Kirakójáték

KABDEBÓ LÓRÁNT INTERJÚJA

Magyar Idők, 2015. december 12.

Egy éve novellás kötete jelent meg, a nyugtalanító Elpatkolsz, szívem, mint a pinty címmel, a könyvhétre pedig a tizenöt évvel ezelőtt írt regénye, a Lovak a ködben új kiadása. És már a Scolar kiadó szerkesztőjének asztalán az újabb nagyregény kézirata: a könyv, melynek címe nem kevésbé nyugtalanító – Apám darabokban –, tavasszal kerül a könyvesboltokba. December elején egy rangos társak között átvett művészeti kitüntetés. Száraz Miklós György szerencsésen készül a karácsonyra.

Amikor a Lovak a ködben a kezembe került, leültem, és olvasni kezdtem. És nem eresztett. Pedig más dolgom lett volna. Addig nem nyugodtam, míg végig nem olvastam. Egyfolytában. Mert olyan a kompozíciója, amelyet nem lehet félbehagyni. A világ teljességéről teljes megszerkesztettségben beszél. Úgy egész, hogy pároldalas részletek kapcsolódnak össze. Akárha egy kalejdoszkópot forgatnék olvasása közben. És a regény mondatai a legszebb magyar regények nyelvével vetekszenek. Ez az ember tud írni, mondtam. Ráadásul kitűnő szerkesztő, komoly gondolkodó, témájának nagyszerű ismerője, benne és általa megszólalnak szereplői – körülötte létezésünk egész világa él, körülvesz, meggondolkodtat. Otthonosan érzem magam az otthontalan szereplők életében-világában. Élni akarok ennek a könyvnek a hatására. Erőt ad, mint a havasi gyógyfüvek. Életre serkent. Félezer oldalon beszél egy nő az egyetemi éveiről és a gyerekkoráról. Hogyan szólalt meg benned ez a hang?

Nem tudom. Azért nem, mert a Lovak a ködbent nem terveztem. Akkor éppen egy negyvenes férfi életéről akartam írni. Nem ment, két hónapon át kínlódtam: keltem hajnalban, leültem az asztalhoz, írtam, és minden este kidobtam, amit írtam. Elkeserítő hetek voltak. Aztán egy hajnalon, amikor a felvidékre, Kassára vonatoztam volna, valami színházas buliba, többedmagammal, akkor hajnalban megszólalt bennem az elbeszélő, egy durván harminc körüli nő. És elkezdte tollba mondani nekem a gyerekkorát, a családtörténetét, a budapesti egyetemei éveit, tizennyolc éves korától huszonnégy éves koráig. Megdöbbentő volt. De nagyon élveztem. Azon a hajnalon elfelejtettem Kassát, vonatot, és négytől írtam reggel nyolcig, és amit írtam, az már megmaradt. Beleizzadtam, csavarni lehetett a trikómból a verejtéket. De láttam a helyszínt, a bútorokat, hogy hová nyílnak a ház ablakai, láttam a szereplőket, láttam azt is, hogy ki hiányzik, mert a lány félárva, az édesanyját kislánykorában elveszítette. Hát így szólalt meg ez a nő.

Aki egy igazi nő. Fiús lány, hiszen az apja neveli, de nagyon is nő.

Író-olvasó találkozókon, vagy egy-egy interjúban meg-megkérdezik, hogy mennyi pszichológiai szakmunkát olvastam ehhez, hogy ilyen hitelesen, ilyen valódian, ilyen életesen… Szinte szégyellem bevallani, hogy egyáltalán nem képeztem magam. Készen kaptam.

A Lovak a ködben olyan regény, amelyben a saját környezeted szólalt meg, kelt életre, alakult hanggá, mesévé. Azóta viszont kíváncsi lettél a szüleid nemzedékére is. Hogy hogyan tudtak átélni politikai kiszolgáltatottságot, miként tudták magukban feldolgozni az 1956-os pillanatnyi felszabadulás ellentmondásait? Beszéljünk az új regényről, melyet én még a véglegessé, változtathatatlanná válás előtt, kéziratban olvashattam. Apám darabokban. Erős cím. Ebben a regényben rákérdezel: egy ország egészében volt kiszolgáló vagy ellenálló. Hogy hogyan lehet „oroszlánok”, vadállatok között élni, akár egy egész életet?

Nekem így nem jutott eszembe. Hogy ennek ilyen olvasata is lehet. Hogy egy egész országra kérdeznék rá. De ezek szerint lehet. Sőt, a kívülálló, az olvasó talán törvényszerűen érzi ezt. Én magam csak apámat akartam megfejteni. És nem másnak: önmagamnak. A kérdésem egyszerűnek tűnt. Sorban derültek ki, hogy költőóriások, grandiózus filmrendezők, csodálatos írók lettek besúgóvá, adtak jelentéseket barátaikról, ismerőseikről, kollégáikról. Voltak pénzért ügynökösködő, pitiáner gazemberek. Voltak a meggyőződésesek, aztán a boldogan jelentők, akik kisebb esszékben, egész kis színes dolgozatokban mártották be áldozataikat. Voltak a megzsaroltak, a kényszeredettek, a félbolondok, az ügyesek, a valójában használhatatlan jelentéseket körmölők. Meg léteztek a nagy halak is, a profik, akik nem ügynökök voltak, hanem valódi titkos-szolgák, magas rangú tisztek. Rohadt világ volt. Kontraszelektált, buta, primitív, hazug világ. Amikor tíz fontos pozícióból hetet – gazdasági, diplomáciai, tudományos területen is – oda nem való, a feladatára alkalmatlan pártkatona töltött be. Ráadásul egy vérben, akasztófák tövében született diktatúra, egy iszonyúan barbár és elképzelhetetlenül gigantikus birodalom szomszédi és „baráti” szorításában. Az én egyszerű kérdésem az volt, hogy mindebben hogyan lett apám ünnepelt esszéista, színpadi szerző, tévéjátékok sorának írója, folyóirat főszerkesztő, Kossuth-díjas, meg még vagy harminc irodalmi díj birtokosa.

Feltétlenül rossz választ vártál a kérdésedre? Lehetetlennek gondolod, hogy tisztán, megérdemelten is lehetett eredményeket elérni?

Dehogy! Nem feltételeztem rosszat. Nem fekete-fehér a világ. A valóság mindig árnyalt, bonyolult, összetett. Gyakran mondják, hogy csak nagy vész vagy nagy öröm idején fekete-fehér minden. Rossz és jó akkor különül el világosan. Szerintem akkor sem. Nem tételeztem fel rosszat, de nem akartam naivan elfogult lenni sem. „Az én apám nem lehetett!” „Az én gyerekem nem csinál ilyet!”

Egyáltalán miért merült fel benned a kérdés?

Apám soha nem volt párttag. Meglepődnek, amikor azt mondom, nem volt egyetemi diplomája. Az meg aztán végképp meglep sok embert, aki ismerte a tudását, hogy érettségije sem volt. 1945-ben, az érettségi évében telepítették ki őket Rozsnyóról a szlovákok. Rövid úton, fejenként harminc kilós csomaggal, hiszen „betolakodók” voltak, 1943-ban települtek Budapestről a visszacsatolt városkába. Apám tehát bizonyos értelemben iskolázatlan volt. Tizenkilenc évesen katona lett, majd 1952-ben, huszonkét évesen bebörtönözték. A vád: titoista szervezkedés, fegyver- és robbanóanyag rejtegetés, államellenes összeesküvés. És a vád megállt, igaz volt.

1953 áprilisában született meg az ítélete: tíz év. Ha Sztálin nem hal meg március elején, akár ki is végezhették volna.

Igen, a perükben, a bajai perben két végrehajtott halálos ítélet így is született. Apám aztán egyéni kegyelemmel szabadult a forradalom előtt egy hónappal, 1956 szeptemberében. Aki csak egy kicsit is ismeri a kort, az tudja, hogy az elvtársak nem voltak nagyvonalúak. Maguktól nem eresztettek ki a hatalmukból senkit. A később jóságos, puritán proletár diktátor, a korszaknak nevet adó Kádár János hamar magára talált. García Márquez 1957 nyarán, Kisújszálláson élőben is rácsodálkozik Kádárra, és szerénynek nevezi. Csakhogy Kádár gyilkoltat, és 1958-tól, amikor a rendszere már megszilárdult, az apparátus, a belügyi hálózatok, a munkásőrség is egyre magabiztosabb. És ott vannak az ügynökeik mindenütt. És újra építik a forradalom alatt szétzilálódott ügynöki hálózatokat is. Mindenütt ott lesznek. Apám pedig egy országot járó, hatalmas vándorcirkusz menedzsereként próbál eltűnni a látókörükből. Hogy ne kelljen hetente háromszor lejelentkeznie a rendőrségen. Vajon ügyes volt? Vajon kicsúszott a kezükből? Vajon zsarolták, de észnél volt, rafináltan átverte, megvezette őket? Azt nehéz lenne elhinni, hogy egyszerűen elengedték.

Apád is, anyád is boldogult az „ántivilágban”. Tehát lehetett sikeres életet élni abban a környezetben is. A te kérdésed az, hogy volt-e ára, és ha volt, mi volt az ára? A sikeres életnek mindig, minden korban ára van? Regényed tétje ennek a kérdésnek megválaszolása. Miként érzed: sikerült egyetemes érvénnyel megszólaltatni szüleid hangját?

Ravasz vagy, hiszen duplán is te vagy az, aki ezt tudhatja. Az irodalom tudósa is meg olvasó is. Én csak a nyavalyás szerző vagyok, akik mindig azt reméljük, hogy sikerül egyetemes érvénnyel megszólaltatnunk a szereplőinket, akár igaziak, akár kitaláltak. (Vagy kitaláltnak hisszük őket.) Vagyis ezt a kérdést nekem kéne feltennem neked, de nem merem. Azt kérdezed rafináltan, hogy szerintem regényt írtam-e? Vagy tényregényt? Családtörténetet? Dokumentumkötetet? Lássuk! Hogy mit írtam, vagyis hogy minek nevezem, amit írtam, az mindegy. Mondhatok én akármit. Az olvasó kinyitja, beléhatol, aztán kiderül minden turpisság, lelepleződik a hamisság, esetleg beindul valami. Valami jó, valami magával ragadó. Ha jó az olvasó, akkor mondhatok én akármit. Megy a feje után. Nem hallgat rám. Azt viszont meg tudom mondani, hogy mit akartam. Egyértelműen regényt akartam írni.

A színtiszta valóság elemeiből.

Igen. A színtiszta, a zavaros, a sokszínű, az ellentmondásos valóság elemeiből. Próbálkoztak ezzel már sokan. Egészen biztos, hogy ha egy valós alakot akarunk megragadni, az nem fog sikerülni tökéletesen. Lehetetlen. Egy kitalált figura meg nem lehet egészen kitalált. Nem tud az lenni. Én most nem akartam elengedni a képzeletemet, ragaszkodtam a tényekhez, a megismerhetőhöz. Amennyit a valóság látni, következtetni enged. És ez végül is jobban megmozgatta a képzeletemet, mint amikor szabadjára engedem a fantáziámat. Minden könyv rejtvény, kirakójáték. Hiszen amit gondolok, azt szavakba öntöm, papírra nyomják, képernyőre kerül, és az olvasó a szavakból valamit összerak, felépít a fejében. Az Apám darabokban meg még inkább az olvasó olvasatára bíz sok mindent.

Térjünk vissza a „ravasz” kérdésemhez. Az új regényedben megszólal nagy intenzitással a személyes gyermeki kérdező. Az előbb valóban ki akartam veled mondatni, hogy megnyugodtál végre a regényed kérdéseire adott válaszaidban. Hiszen nem először ülünk így együtt. Benne a gépemben a könyv első változata, amelyben a gyerek kérdései még nem hangzanak el. Több órás telefonbeszélgetések, családi légkörben viták zajlottak köztünk könyved továbbírásáról. Belőled is ki akarom csalogatni a megelégedettség hangjait. Én nem szoktam interjút készíteni. Most veled együtt akarom reprodukálni több mint egy hónapos vitáinkat. Szembesíteni elvárásainkat. Titkos célomat elérni: túlléptetni a könyvedet a besúgó-regények irodalomtörténeti korszakán. Azt szeretném elfogadtatni veled: regényed úgy korszakzáró, hogy valójában – korszaknyitó. Megértetted végre?

Ha te elégedett vagy, az jó. Ha te állítod azt, hogy a könyv jó regény, az nagyon jó. És a szándékom természetesen ez volt, egy nem skatulyázható, erős regényt írni, belőlem most mégis nehéz lenne előcsalogatni az elégedettség hangjait, hiszen a könyv még a szerkesztőnél. Igazán akkor kész, ha elment a nyomdába. Az már ok lehet az elégedettségre. Hogy vége. Lezáratott. Hogy aztán milyen, mit tud? Az nekem még mindig csak később derül ki. De akkor már végre lehet távolodni tőle. Megpróbálni magasabbról tekinteni rá.