát, kiterjesztett szárnyával két-három hatalmasat csap, kiemelkedik a vízből, aztán visszaereszkedik, a fecskék csivognak a magasban, a libák pedig tovább csámcsognak, szörcsögnek, habzsolják a vizet a mohos-algás kövek közt, s bár egyetlen gerlét vagy galambot sem látok, hallom a burukkolásukat.
Hátam mögött súlyos kapu csapódik. Megfordulok. A XI. századból ittfelejtődött kis arab fürdő vasalt ajtaján töpörödött, borostás, barettsapkás öregember lép ki, két kézzel markolja melléhez a széket. Lebotorkál a három lépcsőfokon, leteszi a széket a kopott kőlépcsők mellé a fal tövébe, lezöttyen rá, óvatosan hátradől, lábát kinyújtja, kicsit még fészkelődik, aztán többet nem mozdul, lehunyt szemmel sütteti barázdált, sötétbarna arcát a nappal.
Letelepszem magam is, felülök a mellvéd langyos kövére, nézem a napozó öreget. Felülről hippiszerű, rongyos fiatalok caplatnak lefelé, alig látnak, támolyognak az álmosságtól. Minden reggel körülbelül ugyanitt találkozom velük. A Sacromonte barlangjai húsz-harminc évvel ezelőtt, a hetvenes-nyolcvanas években hippitanyák voltak. Többször is jártam már fent a kopár hegyen, az omladozó középkori városfal és a medvetalp-kaktuszok erdei mögött, ahol a kelő nap fényében aranyvörösen csillog a meredélyen hullámzó, térdig érő fű, s ahol a barlangok nyílnak. Nem csodálom, ha a hasis, a virág és a sosem létezett béke illúziójának eme kései gyermekei nyúzottan ébrednek reggelente, mert a barlangok mára jószerivel lakhatatlanok; dugig teltek bűzlő hulladékkal, szeméttel. A városra viszont innen nyílik a legszebb a kilátás. (Gondolom, az utolsó mór uralkodónak, Boabdilnak egyéb dolga is akadt, mint hogy búcsúzóul a szúrós kaktuszokkal és tüskés indákkal teli meredek domboldalra kirándulgasson, ám azt is bizonyosra veszem, hogy ama könnyes-fájdalmas búcsú – „el último suspiro” –, az utolsó sóhaj éppen a lenyűgöző panoráma miatt helyeződött ide a granadaiak képzeletében.) Amikor először jártam odafönt, az egyik barlang előterében – rozsdás lábosok, szikkadt csontok, ringy-rongy penészes ruhacafatok, széthullott bútorok és holmi kitalálhatatlan eredetű, trágyaszagot árasztó, morzsalékos állagú sárga agyagkupacok között – alvó lányba botlottam. Narancssárga hálózsákban feküdt, háromnegyed kilenc felé járhatott az idő, a nap éppen a barlang előterébe sütött. A lánynak melege lehetett, ezért öntudatlanul is félig-meddig kivackolódott a pillezsákból. Hanyatt feküdt, pucér felsőtesttel, egyik keze a zsákban, másik – ruháival együtt – a feje alatt. Kilenc girhes, loboncos kóbor kutya hevert összegömbölyödve körülötte. Ahogy leguggoltam, egyikük – láthatóan nemrég kölykezett, csüngő emlejű kis fehér szuka volt – feltápászkodott, s meghunyászkodva, farkát rezegtetve szaladt hozzám, megnyalta a kezemet. A lány nem mozdult. Rózsaszín bimbójú szép mellén leheletfinom, szőke pihék csillogtak a súrolófényben. Sütött a nap, a szuka a kezem fejét nyalogatta, a lány édesdeden aludt, a sárga agyag pedig úgy bűzölgött, hogy be kellett fognom az orromat. Ahogy fölegyenesedtem, s friss levegőt szippantani kiléptem a barlang elé, egy-két méterrel odább másik nyílást pillantottam meg. Megpörkölődött autógumik, olajosflakonok, rothadó nádbútorok, rozsdálló vaskályhák és hordók roncsai közt négyen-öten is feküdtek ott. Többször is összefutottam még velük reggelente, hol a Darro völgyében, ahogy szivárogtak lefelé kábán, hol meg a Plaza Nueva nagy szökőkútjánál, ahová én csak bambulni, ők viszont mosakodni és kutyát itatni jártak, s néhány nappal ama első, egyoldalú találkozásunkat követően a szőke lány hasissal is megkínált a Generalife kertjei alatt, ott, ahol a meredek hegyoldalban délelőttönként több tucat apró szivárvány tündöklik a susogva kelepelő öntözőgépek szökellő vízsugarai fölött.
Ezek, akik törődötten poroszkálnak itt előttem, ugyanolyanok, mégsem ugyanazok, mint akikkel egy-két hete találkoztam, akikkel itt, a Darro völgyében rendszeresen összefutok. Apródonként cserélődnek: sosem egészen mások és sosem egészen ugyanazok. A kutyák viszont igen, őket átörökítik egymásnak. A barlangok, a Plaza Nueva szökőkútja és a kutyák. Ők maradnak, ők mindig ugyanazok. A kis loncsos szuka, akinek kölykei lehetnek, lemaradozva ballag. Megáll előttem, megszagolja a tornacipőmet, felbámul rám. Leül, biztatóan söpröget a kövön a farkával, néz. Egyetlen narancs dagasztja rövidgatyám zsebét. Előveszem, megmutatom neki. Élénken helyesel a farkával. – Becsapsz, kutyafülű, tudom – de azért hámozni kezdem a gyümölcsöt. Egy gerezdet a kutya orra elé tartok. Megfontoltan szimatolgatja, majd unottan elfordul. – Fene a jódolgod! – morgolódok. A kutya elheveredik, az öreg rendületlenül szunyókál. Megfordulok ültömben, lelógatom a lábam a meder fölött. Itt már kinyílik a szemközti oldalon a szűk völgyecske, elmaradoztak a lakóházak, a Darro túlpartján, fent a dombtetőn az Alhambra hatalmas, bástyás falai magasodnak. Ülök a langyos kövön, majszolom a narancsot.
Lógatom a lábam a mellvédről, alattam a mederben reggeli tornájukat végzik, csapkodnak, szörcsögnek, zsinatolnak a libák. Ahogy az Alhambra vaskos tornyait, zömök bástyáit bámulom, Őrült Johanna elégiájának sorai kerülgetnek; szeretnének eszembe jutni, de nem tudnak. – „Felhágnék Granada vérvörös falára…” – minduntalan ez a sor tolakodik agyamba. Aztán kiszorítja egy másik vers, melynek még a címét sem tudom: – „Száz andalúz lovas gyászban hova tart, ott, hol narancspiros égnek fut a part?” Itthon is fel kell csapjam a verseskötetet, hogy Lorca Johanna-versének néhány sorát idemásoljam:
„Granada lett halotti ravatalod, a gyertyák a ciprusok, s az oltár
a hegy, dońa Juana, az oltárkép havas volt, hogy így enyhítse vágyad
a víz, mely fut előtted: a Dauro lassu árja.
Granada lett halotti ravatalod, az ódon
bástyák, a néma kertek vára, dońa Juana, a vérvörös falakra felgyűrűző borostyán, regényes mirtuszok és opálos pára vára.” Ülök a kövön, lógázom a lábam a víz fölött, bámulom a zöld hegyoldal szakadéka fölött a roppant falakat. Al-hamrá: „a vörös”. Ilyenkor reggel inkább barnásak a falak, semmint vörösek, akár az öreg moha. A dél óráiban elsárgulnak, aranyló, nedves szalmaként világolnak, majd meg színüket vesztik. Megfakulnak, mint a homok. Este aztán pirulni kezdenek, s az alkony előtti órán rózsaszínben vagy lazacvörösben pompáznak. Bámulom a falakat, az Alcazaba tömbjét, a Fegyverek-, a Hidalgók- és Mohamed tornyát, és eszembe jut egy másik Lorca, a Kis bécsi valcer Weöres fordította néhány sora:
„Mert téged imádlak, álmodlak árván, a játszó kisfiúk padlásán, Magyarország ódon fényére vágyva,
meleg délután lágy zsongására…”
A napokban hallottam a dalt. Nem magyarul, és nem is spanyolul. Angolul. Mari Carmen tette be a kazettát az autóban, Fuente Vaqueros felé menet. Még Leonard Cohen gordonkázó hangját is hallani vélem: „In a dream of Hungarian lanterns / In the mist of some sweet afternoon…” Talán honvágyam van? (Most elő kell vegyem a spanyol Lorcát, mert nem állom meg, hogy ezt a két sort ide ne másoljam spanyolul is: „sońando viejas luces de Hungría / por los rumores de la tarde tibia…”
Visszafordulok, leugrom a mellvédről. A kutya eloldalgott, a kis hídnál somfordál lefelé. A bácsi figyel. Ugyanúgy ül, mint korábban, de a szeme nyitva. Engem néz. Sapkája az ölében. Int a fejével. Nem értem. Megint int, a kezével is: tessékel befelé. Nincs pénzem, mondom, s mutatom is neki, de csak invitál, terel befelé: – ˇNo importa! ˇPase, pase! – Felhágok három kopott lépcsőfokon, s ezer esztendővel korábbi időbe lépek. Félhomály fogad, az apró ablakréseken késpengékként szöknek be a borotvaéles fénysugarak. Nem működik már, emlékhely gyanánt szolgál a majd’ ezer esztendős kis arab fürdő. Sok néznivaló nincs, nyers kő, vályog, agyag. A medencék csak odúk, feketén ásító lyukak, mégis minden kiállítóhelynél erősebben ragadja meg az embert a szűk, sötét építmény valósága. Leülök a döngölt padló egyik lépcsőfokára. Mint a múltból, úgy nézek ki a sötétből: az ajtó résében a verőfényen az öreg kinyújtott lábát, fölötte a domboldal zöldjét, s az Alhambra falának egy darabkáját látom. Ülök a félhomályban, és Abu Hamid jut eszembe. Magam sem értem, miért, de nehéz elfogadnom, hogy a hajdan Magyarországon időző arab utazó és az odakünn napkúrázó vénember ugyanannak a városnak a szülötte.
Vajon mi vonz ide a Darro völgyébe újra és újra?
Talán az állandóság igézete?
Időtlenül provinciális, már-már falusias tér ez itt az Albaicín, a Sacromonte és az Alhambra dombjai alatt. Otthonosság és nyugalom érzete tölti el az embert. A pataknyi folyón átívelő ódon hidacskák mellvédjére támaszkodva, a fecskék csivogását hallgatva úgy merengünk a múlton, mint a tegnapon. Mint Krúdy nagy utazója, Szindbád, aki nem tengerek és óceánok, hanem a múlt folyamának hajósa volt.
Itt nem vonja el a figyelmünket semmi, itt minden egy kicsit avítt, egy kicsit poros, egy kicsit régi. Itt minden használt, mint a kedvenc ruhánk, kényelmesre taposott cipőnk, a kezünkhöz kopott szerszámnyél. Épp ezért itt minden az életről mesél. Az élet pedig, mint tudjuk, valójában soha nincs, mindig csak volt és lesz, mert a múlt és a jövő kváderköve szorosan illeszkedik egymáshoz. Lent Granadában szalad az idő, itt a Darro völgyében minden olyan, mint tegnap, tegnapelőtt. Hidak és fecskék, macskákat etető nénik, verdeső libák, patakcsobogás, napozó vénemberek, selyemfényű, öreg tonettszékekkel teli kávéházak, arab fürdő.
Kínaiak Granadában
Ha tovább sétálunk fölfelé, a jóságos Manhón atya sétányára, a Paseo de Padre Manjón-ra érkezünk, amelynek végében az út derékszögben balra fordul, kisebb-nagyobb carmenek fehér kőkerítései közt meredeken szalad neki a hegyoldalnak. Itt, a sétány végében ismét ívelt, régi kőhidacska áll. A túlparton az Alhambra erődfalait kelet felé megkerülő széles, lépcsős sétány – a Cuesta de los Chinos, a Kínaiak lejtője – tekergőzik a zöld domboldalon. (Cuesta del Rey Chico-nak is nevezik: Boabdil-Bobadilla, a “Kölyök király” nyomán.)
A kőhíd alatt, a meder kőfalának réséből fügebokor türemkedik ki, terebélyesedik a meder fölé. Az apró kavicsokon futó, sekély vizet túlérett, lepotyogott szemek pöttyözik. Nem is barnák, hanem indigó- és tintakékek, sötétlilák. Egy-egy kismadár röppen rájuk, szűntelen zsongnak, keringenek, zúgnak-búgnak a darazsak, méhek.
Bámulom a csörgedező, elterülő vizet.
Ugyanígy álltam egyszer egy másik hídon. Fahidacska volt, inkább csak korláttal ellátott, szélesebb palló. Túlérett, lottyadt szilva lehullott szemei pöttyözték a szaladó, sekély vizet, darazsak zúgtak akkor is, az úton egy ökrösszekér távolodott, a templomban reggeli misére harangoztak, sár és nedves fű súlyos illata szállt föl a mederből, s én szerelmes voltam a korondi székely fazakas lányába.
A kis híd korlátjának dőlve csókolóztunk.
Mórok, zsidók, cigányok rendben. De kínaiak?
Mari Carmen felkacag. Megfordul, fenekével támaszkodik a híd mellvédjének. Granadában minden kínai, mondja mosolyogva. Sűrű, fekete haját a válla mögé dobja, s körbemutat. Minden kínai, ami nem érthető. Kínai az idegen nyelv, a különc, habókos ember, a nehéz, pepecselős, vége-hossza nincs munka. Kínainak mondjuk a hasis aprócska, préselt darabkáját. Az ezüstpapíron hevített heroint. Csináljak neked egy kínait? Kínai a csúnyán becsapott ember. És az apró kő is. A kerek, tojásdad vagy formátlan kavics. Amivel még az Albaicín legmagasabban lévő, legeldugottab sikátorai is le vannak burkolva.
Granadában lépten-nyomon kínaiakon járunk.
A szerájban
Corral del Carbón.
A karavánszeráj.
Az 1300-as évekből maradt itt az épület. Nevét – Szén-udvar – onnan kapta, hogy az 1600-as évektől szénkimérés működött benne. Sokadszor térek ide vissza, pedig különösebb látnivaló nincs benne. Négyszögletes, nagy épület. Kifelé zárt, egyetlen nyílása a patkóíves kapu. Bent, a nagy kopár udvar közepén, a kút mellett szoktam ücsörögni. Ez nem patio, nem is carmen, talán egész Granadában ez az egyetlen udvar, ahol nincs kert, nincsenek növények. Nem szép épület, hanem igazi. Nem szakrális tér, hanem nagyon is földi. Körbe-körbe, mind a négy irányban, egymástól szabályos távolságra, sötétbarna ajtók nyílnak. Az első és második emeleten fagerendás, nyitott galéria fut körül. Miként a földszinten, az emeleteken is egymás mellett sorjáznak az ajtók; valaha a felsőbb helyiségekben szálltak meg a tehetősebb utasok, kereskedők.
A granadaiak szívesen mondogatják, hogy Európa egyetlen épen maradt karavánszerája az övék. Lehet, bár nehezen hiszem, hogy a Balkánon minden hasonló épület eltűnt volna. Talán nyugaton. Nyugaton az egyetlen.
A karavánszeráj.
Sűrűn ellátogatok ide. Iszom a kút csörgedező, friss vizéből, bevizezem a kezemet, arcomat, olykor a hajamat és a trikómat is. Valaha ugyanígy mosakodtak itt a fáradt, poros utazók, csakhogy akkor még hordókban és nagy cserépkorsókban, kádakban állt a mosdóvíz az udvaron, s a folyosók oszlopai mellett. A nagy víztároló edényeket minden hajnalban újra és újra feltöltötték az öszvéres-szamaras vízhordók. A földszinten istállók, raktárak voltak, ahová a kereskedők lemálházhatták áruikat; talán valami konyhaféle is működhetett. Az első emeleti galéria alatt egy-egy nyaláb szénán, leterített gyékényen, rongyos köpönyegen vagy zsákon szegény csavargók, kopott dervisek és zarándokok heverésztek. Az udvaron kecskék mekegtek, tevék kérődztek. Az emeleti szobácskák sem igen voltak bútorozva. Egy-egy kerevet, párna, szőnyeg, olajmécs vagy gyertya. A meszelt falon, a kamrák sarkaiban, a padló réseiben az elmaradhatatlan férgek: pókok, tetvek, bolhák, vérszomjas poloskák. Valaha éppolyan zajok tölthették meg éjszakánként ezt a nagy épületet is, mint azt a másikat, keleten, a messzi Anatóliában, ahol 1900 körül Germanus Gyula hajtotta álomra a fejét:
„Kellemes zsongás küldött rám álmot. A tevék csámcsogtak, a szomszéd szobában duruzsolt a teáskanna és pusmogtak a kereskedők. Mintha bölcsődalt hallanék, olyan andalító volt a szundikálás.”
A karavánszerájt, ahová majd’ minden másnap betérek hűsölni, Córdoba és Sevilla elestét (vagy diadalmas visszafoglalását) követően, az 1300-as évek elején építik.
Corral del Carbón.
Az elnevezésen töprengek. Szén-udvar. Miért és kinek mértek itt az 1600-as években szenet? Hiszen Granadában még decemberben és januárban sem fűtenek.
Dehogynem, mondja Mari Carmen, amikor erről kérdezem. Mi, déliek, fázósak vagyunk.
Jót derül az elképedésemen.
¡Las chimeneas! Gondolj csak a kandallókra. ¡Los braseros! Meg a parazsastálakra.
Az ám! A kandallók. Meg a braserók. „Braseró de carbón.” A parázstartó edény. Meg a „mesa de camilla”. A szoknyás asztal. Vastag abrosszal van leterítve, ami körben, éppen mint egy szoknya, a padlóig ér. Az asztal alatt tartja a parázs melegét.
Amikor még nagyon-nagyon-nagyon picike kislány volt, meséli tovább Mari Carmen, sokszor sétált erre a nagymamájával, és emlékszik rá, hogy még akkor is árulták a Corral del Carbónban a szenet. Szénportól feketéllett az udvar, fekete cipőnyomok foltozták a kapu előtt az úttestet. A nagymamája azt mesélte, hogy valaha „antigua Alhondigá”-nak, régi magtárnak nevezték a épületet. Különben meg két-háromszáz évvel ezelőtt, főleg Úrnapján, vallásos színielőadásokat is tartottak benne.
Itt a karavánszerájban és a környékén ijesztő dolgok történnek velem.
Első alkalommal, amikor még nem tudom, mi ez az épület, letámad a bejáratnál egy rongyos koldus. Az Alcaicería, a régi bazár felől ballagok, véletlenül veszem észre a nagy, patkóíves kaput. Mennék befelé, amikor a hatalmas, nyitott kapu mögül rámront. Rongyos, mint egy gályarab, koszos, mint én magam. (Egész délelőtt a Cartuja kolostor alatti, kaktuszokkal és agávéval benőtt domboldalon, s a Sacromonte barlangjai körül kószáltam.) Nincs nálam egy fillér sem. Egyáltalán, semmi sincs nálam. Mutatom neki, hogy egy szál rövidgatyában, trikóban, szandálban vagyok. Nem hatja meg, ordibálni kezd, rothadó fogai közül csúfondárosan ölti rám a sárga nyelvét, hadonászik, hörög, égnek fordítja a szemét, horgas ujjával, fekete körmével a szájára mutogat, majd váratlanul a porba hanyatlik. Nem tudom, mit csinál, hűdötten figyelem, ahogy a lábaimnál hentereg, és csak akkor fogom menekülőre, amikor látom, hogy strucckarmokhoz hasonló, fekete ujjaival felmarkol a porból egy követ, s zokogva megkísérli hozzám vágni.
A következő alkalommal óvatosan araszolok befelé a patkóíves, nagy kapu alatt. Résen vagyok, készen rá, ha kell, elinaljak. Koldusom nem mutatkozik, ám a nagy, kopár udvar irányából feltűnik egy malac. Mit csinál ez itt? Egyedül. Talán a kútra jár? Mint én magam? Vagy itt dolgozik a gazdája? (A karavánszeráj kamráiban ma idegenforgalmi-, utazási- és jegyirodák, apró műhelyek és boltocskák működnek.) Ügyet sem vet rám, szó nélkül elkocog mellettem. Látom, hogy mint a kutyák, nyakörvet visel. A kapun kiérve jobbra fordul. Nem állom meg, hogy utána ne pillantsak. A szűk utcában jobbra, talán húsz méterre lehet a Palacio de Abrantes épülete. Az Abrantes-palota. Nem tehetek róla, ha meglátom, nyomban agyamba tolakszik a közhely: kovácsolt, szegecses, vaslemezes nagy kapuján vajon hány caballero lovagolt ki hajdanán, hogy elinduljon az Újvilág felé? Emiatt gyanút is fogtam egyszer, hogy csak nem valami sugallatféle volna? Talán itt, ebben a régi palotában lakott volna Dońa Ana Teresa? Be is mentem Susanával; kiderült, a Nueva Acrópolis spanyol egyesülete működik benne. Ha már ott voltunk, átböngésztem a kis könyvtárukat. A malac most ott kocog a csukott, hatalmas kapu előtt, aztán eltűnik ajudería (a hajdani zsidó negyed) helyén húzódó Santa Escolástica felé.
Más alkalommal, amikor már azt hiszem, minden rendben – bejutottam, az udvar üres, sehol egy lélek –, elkezdem szertartásos pancsolásomat a kútnál… Kezet mosok, arcot mosok, lehúzom, megnedvesítem a trikómat, lehajolok, tarkómra, fejemre pocskolom a csordogáló, hűs vizet. Valamelyik lábfejemet mosogatom éppen, amikor megérzek valamit. Hátrapillantok. Ali baba és a nyolcvan rabló áll mögöttem. Turbánban, földet söprő, fehér hálóingben. Türelmesen várják, hogy befejezzem a pancsikálást. Félrevezetésül barátságosan mosolyognak. A hátsó sorokban felfedezem Jumurdzsákot. Készségesen átengedem nekik a helyemet. Sorban megnedvesítik kezüket, szájukat, orrukat, apró kis gyékényeket terítenek maguk elé, keletnek fordulnak, lábbelijüket levéve állnak, lehunyt szemmel mormolják – Allah akbar –, mélyen meghajolnak, megint mormolnak, leborulnak, homlokukkal megérintik a földet – Allah akbar. – Szeretnék kimenni, eloldalogni, hogy ne feszélyezzem őket, csakhogy ahhoz át kéne menjek közöttük, amivel még inkább megzavarhatnám áhítatukat. Leülök hát a sarkamra. Lehunyom a szemem, tenyeremmel eltakarom az arcomat. Hallgatom a mormolásukat. Ahogy dicsérik Istent. Rövid a szertartás, amikor bevégzik, óvatosan elindulok a kapu felé. Egyikük elém áll. Nem mosolyog. Odébb lépnék, de nyílt, barátságos tekintete nem enged, az enyémet keresi. A férfi könnyedén, inkább csak jelképesen megölel, valamit mormol, aztán sorban megöleljük egymást a többiekkel is. Elindulnak libasorban kifelé. Zavartan ballagok velük. Nem tudom milyen nyelven beszélnek, de amennyire meg tudom ítélni, nem arabul. Hatalmas, zöld kirándulóbusz várja őket ötven méterre, a Plaza del Carmenen.
Az üstfoltozók negyedében
Iglesia San Gregorio Bético. Baeticai (vagyis andalúziai) Szent Gergely temploma.
Jó helyen áll, az Albaicín Gran Vía de Colón felőli aljában. Mari Carmen szerint a mór időkben a városnak ezen a fertályán földelték el a keresztény mártírokat. Ez a Calderería, vagyis az üstfoltozók negyede. Ma tele észak-afrikai arabokkal, szenegáli, nigériai négerekkel. Apró boltjaikban kecskebőr lámpásokat, kovácsoltvas füstölőket, illatszereket, bőröket árulnak.
Vigyázz velük, figyelmeztet Mari Carmen, veszélyesek. Ha nem vagy éber, megvetetik veled a saját lyukas pólódat, ráadásképpen pedig nagylelkűen neked adják a szandálodat. Amúgy aranyosak.
Különleges teázóikban hasist és marihuánát is fogyaszthatsz. Susana orra becsaphatatlan. Be sem kell lépjünk egy-egy ilyen berber vagy kenyai teteríába (teázóba), elég, ha az Üstfoltozók valamelyik utcáján (van belőle régi és új) a levegőbe szimatol, és már tudjuk is, hogy mi a hely specialitása: ópium, marihuana vagy hasis.
Szent Gergely temploma kicsiny épület. XVI. századi ez is, mint az összes granadai templom. Még nem jártam benne, most viszont valamiért vonz. Benyitok a kapun. A berendezése modern. A szentélyt – fényes, aranyozott oltárral és két kis padsorral – kovácsoltvas rács választja el a külső padsoroktól. A rács kapuja középen nyílna, ha nem volna zárva.
Egyedül vagyok. Kísérteties ketyegés hallatszik. Éppen olyan hang, mint egy ódon, nagy ház ebédlőjében. Gyerekkori délutánok barna skatulyacsöndjében piros vonalak. Csíkok. Egyenletesen hulló, visszhangos csöppek. Egy itt, egy ott. Megint anyai nagyapámék alföldi háza jut eszembe. A hűvös nagyszoba. A csipkefüggönyök súlyos és mozdulatlan reszketegsége, ahogy ellenállnak a nyitott ablakokban a poros hőség délutáni zuhatagának. A ketyegés úgy pontozza ki az időt, mint a sárgára festett falon az ezüsttel hengerelt pöttyök. Nem tudok aludni délután. Hallgatom az ebédlőben álló nagy óra ketyegését. Légy döng a csillár végtelen magasában. Előbb a bukszus fojtogató illatát érzem meg, csak aztán simít végig az arcomon, a karomon a kert forró lehellete. A csipke szikrázó márványoszlopai lassan megdőlnek, a hullám szökőárrá dagad, a falon százezer hullócsillag, oda, vissza, oda, vissza, aztán megjelennek ismét az apály oszlopai. Láthatatlan mozgás, a légy gordonkázó röpte, míg falhoz nem szegezik az idő apró kalapácsütései… Vajon mit csinál most a Tari Zsuzsi?
Keresem a ketyegés forrását. Meg is lelem. A rács mögött, az oltártól balra, a sekrestyeajtó mellett aranyozott üvegtokban falióra. Különös hang ez itt a templomban. Oda nem illőnek érzem az idő ilyen precíz porciózását.
Előre sétálok a rácshoz. Az oltár előtt fehér fátylas Madonna. A hosszú fátyol alatt nem tudom kivenni, inkább csak sejtem az alakot. Ül? Térdel? Háttal vagy szemben? Nem tudom. Megszoktam már ezeket a felcicomázott, díszbe öltöztetett Máriákat. Ez itt, ahogy középütt, a rács mögötti két kis padsor között térdel, mintha élő lenne; közülünk való, halandó ember. Kíváncsian közeledek a rácshoz. Megmozdul. A válla fölött pillant fel rám. A szemembe bámul. Olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy a fátyol sem rejtheti el az arcát. A torz, örök vigyort. A foszló húst és az eszelős, fájdalmas tekintetet. Összerezzenek, annyira megijedek.
Károly kútja
- Károly kútjának falán három kőarc köpi szakadatlanul a vizet a hosszúkás medencébe. Mari Carmen azt mondja, a három maszk, a három vízsugár Granada három folyója.
Három? A Darro és a Genil. Miért három?
És a Beiro. Mit tudsz te, ha még ezt sem?
Granadában kevés helyen lehet délelőtt hűsölni. Itt, az Alhambra alatti nagy parkban, itt lehet. Ha már nehezen viselem az afrikai meleget, erre veszem az irányt. Általában a Plaza Nueva felől jövök. Esténként Susanával gyakran üldögélünk itt egy ódon hangulatú kis kocsmában, a Gran Tabernában, ahol kitűnőek a borok, s városszerte a legjobb falatkákat adják az italodhoz. A korcsma mellett baktatok fölfelé a meredek utcácskán, a Cuesta de Gómerez-en, melynek felső végében a Puerta de las Granadas, a Gránátalmák kapuja már az Alhambra alatti árnyas parkra nyílik. (A kapu faragott díszei közt három szétnyílt, érett belét, apró magjait mutató nagy gránátalma is található; onnan kapta nevét.) A fal balról az Alcazaba alsó bástyájától, jobbról a Monte Maurón (vagy más néven a granadai Nap-hegyen, a Cerro de Solon) magasodó Bermejas-tornyoktól fut le ide, a kis völgybe, a kapuhoz. Az Alhambra dombja és a Realejo-negyed magaslata közti szűk völgyben elterülő park olyan, mint egy kisebb erdő. A hatalmas nyár- és szilfák lombja összeér, s a fölfelé tartó, széles sétányok szélein kőmedrecskékben csörögve-csobogva szalad a víz. Bandukolok fölfelé, míg egy omaldékos, nagy bástyához nem érek: az erőd egyik főbejáratát, a Puerta de la Justicia nagy kaputornyát védte valaha. Itt már közvetlenül az Alhambra magas kőfalai alatt vezet a sétány, s ahol kiszélesedik, ott van V. Károly császár falikútja is. Nem megyek tovább, nem kanyarodom fel a kapuhoz, mert odafent, a falakon belül, az Alhambra szívében, ilyenkor tizenegy-tizenkettő körül már túl nagy a nyüzsgés, a turistaforgalom. Inkább letelepszem Károly császár kútjával szemben, elnyúlok a hosszú-hosszú kőpadon.
Kellemes hely ez itt: csönd és árnyék, csak a víz csobogása hallik. Olykor erre téved egy-egy külföldi is, de mert a zárt kertekbe és palotákba csak az Alhambra hátsó, keleti kapujánál lehet jegyet venni, inkább helybéliek sétálgatnak erre. És persze a Puerta de la Justicia, az Igazság kapujának rettenthetetlen őrei, a cigánylányok és asszonyok strázsálnak itt. Erőszakos némberek, de el kell ismerni, értik a dolgukat. A kapu és a kút közötti szakaszon, ahol a sétányok három irányból is összefutnak, itt mindig cirkál egy, és mindig csak egy. Akarod vagy sem, rád tukmál egy mirtuszágat. Mosolyog, kacag, barátságosan kacsintgat és hajbókol, megsimogatja a karodat, arcodat, úgy tesz, mintha ő lenne a jóságos tündér, aki önzetlenül teljesíti három kívánságodat, és cserébe csak annyit kér, hogy ne bántsd meg őt, ne vesd meg szerény kis ajándékát. Aztán, ha valahogyan a kezedbe varázsolta a portékáját, olyan éktelen visongásba kezd, mintha kiraboltad volna, mintha egyetlen kincsétől, apai örökségétől, szerencsehozó talizmánjától fosztottad volna meg. Kétségbeesetten rikoltozik, az eget, az összes szenteket hívja tanújául és segítségéül. A legtöbb külföldi rémülten fizet. Tökéletes a szimatuk – vagy informálják egymást? –, a harmadik naptól nem törődnek velem. Tudomásul veszik, hogy most már ide tartozom. Kiestem a lehetséges áldozatok sorából. Pedig elég sokszor más és más asszonyt vagy lányt találok itt.
- Károly kútja.
A nevezetes Carlos V.
Olyan szépen hangzik a szájukból: „Kárloszkinto”.
Habsburg Károly. Buda és Granada. Buda és a Habsburgok. Granada és a Habsburgok. Spanyolország és a Habsburgok. Magyarország és a Habsburgok. Nincs kedvem végiggondolni, de újra és újra erre kóvályodik az agyam. Az Alhambra erődjében a régi, légies mór palotaegyüttes, mellette Károly vaskos, súlyos reneszánsz palotája. Másutt figyelemre méltó épület volna. Buda várában mi maradt Zsigmond és Mátyás gótikus-reneszánsz palotájából? Semmi. Néhány töredék. Egy kevés rom. Budán nem az egykor világraszóló palotaegyüttes mellett, hanem annak helyén áll a Habsburgok barokk kaszárnyapalotája.
Spanyol Habsburgok és Habsburgok Magyarországon.
Hát az nem ugyanaz.
Még a szeretett Mária magyar portréja sem szeplőtelen.
És most nem is a régi vádra gondolok, hogy Mohács után négy nappal, a csatavesztés hírét hallván (személyes holmijait, no meg a magyar királyi kincstár mozdítható részét hajókra s szekerekre málházva[valamint saját hintaján mentve a budai királyi énekkar kilencéves gyermekszopránját]), még az éjjel elpucolt Budáról. Ez még talán rendben is van. (Ámbár ha akkor megvédi a várat, ha a sarkára áll… De hát mi értelme ennek? Nem Zrínyi Ilona ő, hanem egy fiatal özvegy, idegen a magyari urak közt. Egy Habsburg. Másfelé figyelt.) Az Esztergom alatt elsüllyedt kincses gályák sem derítenek épp jókedvre, most mégis inkább arra gondolok, hogy az özvegy királyné 1526-tól 1548-ig magyarországi jövedelmeiből – a bányákból és a harmincadvámokból, a grandiózus méretű magyar marhakereskedelem hasznaiból – óriási összegeket húzott, ám a töröktől sanyargatott, frontvonallá lett ország védelmére, katonák állítására egyetlen forintot sem áldozott.
Mari Carmen úgy beszél a spanyol Habsburgok koráról, mint fényes, nagy időszakról. De valamit tud, valami rémlik neki, mert rám sandít, s megkérdezi:
Ti utáljátok vajon? Sokat molesztált benneteket?
Nem, dehogy, nyugtatom meg. Nem ő molesztált bennünket, a francia anyanyelvűnek mondott Károly. Inkább a spanyol anyanyelvűnek mondott Ferdinánd, a tehetségtelen, szürke öccse.
Kárloszkinto. Fény, arany, hatalom, pompa. Don Carlos. A gőgös, a szívós, a konok. Az elhivatott, a ragyogó tehetségű. A merész. Az egyik utolsó európai lovag. 1515-ben, tizenöt évesen lesz Németalföld ura. 1516-ban meghal a nagyapja, Granada meghódítója, Aragóniai Ferdinánd, s Károly Spanyolország és a Nápolyi Királyság fejedelme lesz. Mozgalmas az élete, hiszen két év múlva – s csak esztendővel annak utána, hogy Luther kiszegezi Wittembergában a székesegyház kapujára 95 tézisét –, meghal a másik nagypapa, Habsburg (I.) Miksa, Ausztria főhercege, német-római császár. Don Carlos semmiről nem mond le, semmit nem ereszt ki a karmai közül, semmitől nem illetődik meg. 1519-ben – megelőzve I. Ferenc francia királyt és az angol VIII. Henriket – majd’ egymillió aranyon megvásárolja a német-római császári címet. 1521-ben Wormsban, a birodalmi gyűlésen Lutherrel huzakodik.
Micsoda évek!
Ne feledjük, Cortes már meghódította neki Mexikót, Montezuma halott, Tenochtitlánt éppen azokban a napokban rombolják le tervszerűen, amikor ő Wormsban Luthert fenyegeti. Magellán hajói két éve úton vannak – még 1519 őszén vitorláztak ki Sevillából, pontosabban Sanlúcar de Barrameda kikötőjéből –, s most éppen a Tűzföldet kerülik.
Csoda, ha Mari Carmen lelkesedik?
Nekem meg az jut eszembe, hogy 1516-ban, amikor Károly a spanyol trónra lép, Magyarországon II. Lajos, a mohácsi vesztes kezdi meg uralkodását. Az jut eszembe, hogy amikor 1520-ban Károlyt Aachenben német-római császárrá koronázzák, Isztambulban trónra lép II. (Nagy) Szulejmán, a mohácsi győztes. Az jut eszembe, hogy amikor 1521-ben Magellán hajói – Dél-Amerika megkerülésével – kihajóznak a Csendes-óceánra, s amikor Károly átengedi öccsének az osztrák tartományok kormányzását, két hónapos ostrom után, augusztus végén elesik Magyarország védelmének kulcsa, Nándorfehérvár.
Micsoda évek!
1521-ben Tenochtitlánban a bontócsákányok zuhognak, Magyarország határán pedig, augusztus 29-én Nándorfehérvárt nem védi tovább a kapitánya. Miután a török elfoglalta a környező, szerémségi várakat, elfoglalta Szabácsot és Zimonyt, bevette Nándorfehérvár vízivárosát majd a külső várat is, végül aláaknázta és felrobbantotta a fellegvár egyik legerősebbnek mondott bástyáját, Oláh Balázs feladja a várat. Szabad elvonulást kér. Szulejmán boldog és nagylelkű – megkapják a szabad elvonulást.
Micsoda évek! És micsoda kép!
Emlékezzünk csak Granada 1492. évi ostromára, ahol a kor egyik legnagyobb keresztény hadseregét vonultatták fel: 80.000 embert. Nándorfehérvár alatt Nagy Szulejmán 180.000 török katonát von össze. Félelmetes, szép, erős kép lehetett, amint kivonult a megmaradt magyar védelem. Hetven, azaz 70 ember.
És egy másik, pompájában is szomorkás kép.
Ugyanabban az esztendőben, 1521. szeptember 11-én Székesfehérvárott, az Árpád-házi királyaink fő temetkezési helyévé lett Szűz Mária bazilikában, Szent István föld alá rejtett kősírja fölött megkoronázzák a kis királynőt, Károly húgát.
Hogy mi ebben a szomorú? Csak az, hogy tíz nap híján éppen öt esztendő telik el, amikor Mária, a fiatal özvegy már Pozsony felé menekül. Akkor aztán fel van adva a lecke. Kit kellene koronázni? Ki védi meg az országot? Nemzeti király kelljen-e, mondjuk, az erdélyi vajda, Szapolyai János? Vagy inkább Ferdinánd, a Habsburg, a világbíró Károly öccse? Carlos V. spanyol és nápolyi király, német-római császár támogatást, pénzt, katonát, fegyvert ígér a magyar rendeknek, ám a végén hozományt nem ad, csak az öccsét házasítja ki Magyarországnak. Ferdinándot 1527-ben ugyancsak Fehérvárott, az ódon Mária-székesegyház falai közt kenik fel Magyarország királyává.
Ki törődik ekkor Magyarországgal?!
Károly másra figyel, nem Európa keletére. Hiszen ne feledjük, nem szabad feledjük, milyen korban is járunk. Magellán öt hajójából egy – miután az emberiség történetében először körülhajózta a földet – végül visszatért Sevillába. Mohács híre megrázza a keresztény világot – a török egyre közelebb nyomul, egyre félelmetesebb –, Buda 1526-os égése mégis milyen semmiség Róma 1527-es lángolásához képest.
Károly itáliai serege – melynek a franciák és a pápa ellen kellett volna harcolnia –, megunva a beváltatlan ígéreteket, megelégelve az éhkoppot, a fizetetlenséget, meglódult délnek. És május 6-át követően mintha ércesebben, indulatosabban konganának, ujjongnának a protestáns vidékeken a harangok. Lám, az ördög fészke, a bűn, a kísértés, a hiúság, a parázna gőg, az Istent gúnyoló istentelenség melegágya, a reneszánsz-katolikus Róma megkapta, amit megérdemelt. Isten megelégelte a bűnt, és a a pogány török képiben a keresztény világra bocsátá kíméletlen ostorát, de mert nem volt elég, haragja lesújtott Sodomára is. Gondoljunk csak bele, micsoda elégtétel lehet Luther, Melanchton, Zwingli üldözött híveinek, hogy éppen a katolikus egyház nagy védelmezője, a kereszténység világi pápája, a császár az oka mindennek.
„Sacco di Roma.” Róma égése.
Valóban csúnya látvány lehet, amikor Károly kiéhezett zsoldosokból (no és persze szedett-vedett rablókból, gyilkos kalandorokból, hitetlenekből és üldözött eretnekekből, a kegyetlenek legkegyetlenebbjeiből, a kíméletet nem ismerő, nincstelen koldusokból) verbuválódott serege ráront, és felgyújtja a várost, kifosztja a palotákat. Hercegnőket, márkinőket, gyermeklányokat és (a kor szokása szerint) kisfiúkat erőszakolnak a katonák. Csecsemőket hajigálnak ki az emeleti ablakokon, és tervszerűen, utcáról-utcára, újra és újra végigfosztogatják a palotákat. Lovak prüszkölnek, patájuk dobog a kifosztott templomokban, a Sixtusi kápolna síkos márványán részeg zsiványok sikoltozó apácákkal üzekednek a lovak szénájában, a Szent Péter-templom hatalmas kupolája alatt tébolyult gyilkosok bíborosi palástban parádéznak, arany billikomokból, kelyhekből vedelik a bort, szamarakat és lovakat ékesítenek püspöksüveggel, öltöztetnek kardinálisoknak. Felfordult világ, mintha Bosch valamelyik képe, Brueghel betlehemi gyermekgyilkossága, Botticelli pokol-illusztrációinak egyike elevenedne meg. A szent városban, az öreg Rómában sosem látott démonok üzekednek, maga a Gonosz ül tort a lángok rőt világánál.
Károly másfelé figyelt.
A Föld már nem lapos, időközben gömb alakúvá lett, futótűzként terjedt a protestantizmus, Németföldön kitört a parasztháború, a császár meg is nősült közben, ráadásul kínozta a köszvény. Csoda-e, ha másfelé figyelt? Mohács után Budát a török kifosztotta, felégetve Mátyás könyvtárának színe-java, híres szobrai már Szulejmán sztambuli palotáját, a budavári Boldogasszony-templom embernél nagyobb gyertyatartói a Hagia Szofia mecsetet díszítették. Csakhogy Mohács után négy esztendővel Pizarro már Perut kényszerítette térdre. Arany, ezüst, megfizethetetlen fűszerek száz meg száz tonnái, különleges gyümölcsök, indián rabszolgák, mérhetetlen földek vártak a merészekre. S a végén még a magyar huszárok sem a magyar végeken, hazájuk védelmében, hanem az ő seregében harcoltak, mint például 1547-ben, Szent György napján, amikor a Mühlberg melletti csatában – némely korabeli források szerint – éppen ők erőszakolták ki a győzelmet a császárnak a schmalkaldeni szövetség protestáns seregei fölött.
Habsburgok.
Nekünk nem a Karibi-világot, nem ezüst Mexikót és aranyas Perut, Kubát, Santo Domingót, fűszert és dohányt, nem a sikert, fényt és pompát jelentik. Még csak Aachent, Augsburgot és Bamberget sem. Csak Bécset. Amikor az ő Magyarországuk elkezdődött, a mienk véget ért.
Üldögélek a húsz méter hosszú kőpadon. Hűsölök. Hallgatom, ahogy Károly kútjának vize csobog. Jegyzetelek. Egy méhecske, olyan kicsi, amilyen otthon nincs is, lehet, hogy nem is méh, hanem valami helyes, sárgás színű kis légy, egyhelyben lebeg, olyan gyorsan pörög a szárnya, hogy nem is látom, mintha egy csöppnyi sugárhajtású repülőgép volna, állandóan a golyóstollam körül forgolódik, nem akar hinni az érzékszerveinek, újra és újra a tollam hegye és a mutatóujjam közti két centiméteres darabkára száll. Elhessegetem, meglóbázom a tollat, de nem enged, jön és újra jön. Élénksárga, műanyag golyóstoll. Ez a sárga szín neki csakis valami ízes, finom virágot jelenthet, képtelen nem engedni a csábításnak, csalogatja, delejezi a szín. Feladom, hagyom tapogatni, nyomozni, szimatolni. Olyan a csőre, fullánkja, szívókája, mittudoménmicsodája, mint egy rövid ormány. Fél perc múlva elhiszi a hihetetlent. Továbbröppen.
Folytathatom.
Nehéz elhinnem, hogy ebben a városban valaha nagy kincs volt a víz. Hogy csacsis kordékon hordták a városba a folyóról, hogy az Albaicín utcácskáiban vizestömlővel és korsókkal málházott szamarak bandukoltak álló nap föl- és lefelé. Most bárhol üljek is le, mindenütt víz csobog, spriccel, csurog, csörgedez. Még a vízhordó szobra a Plaza de la Romanilla és a Kapucinusok terének sarkán, a bókolva lépő életnagyságú bronzszamár, hátán a tömlőkkel, még az is fordítva hat: nem a valaha volt vízhiányról, hanem inkább a mai vízbőségről mesél.
Károly emlékművén angyalok tartotta delfinek pofájából, kagylókból és csigákból, a három szörnyfejből zubog a víz. Darro, Genil, Beiro. Igazi reneszánsz arcok: egyiknek kalászkötegekből a haja, másiké virágcsokrokból, harmadiké leveles szőlőfürtökből. Mindhárom torzonborz, szakállas-bajuszos pofa, szájukban bronzcső, azon köpik, fújják a vizet. A nagy kőkádban csobog, csörög, pluttyog, bugyog a víz.
Tizenegy óra körül a hosszú kőpadon három hatalmas szilfa árnyéka vonul végig; a szemközti fal, s benne Károly emlékműve szikrázik, vakítóan ragyog, majd’ felgyúl a hőségtől. Ahogy a nap vándorol, úgy kúszik odább és odább az árnyék, vele együtt én is. Így aztán mindig árnyékban, de langymeleg kövön dögölhetek.
Szundikálok, jegyzetelek.
Idős granadaiak el-eljönnek ide olvasgatni. Itt soha nem olvasnak újságot, mindig csak könyvet.
A mirtuszos cigánylányok és asszonyok már nem támadnak rám, s nem is néznek keresztül rajtam. Szinte társként könyvelnek el. Le-lejönnek hozzám. Egy fiatal cigánylány – aki vártájáról, a Puerta de la Justicia előtti sétányról negyedóránként, húszpercenként leszökdécsel a széles lépcsőkön, s hogy felfrissüljenek, mirtuszágacskáit megmártogatja a kút vizében – miközben rázogatja a vízcsöppeket a levelekről, le-lefröcsköl engem is. Nevet, fordul, földet söprő, virágos szoknyájában kényeskedőn, farát riszálva lépdel fölfelé a lépcsőkön. „ˇCuidado, chica!” Most megkergetlek. Felmordulok, a füzetet s ceruzát lecsapom, két ugrással utána vetem magam. Megpördül, kapja a szoknyát, arcán, szemében csodálkozás és rémület, sikkant egyet, sikítva, kacagva nekilódul. Gyors, mint egy őzgida, de azért utolérhetném. Bezavarom a Puerta de la Justicia hatalmas, patkóíves kapuján. Tovább nem kergetőzöm, visszabandukolok a padomhoz.
Nagymama érkezik a kis unokájával. Magyaráz, okítgatja. Mutogat. A gyerek bólogat, hümmög, de láthatóan csakis a szörnymaszkok bronzsípján fröcskölő, bugyogó, csörgő-csobogó víz érdekli. Megbabonázva bámulja a kifli alakú vízsugarakat.
Magányos turista közeledik. Még fel sem tűnik a lépcsőn, már tudom, hogy jön: operaáriákat énekel. Nem túl hangosan, de nem is halkan. Zsákja a hátán, zsákja hátán hálózsákja. Övéről pertlire kötözött pléhkanál, pléhbögre himbálózik. Ahogy végigvonul előttem – rövidgatyásan, félmeztelenül, szandálosan, terhétől kissé előredűlve, kezében kétliteres ásványvizes palackjával –, tudom, nem kifelé, hanem magának énekel. A felső lépcsőhöz érve, mielőtt a fordulóban eltűnne, megtorpan. Még innen, a távoli padról is látom, amit ő, amiért megmerevedett: a kőfalon kapaszkodó, futkorászó, nagy, ezüstszürke gyíkot. A gyík nem ijedezik, méltósággal bandukol fölfelé a falon. Amikor eltűnik, emberem felvidámodva menetel tovább, újabb áriára gyújt.
Nagymama, kisunoka el.
Egy darabig senki, majd hirtelen a kis cigánylány. Szaporán szedi a lábát, sértett arccal huppan le a padra mellettem. Nocsak!? Nem egészen mellettem, inkább csak a közelemben. Rám se pillant. Durcásan nézi a lábfejét. Erőszakos berregés, pufogás hallatszik. Két sárga motoroscsendőr tűnik fel a lépcsők tetején. Sárga motorkerékpár, sárga sisak, sárga csíkok a fekete bőr kezeslábason. Villognak fekete napszemüvegek. Az erős, nagy cross-motorok nyergében állva, lassan döcögnek lefelé a lépcsőkön. Nem állnak meg, puffogva-buffogva gurulnak lassan. Egyikkel majd lesz még dolgom. Alig tűnnek el, a kislány felpattan, rám mosolyog. Háta mögül előveszi a mirtuszágacskákat, ringó léptekkel, lábujjhegyen a kúthoz lépdel. A medence falához támasztja csípejét. Felém fordul. Alulról néz, úgy mondja halkan, hogy alig hallom. „Yo no soy chica. – Nem vagyok kislány. – Yo soy una seńorita.” Megmeríti a leveleket, a medence fölött rázogatja róluk óvatosan a vízcsöppeket. Vontatottan elindul a lépcső felé. Nem pillant vissza. Lassan felmegy rajta.
„…rózsaarcú mór leányok,
gránátalmát szedni jártak…”
Granada lényege
Granada a semmittevés városa. A szemlélődésé, a tehetetlen fantáziáé, a szerelmes ábrándozásé. Lorca azt írja valahol, hogy az órák itt lassabban telnek, mint bármely más spanyol városban. Mintha sosem érnének véget a derengés és szürkület órái, mintha mindig és mindenütt nyomon követnének a tűző nap és a homály bonyolult árnyjátékai, rebbenő foltjai. Itt nincsenek léhűtők, nincsenek naplopók. Viszont itt, a semmittevés és nyugalom városában léteznek a legkiválóbb szakértői a fénynek, a rebbenő árnyéknak és a derengésnek, a libbenő levegőnek, könnyű szélnek, a színek észrevétlen változó árnyalatainak, a csobogó víznek, a látszólag egyhelyben ácsorgó, mégis elcsorgó időnek. Itt senki nem siet. Minek is sietne, hiszen itt az idő sem szalad; észrevétlenül fogy, úgy ázik el, mint a lavór vízben felejtett szappan. Végtelen hosszú hajnalok, reggelek és délelőttök mosódnak egybe, mint karosszéke mélyén, puha kendők alatt szunnyadó idős ember emlékei hajdanvolt nyarakról, esőzésekről, sosemvolt havakról és beteljesületlen szerelmekről. Granada álomra és álmodozásra termett. Nem lassú, hanem ráérős. Nem nyugodt, mégis majdnem mozdulatlan. Kifinomult, mint a szépen megmunkált tőr. Granada nem a dráma, hanem a líra városa. A meséé. Egyszerre afrikai és európai, mégis maga a Kelet.