VARGA KLÁRA INTERJÚJA
Magyar Hírlap, 2023. október 14.
Beszélgetés Száraz Miklós György íróval Bitang nyarak című novelláskötetéről
– Bizonyára a könyökén jön ki, így hát essünk túl a kötelező naiv olvasói kérdésen. A saját életéről, a saját gyerekkoráról szól ez a mostani kötet?
– Az olvasót valóban érdekelni szokta, hogy vajon igaz-e az, amiről olvas. Különösen, ha egyes szám első személyben mesél az elbeszélő. Az író meg hol azt mondja, igen, Bovaryné én vagyok, hol meg rezignáltan tiltakozik, hogy én aztán Bovaryné nem vagyok. Különben meg mindegy, hogy mit mondunk, úgysem hiszik el. Akkor hát a válasz: a Bitang nyarak nem önéletrajz. Én vagyok az írója, de nem én vagyok az elbeszélője, nem én mesélek, hanem egy körülbelül velem egyidős alak, akit persze én teremtettem. Ő mesél a gyerekkoráról. És az persze tagadhatatlan, hogy én is voltam gyerek, én is voltam kínlódó, kalandokat kereső, egyszerre mindent mindenkinél jobban tudó és ugyanakkor mindenben bizonytalan, őrlődő, tépelődő, nagyszájú kamasz.
– A főhős, vagyis a könyv elbeszélője olyasmiket mesél el nekünk, amik kamaszkorában történtek vele. Úgy érzem, hogy körülbelül tizenkét és tizenhat éves kora között. Nagyon izgalmasak a szövegek abból a szempontból is, hogy nem mereven lineáris a mesélés, hanem elkalandozunk térben és időben, emlékfoszlányok, képtöredékek, megfoghatatlan érzések és hangulatok között, míg megformálódik a történet meg az a távoli kor, benne régi arcok és temérdek régi kisebb történet.
– A kihívás mindig ugyanaz. Megpróbálni megírni valamit minél valóságosabban. Mindegy, hogy a valóságban velünk megtörtént esetet akarjuk-e megírni, vagy valami mást. Ez érdektelen. És mindig tudható, már amikor nekiveselkedünk az írásnak, már akkor is tudható, hogy nem fog sikerülni, mert nem lehet megírni. A már Nobel-díjas Faulkner 1956-ban a tökéletesség álmáról beszélt, és a lehetetlen megvalósításának ragyogó kudarcairól. Igyekszünk, és olykor sikerül is valami, ami nagy dolog, de hol van a valóságtól meg a tökéletességtől. Virginia Woolf száz éve írta a modern regényről… Pontosan 101 éve. Azért tudom, mert abban az évben jelent meg, 1922-ben, amikor James Joyce Ulyssese is. Woolf azt írja, hogy egy átlagember hétköznapja is olyan gazdag történésekben, érzetekben, benyomásokban, hogy az nem csak leírhatatlan, de felfoghatatlan is. Krúdy különben még Woolfnál és Joyce-nál is korábban, 1913-ban megfogalmazza ugyanezt. Amikor a szerkesztője feltette neki a kérdést, hogy mit szeretne megírni, azt felelte, hogy a valóra vált álmok értéktelenségét, szenvedéseket, amelyeken ma már mosolygunk, az éjszakai magány gondolatait, látomásokat, amelyek az utcán esnek meg, miközben egy lámpaoszlop takarásában rejtőzve ácsorgunk. Alakokat és hangokat, amelyek csak elsuhannak mellettünk, a terézvárosi búcsút egy ablakból nézve, elfojtott szívfájdalmakat, halkan elsuttogott szavakat, amelyeket senki sem hallott, egy beteglelkű ember képzelgéseit, fölriadásokat az ágyban, enyhe öngyilkossági terveket. Az egyik mondatát hadd idézzük szó szerint: „Egy elhagyott házban közben éji dalt játszik valaki a gordonkán, s a csillagsugáros márciusi estben magasan kiáltanak a vadludak.” Ilyeneket akarna megírni. Egy nyikkot sem szól az úgynevezett kerek történetről. És megköszöni a szerkesztőjének, hogy nem akarja rávenni arra, hogy úgynevezett szép kerek történeteket írjon.
– De azért ma is léteznek ilyen történetek. Krimi, horror, szerelmes történet, kalandregény, sci-fi.
– Hát persze. Így jó ez. Ahány író, annyiféle. Ahogy olvasó is. Nem is azt akartam megmondani, hogyan kell jól írni, hanem csak azt próbáltam körvonalazni, hogy mi is volt a tervem. Azt szerettem volna elérni, hogy olvasmányos legyen a könyvem, már-már kalandos, ugyanakkor legyen szertelen is, tünékeny, bizonytalan és ellentmondásos. Amilyen a kamaszkor. Meg amilyen a múltról való képünk. Az emlékezetünk is tele töredékekkel, derengő képekkel, hamis bizonyosságokkal és képtelenségekkel, amikre megesküdnénk, miközben világos, hogy az úgy nem lehetett.
– Alkotóként mennyi ideje foglalkozott ezekkel a történetekkel, a gyerekkorral? Végzett-e ehhez valamiféle kutatómunkát? Utánanézett, utánakérdezett-e valamilyen eseménynek, részletnek, és kiderült-e valami, amit addig nem tudott, és talán így most valami más megvilágításba kerülhetett az életében, identitásában?
– Sok irodalomtudós állítja, és sok író vallja, szinte már közhely, hogy minden író egész életében a gyerekkorát írja. Így vagy úgy, direktben vagy áttételesen. Ez velem is így lehet, mert a regényeimben, azt hiszem, mindegyikben, egy csomó mindent a saját gyerekkori élményeimből „adok oda” egy-egy alaknak, szereplőnek. Az esetek többségében nem is tudok róla. Ahogy alakul egy figura, gyorsan felszívja, magába gyűjti mindazokat a tulajdonságokat, amelyektől ő önmaga lesz. Létező valaki. Hús-vér ember. A kérdésre mégis az a válaszom, hogy nem foglalkoztam a gyerekkor kérdéseivel. Körülbelül öt évig írtam ezt a könyvet. Az első darabja 2018-ban készült el, amikor is felkértek egy szereplésre, amelyen a szerelem témakörében kellett felolvasnom egy elbeszélést. Aztán szépen lassan, egy sereg más munkán is dolgozva, öt év alatt összeállt a szöveg. Nem készültem a gyerekkorból, nem néztem utána pszichológiai könyvekben, szakirodalomban. Valakik, a könyv legelső olvasói közül ketten is, egyikük még kéziratban olvasta, azt kérdezte, vajon újraolvastam-e írás közben Salinger híres kamaszkönyvét, a Zabhegyezőt. Újabb fordításban a címe: Rozsban a fogó. Azt feleltem, nem. Aztán elgondolkodtam, és eszembe jutott, hogy mégis. Sőt, Golding ugyanolyan világhírű kölyökrémregényét, a Legyek urát is újra olvastam pár éve. Úgy rémlik, mindkettőt öt éven belül. Meglepődtem, mert nem volt tudatos. Talán most is azt gondolom, hogy véletlen volt, hiszen egy csomó könyvet olvasok rendszertelenül újra és újra. De azért elgondolkodtató. Holott azt mondom, ha újra is olvastam ezeket, az nem hathatott az én munkámra, mert Salinger könyvében maga a kamasz kölyök mesél, a Bitang nyarak elbeszélője pedig emlékezik. És persze az is igaz, hogy a hatás meg nem feltétlenül látványos, hanem bújtatottan is létezhet. Szóval, végül is, nem tudom, hogy hatott-e rám, pontosabban a könyvemre valamelyik mű, de olyan nagyon nem is izgat.
– Felfedezett valamit? Kiderült-e valami önmagáról, amit addig nem tudott?
– Hát persze. Az írás olyan, hogy közben sok minden kiderül. Azt nem tudom, hogy én magam abban az életkorban olyan voltam-e, mint a Bitang nyarak hőse. Engem nagyon érdekeltek, és persze ma is lenyűgöznek például a hangyák, a felhők, a gyomok káprázatos változatossága, a fák, különösen a jegenyék, akkoriban az égbe nyúló jegenyék voltak a kedvenc fáim. Aztán meg a diófák, a kozmikus platánok, a titokzatos eukaliptuszok, az antropomorf olajfák. Költői lelkületű kölyök voltam? Sokszor és hosszan figyeltem az elképesztő, félelmetes mini-dinoszauruszokat, a tyúkokat. Azt mondják, minden gyerek költő is, legalább is a látásmódja, mert kíváncsi és kielégíthetetlen. Még nem kötik gúzsba a szabályok, az illem, a törvény, a megszokás, a drill. Ebből így, ahogy most beszélek róla, talán semmit sem adtam oda a Bitang nyarak elbeszélőjének, de remélem, ennek ellenére benne van, az olvasó ennek ellenére kicsit talán ilyennek is látja, érzi azt a kölyköt. Aki egyszerre érzékeny, sőt érzelmes, ugyanakkor a kegyetlenségig kíméletlen is, mert nem érzi még a világot. Közhely, hogy a kamasz magával van elfoglalva, önző és erőszakos, meg sérülékeny, hiszen éppen azt tanulja meg, hogy kitöltse a maga terét a világban. Általánosságban tudtam ezt én is, de írás közben manifesztálódott, megtestesült ez a tudás. Esetekben, személyekben. A külvilághoz való viszonyulásomban. Hogy mit gondolok az öregekről. A saját nagyszüleimről. Az elmúlásról. Igen, kifejezetten értek meglepetések.
– Tud róla, hogy a halál és a halálfélelem is nyomatékosan szerepel ezekben az írásokban?
– Igen-igen, igaza van. A halál tudása az emberi élet része. És bizonyos életkorokban, nálam hullámokban, fokozottan tör ránk. Alkati kérdés, van olyan ember, akit folyamatosan nyomaszt, és van olyan is, akit néha kap el az önmagáért vagy a szeretteiért való aggódás. Nekem kétszer-háromszor volt erősen jelen az életemben. Először úgy három-négy éves korom körül, amikor tudomásomra jutott, hogy anyám és apám meghalnak majd egyszer. Aztán tizenegy-tizenkét éves korom körül, amikor két héten át esténként rettegve feküdtem le, és nem akartam elaludni, mert valamiért biztos voltam benne, hogy többé nem ébredek fel. Azóta csak olyankor tört rám halálfélelem, amikor jó okom volt rá.
– Halkan átszűrődik, olykor finoman át-átdereng a könyvben a politika is, olyan témák, mint romániai börtönök, rejtegetett, majd feladott zsidók, egy zavart, habókos férfi, akit a németek és az oroszok is megkínoztak, mindenütt ott fülelő besúgók és ’56. Nem vagyunk túl ezeken a témákon?
– A puha Kádár-kor, vagyis az 1970-es évek volt az én kamaszkorom, ahogy annak a férfinak is, aki a Bitang nyarak történeteit elmeséli. Hát hogyan is lehetnénk ezen túl? Amúgy meg nem vagyunk túl soha semmin. Kalandozó magyarok, Szent István, török janicsárok, kurucok mind itt vannak velünk. Bennünk. Én valaha történésznek készültem, kisgyerekkorom óta érdekel a múlt. A düledező, térképfoltos falú, boltozatos épületek jobban érdekelnek, mint a szürke beton. A régi újságok izgalmasabbak, mint a mai hírek. Ezt persze most, Izraelre, az orosz–ukrán háborúra, Koszovóra, a Nyugat-Európa nagyvárosaiban tüntető, ijesztő tömegekre, a Székelyföldtől csak imént elvett Békás-szorosra gondolva nem biztos, hogy igaznak érzem. Mindegy. Azt akartam mondani, hogy a múltunk is ma van. A múltunk is a jelenünk, és ez nagyon sokféleképpen igaz.
– Megkapó számomra a hősei, a gyerekek bátorsága, ahogy emésztők fölött egyensúlyoznak, égbe nyúló kéményekre kapaszkodnak, alagutakban csúsznak-másznak, és jobban érdekli őket a kaland, mint a veszély vagy sérülés. Volt-e ilyen célja, hogy a gyerekkorból áthozza a bátorságot, a kalandvágyat, a nyitottságot az új élményekre, vagy csak így alakult?
– Nem kellett ezen törnöm a fejem. Az igaz, hogy izgalmas, érdekes történeteket akartam írni. Viszont nem az érdekelt a legjobban, hogy mi történik, lezuhannak-e, eltévednek-e, bejutnak-e oda, ahová nem lenne szabad, ahol semmi keresnivalójuk. Az érdekelt, hogy ezekben a helyzetekben mire gondolnak. Hogyan biztatják magukat, és hogyan bizonytalanodnak el. A kalandos történet a felszín, de igazán az az érdekes, hogy mi zajlik bennük. Mi hajtja őket előre, és mi akadályozza, mi tartja vissza őket. A felnőttek elvárásai? A szülőké? Meg a koré? A társadalom, a politika szabályai?
Az például felfedezés volt számomra, és ezt a saját gyerekkoromra és a könyvem hősének gyerekkorára is érvényesnek érzem, meglepett, hogy milyen szabadon mozogtunk mi gyerekek. Én tizennégy-tizenöt éves koromban körbestoppoltam Erdélyt és a Felvidéket. Tehervonatra kapaszkodva, szekéren, személykocsin, százféle zörgő-csörömpölő teherautón. Nem volt mobiltelefon, egy képeslap két hétig ért Kolozsvárról vagy Székelyudvarhelyről Budapestre. Ha mi elmentünk otthonról, akkor apám-anyám tudták, hogy két hétnél előbb semmiféle hírt, életjelet nem kapnak rólunk. És mi, most éppen konkrétan egy barátomról beszélek, ki is használtuk ezt. Szénakazlakban, barlangokban, havasi esztenákon, pásztorok közt, favágók gerendaházaiban aludtunk. Volt, hogy román házba fogadtak be éjfélkor, de szászoknál is kaptunk ingyen szállást. Legtöbbször persze székely bácsik és nénik láttak vendégül. Volt, hogy napokig tekeregtünk fönt a havasokban, aztán meg a szász városokat barangoltuk be sorra. Ebben a könyvben ezekről éppen szó sem esik, de a gyerekszabadság számos más eleme, megnyilvánulása igen. És én ebből egy csomó mindent nem tudatosítottam, csak most, visszanézve. Erősen felidéződött a félelem, amit egy gyerekben a szabadság felismerése okozhat. Hogy a szabadság félelmetes lehet. Veszélyes is, meg bűnös is. Bűnre csábító.
– Az egész könyvet átszövi, belengi az erotika, és ez nem korunk politikailag korrekt szexualitásábrázolását követi. Volt ilyen célja, hogy egyensúlyba hozza ezt a témát az egészséges, normális erotikával?
– Azt gondolom, annyira szövi át a könyvet az erotika, amennyire a vágyakozás jelen volt és van egy egészséges tizenéves fiú (és persze lány) életének mindennapjaiban. Vagyis nagyon. Mindent tud már, és mégsem. Állandóan foglalkoztatja, és mégis úgy érzi, egy tapodtat sem lép előre. Tervez, vágyakozik, dühöng, kétségbe zuhan, szerelmes, vagy azt hiszi, aztán meg gyűlöl. Arcátlan és vad gondolatok merülnek fel benne, de elpirul, ha egy nő véletlenül megérinti a bőrét.
Azzal nem törődtem, hogy mi korrekt, meg mi nem, mert ebben a korban, és valljuk be, még később is, ezen a téren, a szexualitást illetően, a belső világunk sok minden, de nem korrekt. Az irodalom különben sem lehet korrekt. Semmilyen művészet nem lehet az. Mert akkor hamis lesz. Korrekt az orvos meg a bíró legyen. Az író meg hűséges legyen. Senki máshoz, csak önmagához. Vagy a munkájához. A művéhez.
– Gion Nándortól választott mottót a kötethez. Milyen kapcsolat fűzte hozzá, és a művei mennyiben hatottak önre?
– Krúdy, Gion, Szilágyi István. Prózában ők a legjobbjaink. Nekem. Giont személyesen nem ismertem. Egy régi-régi barátot többször is kértem, hogy hozzon össze vele. Hívja meg, mert igazán jóban voltak – miért ne mondanám meg, Temesi Ferencről beszélek –, hívja meg, ne hívjon mást, csak harmadikként engem. Meg is ígérte, többször is kútba esett, hol ezért, hol amazért. Nándor akkor már évek óta reggeltől délig megivott egy üveg konyakot, nem is azt, Vinjak, így hívták, ez egy szerb pálinka. Meghalt, mielőtt találkozhattunk volna. Nagy író. Joyce, Gogol, Krúdy, Proust. Hozzájuk mérhető.