Előhang
Jacobus Troll szerette a hangyákat. Gyakran elnézegette, amint egy omlatag fal repedése, egy napsütött tornác kopott köveinek hasadéka körül szorgoskodnak. Most mégsem méltatta figyelemre azt az apró, mézszínű állatot, amelyik már percek óta evickélt az orra előtt a porban. Nem törődött azzal sem, hogy a hangya, keserves szabadulása után, megáll egy pillanatra, majd sebesen elindul. Ne csodálkozzunk ezen, és azt se gondoljuk, hogy a férfi figyelmét fontosabb események kötötték le. Nem. Jacobus trollt nem érdekelték a világ kisebb vagy nagyobb fontosságúnak mondott eseményei. Jacobus Troll ugyanis halott volt. Végtagjait szétvetve hasalt a földön, s szederszínű, duzzadt nyelvét a poba lógatta. Egy bizonyos nézőpontból, felülről s kissé hátulról, határozottan mosolyogni látszott.
Békés koranyári reggel volt, a holttest szinte fürdött a napsütésben. És hogy a hangya miért törte meg sietős mozgásával ezt a csendéletszerű, már-már fülledt nyugalmat? Hogy hová, merre igyekezett? Ki tudja. Bizonnyal nagyon is messze rugaszkodnánk a valóságtól, ha azt állítanánk, hogy az apró állat megfontolt tudatossággal szemelte ki úticéljául az Ezüst Macska fogadó árnyas kapubejáróját. Eleinte hihetőbb volt, hogy egy szépen kifejlett szamárkórót vesz célba, mely lila tüskelabda virágait kibontva – kétes és viszonylagos biztonságban – épp a fogadó kapuja alól kikanyarodó fogatok keréknyomai közt vert gyökeret. De nem, potrohos barátunk nem állt meg. Minden teketóriázás nélkül elsietett a Matskatövisk, Ördög-rakollyája avagy Átkozott-tövisk néven is ismeretes növény poros levelei alatt, és onnan már egyenesen az Ezüst Macska omlatag kapualja felé tartott. Néhány perc múlva el is tűnt az egyik kerékvetőgömb mögött sötétlő repedésben.
Jacobus Troll érkezése a városba
Bár a helyiérdekű vasút utasai közül senki sem emlékezett rá, Jacobus Troll csakis a délelőtt tíz órás vonattal érkezhetett. Szent György napja volt, szokatlanul, már-már nyáriasan fülledt meleg. Fél tizenegy körül a Deák Ferenc utca néptelen korzóján látták, majd a Victoriában, ahol megivott egy snapszot.
– Portugál narancslikőrt, Curacao-t rendelt – emlékezett vissza a kávéház tulajdonosnője. – Szép sárga ital, nálunk már akkoriban sem igen kérték. Férfiak biztosan nem.
Elgondolkodva nézett rám, egyenesen a szemembe, mintha ott lelné meg az emlékeket.Szép öregasszony volt, és valaha szép asszony lehetett; egészen zavarba hozott.
– De az a férfi – folytatta kisvártatva –, az nem úgy festett, mint akinek számít az emberek véleménye. Igen, jól emlékszem arra a napra. Bolond nap volt. Nyomott és fullasztó volt a levegő. Szinte belesüketültem, annyira hasogatott a fejem. És ahogy belépett a boltba, hirtelen csönd lett. Mély, nyugodt csönd, mint az üres templomban. Aztán rájöttem, hogy azt az izzó kalaptűt húzták ki az agyamból. A fájdalmat. És a fájdalom mély üregébe még nem csordogált vissza az értelem. Köszönés helyett rám szólt: Befelé figyeljen! Meleg, barátságos hangja volt, csöppet sem udvarias. Hallja, kérdezte, hallja a gyógyító, frissítő szelet? Lehunytam a szemem. Mintha egy hűvös tenyér simított volna végig a homlokomon. Felengedtek a fájdalomgörcsébe merevedett izmok, jólesőn széthullott az arcom. Bólintottam, hogy igen, hallom azt a megnyugtató, mormoló szelet. De amikor ismét kinyitottam a szememet, már egyedül voltam a boltban.”
Amikor a szél feltámadt, Kontyos Pintér Erzsók éppen a tyúkjait etette. Az özvegy előbb tüsszentett egy nagyot, felkapta a fejét, gyanakodva a levegőbe szimatolt. Aztán észrevette, ahogy a langyos fuvallat végigborzol a füvészkert platánjain, megbillegeti az udvari diófa leveleit. Nem is kellett neki több: ugrott, sietett összekapkodni a kiteregetett ruhákat, mert ő már várta a jelet.
Még tizenegy óra sem volt, amikor Troll a Victoriából kilépett, és elindult fölfelé a néptelen, poros utcán. A gyalogjáró és a falak ontották magukból a meleget. Lélek sem mutatkozott, csak egy loboncos kutya loholt lefelé az úttest közepén. Trollra ügyet sem vetett. Felugrott a járdára, mancsával betaszította az egyik nehéz kaput, s eltűnt mögötte. Langyos szél támadt, lágyan megforgatott az út porában néhány száraz falevelet. A férfi ráérősen bandukolt fölfelé, nem nézett se jobbra, se balra, elgondolkodva lépegetett. A Rózsa utca sarkán mégiscsak megtorpant, felemelte a fejét. A Szent Katalin-templom tornya körül nagy fekete madarak, varjak köröztek. A férfi zsebredugott kézzel állt, bámulta a zsinatoló madárhadat.
–Léhűtők – dörmögte. – Mint a zsoldosok. Ráérősek, hangosak, magabiztosak. – Elmosolyodott. – Azért most ti is megbolydultatok, jómadarak.
A fuvallat előbb gyöngécske volt, olyan könnyű, hogy szertefoszlatni nem, csak megringatni tudta a dohánygyár kéményén szállongó halovány füstoszlopot. Aztán hirtelen felzúgott, és előbb megreccsentette, majd úgy megpörgette a városháza tornyán a szélkakast, hogy a rekedt sikoltás az alsóvárosig hallatszott. A férfi felhajtotta hosszú télikabátja gallérját, és elindult a meredek Rózsa utcán fölfelé….
Részlet a szép fogadósné hajnali monológjából
Éberen fekszik az ágyában, hallgatja a férje szuszogását. A szuszogást, a horkantásokat, az ajtó alatt átszüremlő, rémült nyüsszenéseket. Hét esztendeje házasok, az első év végétől, éjszakánként, külön szobában. Szereti a férjét. Apjaként. Majdnem úgy. De sohasem gyűlölte. Nem kívánta a halálát. Sehogyan sem kívánja. Fekszik az ágyban, várja a jelet. Előbb a halk, fojtott sírás, aztán a gyomorból pumpált, rémült, állati vinnyogás. Szereti ezt a hajnal előtti, sötét órát. Ezt a senki földjét. Nem is dereng, a tegnap már felszívódott, de ma még nincsen. A Széchenyi-rétekre nyíló ablakon friss széna és vízimenta illata árad be a szobába. Ha kitakarózom, meztelen testemen érzem a hűs, simogató szellőt, és élvezem, ahogy lúdbőrözni kezd a lábam, a combom, a hasam, a mellem. Mintha besurranna hozzám a sötétség. Szeretem ezt a csöndes órát, amikor a gondolataim csak az enyémek. Fekszem az ágyamban, az emeleti sarokszobában, a szobácskámban. Lent az ablak alatt a kertem, ahová ember, tudtom nélkül, csak fővesztés terhe mellett léphet. De most, a sötétben, mintha a távoli rétek is itt lélegzenének mellettem; bőrömön érzem üde leheletüket. A súlyos boltú nagy ház, mint egy hajó, úgy úszik velem a sötétség tengerén. Ismerem minden zegét-zugát, minden neszét és rezdülését. A tompa, elhaló, majd meg-megújuló halk trappot odafenn: bolondos pelék hancúroznak a padláson. Egyszer régen, amikor már otthon éreztem magam ebben a hajó-házban, ebben a kedves, jóindulatú, vénséges szörnyetegben, egy ugyanilyen csöndes órán anyaszült meztelenül osontam fel a zegzugos folyosókon és lépcsőkön, az uram horkolt, halkan nyüszögött a másik szobában, felsurrantam abba a felső, titkos és rejtelmes világba, és virradatig álmodtam ébren. Nincs az a bokharai szőnyeg, olyan selymes a vastag, langyos por puhasága, szédülten álltam, szédülten az ismeretlen boldogságtól, mert akkor fogadott be ez a nagy ház, befogadott, felszívott magába. Szellős volt az a nagy padlás, a cserepek résein, az ezernyi hézagocskán és lyukacskán langyos szél járta, és ezt a mérhetetlenül tágas mellkast, amire egész súlyával ránehezedett a sötét, éjszakai égbolt, a hold, a csillagok, az egész világmindenség, ezt az iszonyatos súlyt olyan könnyedén tartották a bordák, azok a roppant gerendák, az ácsolat bonyolult szövevénye, hogy én beleborzongtam a gyönyörűségbe. Kitapogattam az egyik gerendát, átöleltem, hozzábújtam, magamhoz szorítottam, átkaroltam az egyik lábammal is, és sokáig álltunk így ketten, én és az a gyönyörű, erős gerenda. Aztán végigfeküdtem, meghempergőztem a vastag, puha porban, úgy hempergőztem, mint egy jereváni szőnyegen, és eszembe sem jutott, hogy belehempergőzhetem egy ott feledett, rozsdás kaszába vagy egy felhúzott, farkasfogú csapdába, mert az uram gyűlöli a nyesteket és a görényeket, állandóan küszködik, harcol velük, és nem szereti a peléket sem, mert hogy azok nem hagyják őt aludni, mondogatja, dübörögnek, bukfencet hánynak a padláson, és attól rossz az ő álma. De nem hempergőztem bele semmibe, csak a finom, bársonyos porba, és a pelék csöndben voltak, bizonyára csodálkozva leskelődtek a kuckóikból, csak akkor hallottam meg őket, hogy ismét viháncolnak, hányják a bukfenceket, amikor már az ajtóban voltam. És ahogy lefelé surrantam, most már nem meztelenül, mert tetőtől talpig felöltöztetett, sötét balerina-dresszbe bújtatott a por, az egyik lépcsőfordulóban beleszaladtam az uramba, majdnem fellöktem azt a síri kísértetet, aki az uram volt, gyertyával a kezében, hosszú hálóingben és hálósipkában. És olyan nevetséges kísértet volt, hogy kuncognom kellett, és ő csak tartotta azt a pislákoló gyertyát, és rémülten bámult rám, olyan rémülten, mint a nászéjszakáján, ami persze az én nászéjszakám is volt. Akkor is így állt, hálóingben és hálósipkában, kezében a gyertyával, és a rémülettől kiguvadtak a szemei, úgy bámult rám, aki szemben álltam vele, a földig érő nagy tükörrel a hátam mögött, és kibújtattam a vállamat a hálóingből, aztán a testemen lecsúszott, a lábfejemre hullott a könnyű selyem, és kinyújtottam a karomat, lehunytam a szememet, és néhányszor lassan megfordultam a saját tengelyem körül. Ő pedig felnyögött, és azt mondta, hogy nem is sejtette, hogy én ilyen hihetetlenül, ilyen fájdalmasan, ilyen velőtrázóan gyönyörű vagyok….
A pampák vadásza
A Haramia Gáspár eltűntéről és Pulyka úr kalandjáról nevezetes virágvasárnapot követő héten, egy májusi szép reggelen újabb szereplő tűnt fel a színen. A kifejezés – tűnt fel – ez esetben igazán helyénvaló, mégsem fedi pontosan a valóságot. Hogy miért? Azért, mert a zömök, akár köpcösnek is mondható férfiú – aki a nap minden szakában valamiféle trópusi egyenruhára emlékeztető, csupazseb öltözetet hordott –, nos ez a férfiú valóban feltűnt, mondhatni szemte szúrt a jelenléte. Másrészt viszont éppen harsányságával álcázta magát olyan rafináltan, hogy csak keveseknek jutott eszébe arra gyanakodni, hogy ne az lenne, akinek mutatni akarja magát.
– Döglöttek utána, nincs rá jobb szó, döglöttek utána az asszonyok – mondta Kontyos Pintér Erzsók a fejét csóválva, amikor kérdeztem felőle. – Hogy milyen érdekes, kulturált ember! Hogy milyen világlátott! Hozzám is beállított egyszer, hogy adnék neki kígyómarásra való kenőcsöt. Na, neked sem kell már a bolondgomba! Attól bajod nem lesz, gondoltam, és a markába nyomtam egy skatulya őrölt katángot. Szerintem csak körülszimatolt. Tíz percig fosta a szót, és semmit sem mondott. Mintha valaki könyvből olvassa a Miatyánkot, olyan volt az az ember.
A magát vadásznak és világutazónak mutató ember, állítása szerint, Bécsből érkezett, hogy itt, a hegyek közt megbúvó városkában pihenje ki legutóbbi veszélyes expedíciójának fáradalmait. Mintha nem is egyetlen példányban létezett volna; megérkezésének pillanatától kezdve mindig és mindenütt jelen volt. Hajnalban kelt, reggel ötkor már ruganyos léptekkel igyekezett az alsó piactér felé. Ott volt a reggeli miséken is. Előbb a lutheránusok templomában, aztán a kálvinistákéban, majd meg a pápistákéban is. Reggelijét az Ezüst Macskában, de a deci könnyű, savanykás fehér bort már a Zsettkey kocsmájában kortyolta. Ugyanabban az órában látták a város határán túl gombászó cigányasszonyok, és az Úri Casinóban pipálgató öregurak. És hogy miért nem tűnt fel senkinek a jelenléte? Hogy miért nem kérdezgették az emberek: ki lehet ez a fura szerzet? Nos, a magyarázat egyszerű, és csak abban keresendő, hogy ez a magányosan kószáló, mindenütt feltünedező ember igencsak hangos volt: mondhatnánk azt is, hogy be nem állt a szája. Bárhol is tűnt fel, rekedtes hangja rögtön betöltötte a környező, szűkebb világot.
–Az a szerencséje, nénike – üvöltött rá a Rössel temetőkertjének valamelyik sűrű bukszusbokrából a locsolókannájával arra tipegő vénasszonyra –, isteni szerencséje, hogy nincs nálam az elefántpuskám! Mert tudja, a vadászemberbe beléidegződik a mozdulat, aztán már csak reflexióból is elébb odapörköl, ahonnan a zörgést hallja, és csak azután nézi meg, hogy Istennek miféle jószága az a vérében fetrengő áldozat!
Nagy zajjal csörtetett kifelé az elvadult bokorból, és egy pillanatra sem hagyta abba az ordibálást.
– Vigyázatosnak kell ám lenni! Hallja, nénike?! Mer’ az sem mentség ám, ha süketnek tetszik lenni, mint az ágyú! Nem szabad csak úgy osongatni itt az ösvényeken! Tessék legalább fütyörészni vagy énekelgetni, mer’ egyszer aztán úgy lepuffantják, mint a nyulat!
Kizuhant végre a bokorból, és megállt a holtra vált öregasszony előtt. Megigazította a parafakalapját, helyrecíbálta öltözékét, és mintha csak a saját öreganyjával találkozott volna a kert végében, ráordított.
– Na, ide azzal a kantával, aztán mutassa az utat! – és kezében a megkaparintott locsolóval, lihegve meg nyögdécselve, de szünet nélkül ordibálva megindult a maga előtt terelgetett vénasszony nyomában.
– Az is igaz, persze, hogy a hangoskodás se mindig célravezető! Volt nekem egy néger szolgám, a Szimbó! Neki is mondtam feszt, hogy énekeljen, mer’ fütyülni nem tudott az istenadta, hiszen egy kávésfindzsa volt beledugva a kitágított alsó ajakába, szóval mondtam feszt, hogy énekeljen, és ő énekelt is, amígy egyszer, amikor a folyóra ment, hogy vizet merítsen a kannába, valami ilyesféle kanta volt az is, mint a mamáé, szóval meghallotta a szívhez szóló énekét egy szundikáló krokodilus, aztán úgy megette, hogy nem maradt belőle semmi, még a locsolókanna se! De azért csak ne szomorkodjék a nénike! Nem volt olyan nagy veszteség, mint gondolhatná, bár ottan a Zambézi folyó környékén nem is olyan egyszerű dolog jó minőségű locsolókannát beszerezni! A Szimba meg jó szolga volt, csodálatosan utánozta a kígyók meg békák meg orrszarvúk hangját! Annyira jól, hogy egyszer a nyakunkra is hozott egy szerelmes orrszarvút. Látott-e már szerelmes orrszarvút a nénike?! Nem látott?! Hát jobb is, mer’ az aztán nem egy szívdöglesztő látvány! Ugyanis egy ilyen orrszarvúnak, ha igazán be van gerjedezve, akkora fütyköse van, mint a nénike lába! Kornyikált is mindig a Szambi, és megcsinált mindent, amit parancsba adtam neki, őrizte a tüzet, fát vágott, és olyan hamisgulyást rittyentett a lelövöldözött kígyókból meg pókokból, hogy még a mama is megnyalta volna utána az összes lábaujját, csak hát olyan ocsmányul danolászott, hogy ha nem falja az a krokodilus, akkor magam puffantom le! Ez az eset is jól példázza, amit mindig is mondok – és a kannát lóbálva ordítozott az eszét vesztve menekülő öregasszony után –, hogy nem kell állandóan a hangunkban gyönyörködni, meg hogy sosem lehet az ember eléggé elővigyázatos! Nana!, azér’ ne rohanjon, mer’ tény és való, hogy errefelé nincsenek krokodilusok! Éppen azért merem ajánlani, jogy csak egészen nyugodtan fütyörésszen meg dudorásszon a nénike!
Az Ó-Posta fogadó
A város szélén, közel a Szélaknai-kapuhoz, áll egy lakatlan ház. Kísértetjárta vén ház, egyike a legöregebbeknek. Sötétedés után a városka lakói inkább elkerülik. Valaha gyönyörű reneszánsz épület lehetett; mára nem maradt más, csak a pusztulás barbár szépsége. Falairól mállik a vakolat, egyetlen ép ablaka sincsen. Bedeszkázott kapuja fölött márványba faragott szőlőfürtök, kagylóhéjak, vicsorgó delfinek: szinte megelevenedik a holt kő, ahogy a faragványokra felkúszik, ezernyi apró csápjával szétterpeszkedik a borostyán. Ereszeit fakó fű és moha veri fel, a hámló vakolaton palakék meg téglavörös térképfoltok, rozsdabarna csurgásnyomok terebélyesednek, sárga kristályszemcsék csillámlanak. Már-már barokk pompa ez, de minden hivalkodás, magakelletés nélkül – csak mint a sivatagi homok csipkefodraiban, múlatja magát, örömét leli az idő. A boltozott kapubejáró alatt még rekkenő nyárban is dohos, hűvös a levegő. A zárt udvart vasaláukból kirothadt istállókapuk határolják. Hátul, az udvar túlsó végében ismét alagút sötétlik, befut az emeleti traktus alá. A hátsó kapu. Hajdanán hintók és postaszekerek dübörögtek a fakockával burkolt alagutakban: az egyiken be, a másikon ki, hogy a fogatoknak fordulni se kelljen.
Az első emelet magasságában széles loggia fut körül, faragott kőoszlopai megrogytak, düledeznek, egyikük-másikuk lehullott az udvarra, melyet mellmagasságig ver fel az emberi élet romjain tenyésző, szívós és kiirthatatlan, kozmopolita növények ármádiája: a káprázatosan tündöklő gyom. A hajnali vagy esti napsütésben aranyos fényű lándzsák, tüskés buzogányok meredeznek az égnek. Mirtuszra és puszpángra, páfrányra emlékeztető levelek, szúrós és fénylő, vastag és kemény, húsos és viaszos bőrlevelek, vese alakú levélkék, csillagosak, csipkések, szív alakúak, szöszös és szőrös levelek, virágok, aprócska esernyők, fehér meg piros meg sárga keresztek, harangocskák és hópelyhek, ezernyi zöld kis kesztyű, lant, papsapka, millió apró korona, aztán az antracitfekete bogyócskák, az indigókékek és vörhenyesek, a kagylófényűek. Bors-, kapor-, kámfor-, ánizs- és pézsmaillat, nehéz tömjén és fojtogató szurokszag keveredik a pince hűvös leheletével. Korhadt fadézsák oldalán moha és sárga penészgomba tenyészik, kúszónövények rohamozzák a málló falakat. Átbújnak a loggia kőkorlátjának faragott oszlopai közt, tovább kúsznak a leszakadozott esővizes csatornákon, fel a korhadt zsindelyekre. Zöld élőfüggönyként fedik be az ablaknyílásokat, beborítják az egész épületet.
Az egykori Ó-Posta fogadó ez.
Kontyos Pintér Erzsók minden évben egyszer, nyár derekán látogatott el az Ó-Postába. Nem a gyermekkor szép emlékei csalogatták; gyógyfűért járt a kísértetek lakta vén házba. Egyszer vele tartott Jacobus Troll is….
Jacobus Troll és öreg Gladiólusz beszélgetéséből
Jacobus Troll egyszer rákérdezett a tehetségre is. A Zsettkey kocsmájában üldögéltek, és az édeskés vörösborhoz sült tököt majszoltak.
– Tehetség nincs – legyintett Gladiólusz. – Csak elvétett utak vannak. Hibás, rossz álmok. Egy rossz szobor. Egy palack rossz bor. Mi a különbség?
Kabátzsebéből aprócska piramist halászott elő, és a boroskancsó mellé helyezte.
–A kínai Nagy Fal egyetlen ember álma volt. Csing-Si Huang-ti megálmodta, ő bizosan úgy hitte, a végtelent. És más álmú szerencsétlenek százezrei pusztultak el. Ha úgy nézzük, fantáziátlan álom. Egy hangyabolyban több szellem és akarás van.
Troll szerette a hangyákat; a piramisra nézett.
– És ez?
– Ki tudja. Egy másik, egy békésebb álom.
Troll megemelte a piramist, a súlyát latolgatta, aztán megkapargatta a körmével a fénylő, sima felületet – Jó nehéz – mondta –, és nem is gondolná az ember, hogy nem egyetlen darabból van.
– Ez a második. Az elsőben nyolcszáz kövecske volt.
– És ebben?
– Úgy hetvenezer.
Troll csettintett a nyelvével. – És a nemes cél? – kérdezte, s a hangjában egy szemernyi gúny sem volt. – Mi a cél?
– Semmi.
– Időtöltés? Vezeklés? Menekülés?
– Ha azt mondom, semmi, az nem ugyanaz? Tenni és mégse tenni. De legalábbis nem ártani. Egyébként ebben – nyúlt a kicsiny piramisért, aztán megkocogtatta a mutatóujjával –, ebben nem az építés, hanem a bontás a feladat. Egy útburkoló bazaltkockából sorról-sorra fejteni ki a gyufafejnél is kisebb kockák ezreit. Megbontani a befejezettet, a látszólag megbonthatatlant. Hogy aztán mi lesz belőle? Piramis vagy kerítés? Egykutya. Valamit befejezni, az annyi, mint kivégezni a számtalan lehetőséget. Szűkebbre és szűkebbre szabni a mozgásteret. Egészen a kegyetlen és végső pillanatig. Miközben abban sem lehetünk biztosak, hogy reggelente ugyanazzal az emberrel nézünk szembe a tükörben, aki este az ágyunkba feküdt.
Átnyúlt az asztalon, s a férfi pohara mellé helyezte a piramist. – Ha nem viszolyog tőle, fogadja el. Talizmánnak vagy levélnehezéknek. Tartsa, aminek akarja.
Troll nem mozdult, s csak kisvártatva szólalt meg. – Nem biztos – mondta Gladióluszra pillantva –, hogy értékelni tudom a benne rejlő munkát.
– Túl sokat mozgott emberek között – nézett a szemébe Gladiólusz. – Az nagyon is gyakorlatiassá formálhat bennünket. De nem baj, az sem baj, ha egyszer, fenn a hegyekben, vagy valamelyik barlangban, elpottyantja ezt a követ…