KABDEBÓ LÓRÁNT: SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY ESZMÉLETE
Magyar Idők, 2016. április 23.
Közhely, de igaz: a világirodalom nagy regényeinek „tartalma” egyetlen mondatban is elmondható. Száraz Miklós György új regénye imígyen fogható ebbe a mondatba: börtönből szabadult politikai fogoly megismerkedik egy egyetemista lánnyal, megszereti, viszont szeretik – fél évszázad múlva történetüket fiuk összerakja, mert izgatja, hogy sikeres életpályára vágyó ember szabad maradhat-e a diktatúrák idején.
A fiúnak szerencséje van. Olyan családba született, ahol szinte mindenki naplóban rögzíti, „amilyennek kitalálta magát”. Az 1956-os szabadságharc szinte percenként átalakuló idejéről így eddig nem ismert pillanatokat és eseményeket gondolhat át. A XX. századot hamisítva kaptuk, titkolták előttünk, hogy járjunk szemlesütve, mint bűnös nemzet fiai és lányai. Napjainkban, az adott történelmi helyzetben jobb később, mint soha megismernünk a szakrális nemzetállamunkban összefonódó sorsnak egyre több fejezetét. Az alkotói alkatában tárcaíró Száraz Miklós György a lejegyzések és utólagos családi faggatózásai történéseit kaleidoszkópszerűen át-átrendezve villantja fel a szereplők sorsát meghatározó összefüggéseket. Megrázóan naggyá emeli a regényt a szülők gondolatainak kibontása az önmagával feleselő történetből, amely egyben a múltat faggató fiú eszméletévé lényegül át. A váltakozó jelenetek során az általános érvényű eszmélkedést sugárzó regényben „minden elképzelhetetlen elképzelhető, és minden, ami elképzelhető, az meg is történik”. József Attila A Dunánál című versének szellemét követve és Gabriel García Márquez magyarságra figyelő kíváncsiságának méltó folytatásává. A mérce magas!
A szabadult fogoly, aki „tudja, hogy valaki, de nem tudja, ki”, végigsétálja a forradalom napjait, mert „szeretné, ha tiszta maradna a feje”. Tájékozódik. (Itt értem meg igazán Mindszenty kemény szavát!) Aztán a megszállás pillanatában rádöbben a szabadságharc magyar és egyetemes jellegére: „Millió gyerekkori emlék köti a Vár falaihoz, attól fogva mégis az az ébren töltött éjszaka foglalja keretbe a múltat és a jövendőt. Ahogy a maroknyi felfegyverzett gyerekkel várakozik, eszébe jut, hogy 1303-ban valahol ott gyülekeztek fáklyák fényénél a város polgárai, hogy a pápai kiközösítésre válaszul egyházi átok alá vessék Krisztus helytartóját. Érzi a követ a feneke alatt, látja a Dunát, a hatalmas vizet, látja, hogy a pesti oldalon pincebogarakként hemzsegnek a megszállók harckocsijai. Egy ország, egy város elsöpörte a diktatúrát, és törvényesen uralomra juttatta a vezetőt, akiben bízik. Aki kommunista létére képes volt felmérni a pártja által elkövetett bűnök sokaságát és elfogadni a többpártrendszert, a parlamentáris demokráciát. És most egy nagyhatalom – a demokratikusnak mondott világ orra előtt – elsöpri azokat, akik elsöpörték a diktatúrát. Apám nem tudja, mi következik, azt viszont tudja, hogy valami ellehetetlenült. Hogy egy eszmerendszer kapott betömhetetlen léket. Megérez valamit abból, hogy a birodalmaknak miért kell elpusztulniuk. Bámulja a szovjet tankokat – a csikorgásuk és a behemót motorok bömbölése néha a várba is felhallatszik –, és érzi, miként bizonyul gyöngének az erő, és erőnek a gyöngeség. Hogy valójában nincs győzelem és nincs vereség, mert a bőrén, a zsigereiben érzi, hogy ez a hadigépezet most önmaga ellen vonul. Legyőzni nem lehet, mégis vereséget szenved, mert amit véd – a Szovjetunió? a kommunizmus? a hozzá nem értés rémuralma? –, az most mindent elveszít”. Fegyvert kér az egyszerre pap- és katonaalkatú katonai parancsnoktól, aki ránézésre egy diákcsapat vezetésével is megbízza. „A férfi nem faggatózik, apám sem kérdez, így soha egyikük sem tudja meg, hogy ki volt a másik.”
Rejtély? Nem. Szemtanúja volta, amikor a pap-katona felszentelte a mitikus ellenállás emléktábláját, és most, amikor a múlton töprengő fiúnak feleségem megmutatta az Akkor is karácsony volt című trilógia 1956-os kötetében az esemény párhuzamos feldolgozását. A szerzetesben életre kelt hadapród, Végvári Vazul és a történelmet szabad ésszel mérlegelő író apa, Száraz György találkozása ezt követően válhatott a regényben az önmeghatározás és a történelmi távlat fonódó magaspontjává.
Száraz Miklós György könyve az emberség csapdáit sorolva megérezteti, a történelem egésze hasonló „tüneményes semmiségek” sorozata. Sorsunk életünket oda köti, ahová születésünkkel rendeltettünk, ott kell eligazodnunk, megtalálni boldogulásunkat. Szabad önmagunkat! Miként az apa keresi szabadulását a diktatúra ellenőrzéséből, a rejtekutak lehetőségét történetei szövevényében. Alkalmi vándorcirkuszi menedzserkedéséről, de bibliai ihletettséggel mondja ki immár fiával áldott feleségének küldött levelében: „Csak az oroszlánokat vinnék már el tőlünk! Több bajom van velük, mint az egész cirkusszal együttvéve”. Fia pedig e szavakat könyve zárásába emeli, mert „elég nagy már ahhoz”, hogy tudja, oroszlánok „mindig lesznek veletek”.
