MAYER JÁNOS
Bajai Honpolgár, 2016. szeptember
Száraz Miklós György legújabb könyve – ha a címéből (Apám darabokban) indulunk ki – a magyar irodalomban sem hagyomány nélküli „aparegények” közé sorolható, amelyeknek Esterházy Péter Harmonia caelistis-e a legismertebb példája. Csakhogy amíg a közelmúltban elhunyt Esterházy egyfajta empatikus, beleérző megközelítést választott apja alakjának megidézéséhez, és a valós motívumokat jelentős írói fantáziával egészítette ki, addig Száraz a történész-dokumentarista hideg tárgyilagosságával illeszti össze a kirakójáték darabkáit. A narratív részek közé számos vendégszöveg (periratok, naplórészletek, magán- és hivatalos levelek, jelentések) illeszkedik, látszólag véletlenszerű sorrendben. A valós puzzle-tól eltérően azonban itt nincs meg az eredeti kép, amelyet az írónak kellene rekonstruálni, hanem az egyes darabkákból kellene összeállnia a sok szempontból ismeretlen apa (és egyben az őt körülvevő világ) ábrázolásának.
A feladat nem egyszerű, mert a főszereplő, Száraz György (1930-1987) drámaíró, esszéista önmagában is rendkívüli, egyszersmind sok szempontból rejtélyes figura volt. Annak ellenére lehetett ugyanis Kossuth-díjas, a kor egyik legfontosabb irodalmi folyóiratának, a Kortársnak főszerkesztője, sőt, kis híján akadémikus, hogy élettörténetének alakulása folytán az érettségit sem szerezte meg, soha nem volt párttag, ráadásul rendszerellenes tevékenység miatt éveket börtönben is töltött. Magában a szerzőben is felmerül a kérdés: vajon milyen kompromisszumokat kellett kötni mindehhez, lehetséges volt-e a korban kiemelkedő karrier a titkosszolgálatokkal való együttműködés, besározódás nélkül? Erre a kérdésre azonban a könyv sem adhatja meg a választ, az állambiztonság levéltárából ugyanis teljesen hiányoznak a Szárazra vonatkozó anyagok, a (minden bizonnyal készült) róla szóló vagy – ha voltak ilyenek – általa írt jelentések eltűntek az anyagok közül. Így Száraznak a kommunista rendszerhez fűződő, összességében ellenszenves, ám a kereteket elfogadó viszonyát csak utólag felidézett gesztusokból, beszélgetésekből lehet rekonstruálni. Az idősebb Száraz történetében ráadásul szinte egyesül a 20. század második felének csaknem minden történelmi tragédiája: átélte a 2. világháborút, szemtanúja volt a zsidók deportálásának, személyesen részese volt a felvidéki magyarok elűzésének (családja ekkoriban Rozsnyón élt), majd Törökbálinton jelen volt a németek „kitelepítésénél” is. Az 1945 utáni rendszerhez való viszonya is jól láthatóan változik: kezdetben talán maga is hisz egy „jobb világ” eljövetelében, hogy aztán keserű csalódások után az aktív ellenállásba is belekeveredjen, megszenvedi a pártállam börtönét, 1956 után pedig annak keretei között, de belső ellenállását mindvégig megőrizve keresse a kibontakozás lehetőségeit. A ma embere számára ez a fejlődés csaknem érthetetlen. És ugyanígy nem fejthető meg, legfeljebb érthetőbbé válik a dolgok lényegét ösztönös tehetséggel megértő író egyéniségének minden vonása sem, az viszont valószínűsíthető, hogy a szerző számára ezzel a kutatással a lassan három évtizede halott, életében talán általa sem értett apa alakja a helyére került.
Ez a dokumentumregény azonban távolról sem csak Száraz György regénye, hanem legalább annyira családregény és sajátos korrajz is egyben. Családregény, mert lapjain az édesanya, dr. Marek Márta legalább olyan fontos szerepet kap, mint a címszereplő, és az apát sokszor az általa írt leveleken, naplórészleteken keresztül ismerjük meg, egyben szemtanúi vagyunk egy hosszú, boldog házassághoz vezető szerelem születésének is. Közvetve pedig megismerjük a család két ágának évszázadokra visszamenő történetét is. Ugyanakkor fontos korjellemző próza is ez, hiszen szereplőink életét jelentősen meghatározza a korszak (a késői Rákosi- és a korai Kádár-korszak), amelyben a történet legfontosabb szálai szövődnek. A regény cselekményében kiemelkedő szerep jut 1956-nak (így akár 56-os regénynek is tekinthető), ugyanis a későbbi házastársak ez év október során egy véletlen, de – mindkettejük akkori érzései szerint is – sorsszerű találkozás révén ismerkednek meg egymással Mezőberényben, hogy aztán a hamarosan kitörő forradalom kis híján örökre elválassza őket egymástól. A börtönből frissen szabadult fiatalember a forradalmi Budapestet járja, s kerül nem egyszer életveszélyes helyzetbe, az utolsó éves orvostanhallgató lány pedig Szegeden menekül meg szerencsésen egy sortűzből és más veszedelmek elől. Mindketten feljegyzéseket készítettek mindarról, amit átéltek, leveleket írtak egymásnak – bár csak remélték, hogy azok eljutnak a másikhoz –, és ezzel a forradalmi eseményeknek egyfajta szubjektív krónikáját is adják, amelyek jól illeszkednek a vonatkozó történeti kutatásokhoz is. Mindezek mellett számos – jórészt Száraz György tollából származó – elmélkedést olvasunk szabadságról, demokráciáról, igazságról, és olykor megdöbbenünk rajta, hogy ezek gyakran egy 17-18 éves fiatalember gondolatai, még mindazon történelmi tapasztalatok nélkül, amelyek nem ritkán megerősítik ezeket a főleg olvasmányélmények hatására született írásokat.
Ám a könyvben nemcsak az az érdekes, amit elmesél, hanem az is, amiről hallgat. És itt nemcsak a szerző által szándékosan kihagyott intimitásokról van szó, hanem például Száraz börtönéveiről is, amelyről – néhány elejtett apróbb utalást leszámítva – családja körében szinte sohasem beszélt. Szinte teljesen kimarad a könyvből a gyermek (maga a szerző), aki néhány évvel a könyvben ábrázolt meghatározó események után született, és egyetlen percig sem lép a mindentudó vagy akár a beleérző elbeszélő szerepébe, hanem sokkal inkább a tárgyilagos, távolságtartó elemző módszerét alkalmazza. (Talán nem véletlen ez: Száraz Miklós György történészi diplomát szerzett.) Ez azonban nem szenvtelenséget vagy közönyt jelent, hanem objektivitásra törekvést, már amennyiben ez lehetséges az adott téma esetében. Ennek ellenére kicsit a szerző eszmélésének tanúsága is ez a kötet, hiszen ha elfogadjuk József Attila tételét („ők én vagyok már”), akkor a szülők életének értelmezésével talán önmaga lényegéhez is közelebb tudott jutni.
Ami miatt ez a regény a bajai olvasók számára különösen kedves lehet, hogy ennek az egyébként nagyon sok rétegű történetnek van egy nem elhanyagolható bajai szála is. Száraz György ugyanis 1949-től hivatásos katonaként városunkban teljesített szolgálatot, és itt keveredett bele abba a az állam- és rendszerellenes összeesküvésbe, amelynek történetéről lapunk olvasói Gergely Ferenc Párhuzamos tragédiák c. cikksorozatából szerezhettek bővebb információkat. Az állambiztonság által hamar felgöngyölített ügyben halálos ítéleteket is kiszabtak, és a fegyver- és robbanóanyag-rejtegetésben bűnrészes Száraz sem járhatott messze ettől. Arra a könyv sem tudott egyértelmű feleletet adni, hogyan és miért került kapcsolatba a mozgalommal, hivatásos katonaként hogy merhette egyáltalán vállalni a lebukás kockázatát, és miért úszta meg viszonylag enyhébb ítélettel. Miután életének erről a szakaszáról Száraz láthatóan keveset beszélt családjának, ezt a korszakot elsősorban a rá, illetve akkori szerelmére, a későbbi híres operaénekes Zambelly Biancára (a könyvben Capelli Beáta) vonatkozó peranyagok, jelentések alapján alapján lehet rekonstruálni, de itt (is) nagyon sok fehér folt a történetben: ki mártott be kit, ki épült be, kit tört meg az ávó stb. Így is összeáll azonban egy hiányos, de izgalmas bajai történet is, amelynek összegubancolódott szálait vélhetően soha nem lehet már teljesen kibogozni.
A regény végére jutva hiába is várjuk, hogy a puzzle minden egyes darabkája a helyére kerüljön; kétségkívül jobban ismerjük Száraz Györgyöt, családját és a 20. századot is, de a kirakós számos darabkája elveszett: sok talány nem oldódik meg, számos részlet homályban marad, sok kérdés megválaszolatlan marad. De: talán nem is minden kérdésre kell választ adni, és mivel „minden ember fenség, észak-fok, titok, idegenség”, egyetlen embert sem lehet teljesen megfejteni, a maga teljességében megismerni – akkor sem, ha az apánkról van szó. Persze néha nem könnyű olvasmány ez a mozaikszerűen összerakott munka, de akit a 20. századi modern próza már kellően megedzett, annak katartikus élményt is adhat. Száraz Miklós György könyve kiváló nyelvezetű, izgalmasan, nagy műgonddal megszerkesztett nagyszerű regény, amely sokkal nagyobb figyelmet érdemelne annál, mint amekkorát bajai könyvbemutatóján kapott. Számomra nem kétséges, hogy 2016 egyik jelentős könyvéről van szó, amelyet mindenkinek ajánlhatunk, aki a 20. századot a személyes történelem felől szeretné megismerni.