JÁNOSSY LAJOS A BITANG NYARAKRÓL
Litera, 2024. április 6.
Aki Száraz Miklós György pályáját követi, nincs meglepve legutóbbi könyvén, a Bitang nyarakon. Anélkül, hogy az immáron jelentős életmű részleteire kitérnénk, mivel a szerzőre irányuló figyelem legalábbis egyenetlennek joggal mondható, szükséges kiemelni munkái néhány jellegzetességét, egyben szűkíteni azok körét a tárgyalandó elbeszéléskötetben érvényesülő erényekre.
Röviden és leegyszerűsítve, Száraz mesélőkedvét, a történetei plaszticitását, a magyar kultúra legkülönfélébb tájegységeire kivetett, portyázó kíváncsiságát, a históriába ágyazott, szerteágazón futó életek koincidenciái iránti fogékonyságát hangsúlyozzuk. Miként azt sem mulaszthatjuk el, hogy az elbeszélői formákba foglalt életidejének szereplői közül az Apám darabokban című regényével olyan apafigurát teremtett, az epikai nyomozása során drámai erővel, a kételyek és állítások labirintusában bolyongva szedett szét és rakott újra össze, amellyel a kortárs hagyomány ezen rétegét komoly árnyalattal gazdagította.
A Bitang nyarak szövegeinek ideje a gyerek- illetve a kamaszkor közismerten hálás, mert titokzatos, rejtélyekkel zsúfolt világába invitál, amelyben a reális és a delirált, a tapasztalt és az álomszerű határai egymástól még nem válnak el élesen. Jó tollú, a költői ábrázolás eszközeitől nem idegenkedő írónak jutalomutazás; az eredetvidék feltárására irányuló, az emlékezet és a fantázia összjátékára alapozó kirándulás, amelynek során az azonosítható és a látomásos tartomány koloritjából lebilincselő akvarellek születhetnek.
Bízvást kijelenthető: A Bitang nyarak mindezen ambíciókat kielégítő, magas fokon összegző kötet.
Száraz könyvének tereprajza, történeteinek topográfiája, anyagi és mentális kulturális mintázata már önmagában adja magát, hogy a fent vázolt perspektívából tekintsen rá, a belé ágyazódó történeteit éppen a tényszerű és a képzeletbeli határán hozza mozgásba; módja nyíljon arra, hogy történelmi támpontokat jelöljön ki, amelyek között figuráit egyszerre legyen képes a kor sajátos vonásaival, egyben a kamasz látószögből eredő lírai és drámai tónusokkal felruháznia; 1956 forradalma a könyv, pontosabban az alanyi hang egyik morális krédója, ám a köré font legendák, az eseményekről tudomással bíró, illetve azokat a világukból kirekesztő, az ismertre és a következtetésekre hagyatkozó, különböző formában, metsző töredékekben, sejtető félmondatokban, suta értetlenkedésben, hősies pátoszban megnyilvánuló szereplői a mítoszt erősítik, ekképp a kompozíció tengelye nem ferdül el, nem vékonyodik didaktikus prózává, hanem a kor szorongató feszültségterének lesz foglalata.
A megemlegetett terep egy vidéki, inkább főváros közeli falu, amelynek határában egy kórház működik, hatalmas parkkal, aktív és elhagyott épületekkel, lakatlan házakkal, omladozó toronnyal. Itt dolgozik orvosként az elbeszélő anyja, itt dolgozik íróként az apa, vulgo: itt él a család, melynek egyetlen fiúgyermeke csatangol, kémlel, fél és vagánykodik, lövöldöz légpuskával, olvassa Camus Pestisét, merészkedik be a faluba, ábrándozik a csajokról és furtonfurt közeledik hozzájuk.
Mondhatnánk, napra nap kalandokba bonyolódik, de ezzel az állításunkkal csak a felszínt karcolnánk, jóllehet egyben nyomatékosítjuk, hogy a Bitang nyarak izgalmas könyv, viszi magával olvasóját, sejtelmes hangulataival fogva tartja; Száraz a novella műfajának biztos kezű művelője; amikor történeteit felépíti, időben kelti fel az érdeklődést, a mondatok tempóját, az eseményeket előkészítő mozzanatokat jól adagolja, a késleltetés és a befejezés ütemrendjét remekül betartja.
Ha az öreg Gillről, akiről az a hír járja, hogy Horthy néhai testőrségének utolsó élő tagja, beszél Száraz, akkor a mogorva, egy nagy zöld fakaput magára húzó, szó szerint elzárkózó öregemberről, a falu nagymenőit a jelenetbe állítva, olyan portrét kanyarít, amelynek rámája épp annyira szűk, hogy abban sűrítetten jelenjen meg a történelmi idő megannyi rétege; az emlékezet jelen idejű narratívájában feszüljön egymásnak a szinte szótalan kíváncsiság, mely e fel-felmorgó és mizantróp, ekképp megfoghatatlan, olykor a postáig elbaktató, nagyalakú borítékokat szorongató férfit övezi, és az ellene szőtt merényletre ingerlő ellenszenv. Ez a feszültség pedig a sebességet váltó történet zárlatában az öreg Gillt a hatóságok rajtaütése nyomán érő megaláztatásba torkoljon.
„Emlékszem a napra, amikor felismertem, hogy valójában sok-sok világ van, és az a sok-sok világ mégis egyetlenegy.”
„Milyen felszínes így: ’valami megfogott’. Mi az a valami? A szépsége? A képé? A lányé? Egyáltalán szép az a lány? Csontos arc, határozott vonások. Igen, nekem szép. És ez is milyen üres. Mi az, hogy szép? Bájos? Kecses? Kívánatos? Titokzatos? Mi az, hogy titokzatos? Nem csak attól titokzatos, hogy ismerem a történetét?” Ezeket az alapkérdéseket teszi fel Száraz, ezekre keresi az epikai választ.
Ha a kötet további szövegeit ugyanígy lajstromolnánk, akár Róza véréről, akár Rio Loboról, vagy Az öreg Móré házáról szólnánk, ugyanide jutnánk; a falu vásott csibészei és könnyen forduló lányai már az első bemutatásra is méltók, Száraz azonban, akár egy inspiráló akkordot, tovább bontogatja őket, míg végül pattanásig feszült kamaradarab kerekedik, de olyan, mintha valami füstölgő, árnyéktalan, erjedő gyümölcs szeszes leheletétől terhes, nyári udvaron, a kempingasztalon nyitva felejtett rádióból szólna.
A Bitang nyarak, miként semmiféle műalkotás, nem egyedülálló könyv. Az olvasás attól is öröm, hogy előhív, párbeszédbe von, megszólít más könyveket. Száraz Miklós Györgyé például keze nyújt Csáthnak, A varázsló kertjét megint az orrunk alá nyomja. Parolázik Alain Fournier Az ismeretlen birtok című remekével; már le is emeltük a könyvespolcról. És felidézi Péterfy pazar Bányatóját.
Ha a kritikai tekintet mégis fogást szeretne találni a Bitang nyarakon, munkaköri leírása márpedig erre kötelezi, akkor megemlíti, hogy az elbeszélések finomszerkezeti mechanikáját az olvasóhoz intézett, időnkénti kiszólások retorikus gesztusai inkább kavicsok, mint lendkerekek, míg az sem mulasztható el hozzátenni, hogy a tíz novella között akad egy, amelyik úgymond tájidegen ezen a vidéken. A Labirintus poszt-borgesianus rövidfutamánál az olvasói horgony kissé megemelkedik.
Ezek az apró „gyári hibák” viszont nem lennének szembeötlőek, ha a kötet ötvözete nem volna következetesen megmunkált.
