VERMES NIKOLETT INTERJÚJA
Könyvhét online, 2023. november 21.
Megjelent Száraz Miklós György 31. kötete, a Bitang nyarak – ha úgy tetszik, regénye. Hogy minek illik nevezni, és milyen egyedi módon született, arról a szerzővel beszélgettünk.
– Jelentős életmű gazdagodott a kamaszkort leíró kötettel. De miért most, miért nem előbb? A szerzők többsége először kezd írni a még közeli ifjúkorról, te viszont évtizedek múltán kezdtél foglalkozni a műfajjal.
– Nem tudom, úgy van-e, hogy az írók többsége a gyerekkorával kezdené. Mindannyiunk életét meghatározza a gyerekkor. Az írók pedig állítólag egész pályájuk alatt leginkább a gyerekkorukból merítenek. De sokan nem azzal kezdik, hanem egész mással. Háborús témával. Valami fantasztikummal. Vagy éppen sok száz évet visszalépnek az időben, történelmi témához nyúlnak. És persze ez is lehet becsapós, mert ha egy író egy ellenkező nemű hősének életét írja le, ráadásul egyes szám első személyben, és az a hős esetleg még húsz évvel idősebb is a szerzőnél, akkor is lehetséges, hogy a saját élményeit, a saját életét írja. Én sok korábbi könyvemben „ajándékoztam” oda a kitalált hőseimnek történeteket, amik kétségtelenül velem történtek meg. De ez önmagában nem érdekes, vagyis mindennapos, az író így dolgozik. Összegyúr, formál, alakít. Gyakran nem is tudatos ez, mert a hős, az a megszülető alak szépen magába szívja mindazt, ami a jelleméhez, a történetéhez kell. Gyerekkori élmények, olvasmány- és filmélmények, ki tudja, hol és mikor hallott apró-cseprő esetek vagy nagy horderejű, megrendítő dolgok keverednek. De az igaz, hogy én valóban most rukkoltam elő egy olyan könyvvel, aminek a fejezetei, elbeszélései egy kamasztörténetté állnak össze. Hogy miért épp most? Talán mert mostanra érett meg bennem… Dehogy! Én értem meg annyira, hogy kíváncsi legyek, megpróbáljam megragadni, milyen is a kamaszkor világa. Meg hogy milyen lehettem én. Milyenek lehettünk mi, akkori kamaszok.
– A Bitang nyarak tíz sodró elbeszélésből áll, melyek mindegyike kibontva megállná a helyét önálló kötetként is. Szükségszerű volt a tömörítés, felmerült egyáltalán, hogy egy-egy történetet önálló kötetben közölj?
– Nem gondoltam erre. A könyv első kilenc fejezete, vagy úgy is mondhatom, hogy az első kilenc elbeszélés akkora akart lenni, amekkorának megírtam. Ezt talán meg kell magyaráznom: az író általában tudja, érzi, hogy egy írása mekkora lesz. Az első levegővételnél érezni, hogy öt-tíz oldalas lesz, vagy rövidebb, netán hosszabb. De néha kicselez az írás tárgya. Ilyenkor engedni kell. Persze ez sem feltétlenül igaz. Hol engedni kell, hol meg nem. Dönteni, azt mindenképpen muszáj. Én a tizedik történetnél figyeltem fel rá, hogy valami nincs rendben. Vagy nagyon is rendben van, de biztosan nem úgy, ahogy azt elképzeltem, vártam, terveztem. Nőtt, egyre nőtt, nem akart befejeződni sehogy, miközben azt éreztem, hogy szinte még el sem kezdtem, és újabb és újabb elágazások nyíltak. Nem tudtam, hogy ezek vadhajtások-e, amiket nyesegetni kell, vagy ez a lényeg: ez a töredezettség, nem pedig a szépen ívelő, kimunkált, kerek történet. Akkor dőlt el az is, hogy megszámozom a fejezeteket. Vagyis elkezdtem regényként gondolni a szövegekre. Végül megtartottam az elbeszélések címeit is, de egytől tízig meg is számoztam őket. Vagyis, ha úgy tetszik, regényt tart a kezében az olvasó, ha úgy tetszik, novelláskötetet.
– A nyelv milyen mértékben befolyásolta a múlt eseményeit? Minden leírás, minden történés és személy hű mása az eseményeknek, vagy inkább fikcióról olvasunk realisztikus alapokkal?
– A nyelv természetesen mindennél fontosabb, hiszen nem képről, szoborról, zenéről beszélünk, hanem írott szövegről, vagyis többszörösen kódolt tartalomról. Már a beszélt szó is csak megközelítheti a leírandó, megragadni kívánt tárgyat, az írott szó pedig még egy újabb megfejtést igényel. Ilyen értelemben mindig minden szöveg fikció, próbálkozás. És az írónak ez az igyekezete nagyon sokféle lehet. Ha nem történelmi munkát vagy tudományos értekezést olvasunk, akkor minden fikció. Különben meg gyakran kiderül, hogy a történelmi tárgyú írás is az. De mást akar egy krimiszerző, és mást akart Krúdy Gyula vagy Gion Nándor vagy Esterházy Péter. De vissza a kérdéshez! A Bitang nyarak nyelve összetett, olyan értelemben, hogy egy idős férfi, mondjuk, hogy kábé velem egykorú, megpróbál visszaemlékezni a kamaszkorára. Időnként ő maga beszél, a saját, harmadik évezred eleji szavaival, fordulataival, tapasztalatával, mesél és emlékezik. Máskor meg átcsúszunk a múltba, és akkor annak a hajdani kölyöknek a világa, külső és belső világa, gondolatai, és persze szavai elevenednek meg. Ha erre vonatkozott a kérdésed, vagyis hogy a nyelv, a nyelvezet befolyásolhatja-e a múlt történéseit, akkor a válaszom igen. Egy biztos, hogy akárhogy mesélünk el valamit, az nem úgy történt. Ha tízen írnák le ugyanazt, akkor tíz különböző leírás keletkezne. Ezzel, azt hiszem, megválaszoltam a kérdésed második felét is. Mindegy, hogy a Bitang nyarak valóban kalandos, időnként ijesztő történetei közül mennyi történt meg valóban, és mi az, ami megtörtént, csak nem pont úgy, és mi az, ami képzelet.
– A kötet olvasása közben gyakran eszembe jutott Janne Teller Semmi című regénye. Mintha lenne valami közös a gyermeklélekkel foglalkozó művekben. Ott van a gyermekkor gondtalansága, mégsem független a feszültségtől. Mi táplálja a gyermekkornak ezt a mindent átjáró feszültségét?
– Azt gondolom, lényegében ugyanaz. Természetesen léteznek óriási kulturális különbségek, meg a történelmi helyzet is lehet nagyon eltérő, szegénység-gazdagság, béke-háború, szóval nagyon sok körülmény lehet más, de a lényeg mégis ugyanaz. A feszültség abból fakad, hogy létezik egy ember, aki már nem gyerek, nem kisfiú vagy kislány, de még nem felnőtt férfi vagy nő. Átmeneti állapot ez. Amikor már minden lényegeset tudunk a minket körülvevő világról. Életről és halálról, múltról és jövőről, a testiségről, születésről, becsületről, barátságról, gonoszságról és jóságról. Már tervezünk, elképzeléseink vannak. És akkor kiderül, hogy semmi sem igaz. Mégsem úgy van. Egyszer csak kiderül, és nap mint nap kiderül, hogy minden másképpen van. De legalább is lehet másképpen. Hogy sok nézőpont és sok igazság létezhet. Csakhogy a kamasznak biztonság kéne, hiszen éppen most akarja megtalálni és elfoglalni a helyét a világban. És akkor kiderül, hogy a piros nem piros, hanem fekete, vagy legalább is színeváltozó a világ, az igaz hamis, a hamis igaz, a barát, ha nem is mindjárt ellenség, de nem feltétlenül barát. És közben meg kéne küzdeni a szülői tekintéllyel is, és megtalálni, hogy mi lesz a dolgunk a világban. Patetikusan: miért születtünk a világra? A kamasz hol mindent tud, nagyszájú és magabiztos, másnap vagy egy fél óra múlva meg nem tud semmit, szótlanul mogorva és bizonytalan. Hogy egy kurta, világos példával éljek: mindent tud a szexről, de elpirul, ha egy nála idősebb, szép nő haja véletlenül megsimítja a pucér karját.
– Ha összehasonlítjuk a könyvben szereplő fiú problémáit egy mai fiú problémáival, milyen hasonlóságokat és éles különbségeket olvashatunk véleményed szerint?
– Nem az érdekelt, hogy milyen sajátos gondjai és nehézségei lehetnek egy mai kamasznak, ahogy az sem foglalkoztatott, hogy milyen lehetett kamasznak lenni az ókori Rómában. De ha most elgondolkodom a kérdéseden, akkor azt hiszem, hogy a felszíni különbözőségek ellenére a lényeg nem változott. Ma van mobiltelefon, amikor én kölyök voltam, és az ugyanaz az idő, amikor a Bitang nyarak elbeszélője is kamasz volt, akkor nem volt mobil. Nem volt személyi számítógép és nem volt internet sem. A világunk kétségtelenül sokat és látványosan változott. De egy mai tizenhat évesnek a legfontosabb kérdésekben ugyanúgy döntenie kell, és azt a döntést ugyanolyan bizonytalanság előzi meg. Ma könnyű hozzáférni olyan képekhez, filmekhez, amilyenekhez húsz-harminc éve nem lehetett. De vajon könnyebb lett a dolog? Kevesebb kínnal, kudarccal, bizonytalansággal találkozik egy mai kamasz? Lehet, hogy többel? Barátság, becsület, igazság. Ezekkel kapcsolatban kevesebb ma a bizonytalanság? Rendben, nincs munkásőrség, nincs kemény vagy puha diktatúra. De vajon kevesebb a hazugság? Tisztábban, szebben élünk? Ha nagyon akarom, ma lehetek királypárti, anarchista, fasiszta vagy cionista. Be is vallhatom. Nem csuknak le. De vajon ettől ma könnyebb egy helyét kereső kamasznak eligazodni? Én nem is próbálom meg eldönteni, hogy a Kádár-kor hazug, kicsinyes, tehetségtelen, kontraszelektált világa volt-e rosszabb, vagy a mai kétes demokrácia. Muszáj hozzátennem: semmiképpen nem cserélném el a mai világot a szocializmusra. Röviden az a válaszom, hogy a legfontosabb kérdésekben, az emberi élet szépségét és keservesen gyönyörű nehézségeit illetően minden ugyanaz ma is. Vannak dolgok, amiket nem lehet tanulni, és nincs is sehol ilyen tananyag: becsület, szabadságszeretet, együttérzés. Ezekben a dolgokban egy mai kisgyerek és egy mai kamasz is magára van utalva. Hadd nevezzem felismeréseknek ezeket. Amikre egyszer csak ráébredünk, ráébred a gyerekből felnőtté váló ember. Ezek a felismerések ma is vannak, kellenek. Például hogy a szegények is léteznek, álmodoznak, remélnek, csalódnak. Hogy az öregek is voltak fiatalok, reményekkel és álmokkal teli lények. A nagyapáink és nagyanyáink. Még ha gyakran nem is hasonlítanak már azokra a régi-régi önmagukra. Vagy hogy a szabadság szép lózung, de nagyon nehéz, nagyon keserves valóság. Nagyon nehéz szabadnak lenni. Lényegében nem is lehet. Inkább úgy mondanám, hogy szabadon választani a rabságot, önként vállalni, és választani valamelyik igát, azt talán lehet.
– A kötet első novelláját a Csokonai Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság hévízi találkozójára írtad, és ott olvastad fel. Ezek szerint nem tervezted ezt a könyvet?
– Egy jó barát, Zalán Tibor mondta, hogy menjek el a társaság találkozójára, amit sok-sok éve mindig Hévízen tartanak. Minden meghívott egy adott témában felolvas valamit, ki verset, ki tanulmányt, ki prózát. Ez öt éve lehetett, és az aktuális téma a szerelem volt. Megírtam a Bitang nyarak első történetét, amiről akkor még nem sejtettem, hogy egyszer kötet lesz belőle, amit én szívesen nevezek regénynek. Élveztem írni azt a történetet, és valahogy kedvem támadt további elbeszélésekhez. Egy csomó más könyvön is dolgoztam, cikkeken, albumon, esszén, de időről-időre megmozdult valami, és akkor átnyergeltem, írtam egy-egy újabb elbeszélést. Ugyanaz a mesélő, ugyanaz a helyszín, ugyanaz az időszak, ugyanazok a szereplők. Kifejezetten szerettem írni. Nem volt rá szerződésem, nem tervezett munka, tervezett mű, nincs határidő, miközben más határidős munkák meg kényszerítenek. Ez például egy fajtája a szabadságnak. Élveztem. Aztán egyre súlyosabb lett. Vagy inkább valahogy egyre kényesebb. Miközben magával ragadott, kényszerített. A végén már keményen dolgoztam, kínkeservesen küzdöttem. Mert a kalandos történetek, azt hiszem, ennek a könyvnek a történetei valóban izgalmasak, tele feszültséggel, ijesztő ködökkel, de a kalandos történetek mögött engem már nem az érdekelt, hogy mi történik, hanem hogy miért. Hogy hogyan is keveredik a hősöm, az a kamasz fiú, hogyan keveredik bele, mire gondol közben, mi mindent ismer fel. Önmagában és a körülötte lévő világban. Hogy ébred rá a gyerekkori vakságára. Ott vagyunk megint, amit én jobb híján felismeréseknek nevezek.
– Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy a legtermékenyebb magyar szerzők egyike vagy. Olvasóid a soron következő mű kapcsán milyen kötetre számíthatnak? Mi foglalkoztat ma?
– Nagyon gyorsan be kéne fejeznem egy kisregényt, amit talán már két éve, szinte érthetetlen és angyali türelemmel közöl Jenei Gyula a remek lapjában, a negyedévente megjelenő ESŐ-ben. Ez egy nagyjából százhúsz oldalasnak képzelt könyv, Tibet a téma. Nem esszé, hanem regény. Kisregény. Jó lenne most már egyszerre befejezni, úgy értem, egy lendülettel. És akkor jövőre megjelenhetne. Természetesen a Scolar kiadónál. És majdnem biztos, hogy jövőre megjelenik egy történelmi tárgyú írásokat tartalmazó könyvem is. Már leadtam a kéziratát a kiadónak, semmi nem siettet, a szerkesztő dolgozik rajta, vele. A húsz-huszonöt év alatt keletkezett, közel kétszáz történelmi témájú tárcáimból, esszéimből, tanulmányaimból, megnyitó beszédekből végül is harminchetet válogattam össze. A munkacíme: Zugarramurdi és Urdax. És ezt a rejtélyes címet most hadd ne oldjuk fel.