„Kik voltak az én apám?”

JOLSVAI JÚLIA INTERJÚJA

Könyvhét 2016 1. szám

Száraz Miklós György az idei fesztiválra jelenteti meg legújabb regényét, melynek címe: Apám darabokban. (Az apa, Száraz György, Kossuth-díjas drámaíró volt, jeles esszéista, történelmi témájú színdarabok szerzője, az ÉS egykori főmunkatársa, a Kortárs főszerkesztője. Korai halála ellenére jelentős személyisége volt a rendszerváltás előtti évtizedek kulturális- és közéletének. 1989-ben, ötvenhét éves korában halt meg.) Az új könyv műfajáról, keletkezéstörténetéről beszélgettünk.

 

1

– A címe szerint ez az édesapja könyve, a mottó szerint az édesanyjáé. Ez nem ellentmondás?

– Nem. Mindenkit százféleképpen tudunk nézni. Másként délelőtt és délután, ha mérgesek vagyunk vagy épp tele szeretettel, gyerekként, íróként, bizonyos dolgokat elfeledve és újra megtalálva. Számtalan nézőpontunk létezik ugyanarra az emberre. Én nem emlékezni és emlékeztetni akartam apámra, hanem megérteni őt. Ez volt a kiindulópont. Ahogy mindenki, apám is nyilván megérthetetlen a szülei, a családi háttér, a történelmi környezet nélkül. És anyám nélkül. Ahogy igyekeztem rájönni arra, ki mindenki volt az én apám, jöttek a kérdések, és ezek közt makacsul, újra és újra feltűnt az, hogy mit tudott erről, hogyan viszonyult ehhez vagy ahhoz anyám. Végül is amit ebben a könyvben kirakok az olvasó elé, az bennem egy olyan kérdéssorrá állt össze, ami most már édesanyám megfejtése felé terelne. De attól elrémülök. Azt nem szabad. Az anyját ne boncolgassa az ember.

– Miért ne?

– Az apával meg kell küzdeni, ha tetszik, legyőzni. Biztos, hogy fontos megismerni, rájönni a mozgatórugóira. Az anyát úgy kell elfogadni, ahogy van. Nem kell, nem is lehet megismerni. Réges-rég rá kellett volna jönnöm erre. Még az életében.

– A cím második szava, a darabokban több síkon értelmezhető, például a struktúra szintjén. Mozaikdarabokat kapunk a család életének különböző időszakaiból. Miközben a narrációt vendégszövegek: levelek, naplók, jegyzőkönyvek szakítják meg. Ezek valódi dokumentumok?

– Igen. Ez a könyv tényregény. És mégis azt szeretném, ha a leendő olvasó az első oldal második sorától nem foglalkozna többé ezzel. Ha elvinné a könyv.

– De hát mindig vannak lukak, hiányos időszakok.

– Igaz, és ezért is darabokban. Amit nem sikerült megismernem, azt nem pótoltam ki.

– Akkor is az író, Száraz Miklós György szemüvegén keresztül látjuk a dolgokat.

– Ez akkor is így lenne, ha a mindentudó beszélne, vagy ha – és ezzel egy darabig komolyan foglalkoztam – egy képzelt rokon, mondjuk egy sosem volt gyerek vagy egy unoka lenne a mesélő. Sokáig ki akartam magam hagyni a könyvből. Úgy írni, mintha meg sem születtem volna. Végül nem így történt. Úgy gondoltam, nem az elfogadó gyerek és nem is az ítélkező felnőtt szemszögét keresem. Megismerni és megérteni akartam, nem elfogadni vagy elítélni. Minél többet látni belőle. Az ítélkezés persze mégis jön. Úgy értem, minden leírt sor önállóvá, értelmezendővé, és így ítéletté válik.

– Családregénynek készült a kezdetektől?

– Nem akartam dokumentumkönyvet írni, nem akartam családregényt írni. Nem terveztem ezt a könyvet. Egyszer csak, úgy öt évvel ezelőtt, elkezdtem nézegetni apám kölyökkori feljegyzéseit. Rakosgattam, csoportosítottam, hozzáírtam. Aztán megszaladt, és akkor, hogy hajtsam magam, másfél éven át hetente megjelentettem belőle egy-egy darabkát. És végig ott volt a fejemben, hogy ehhez majd levelek, naplók, rendőrségi jegyzőkönyvek kellenének.

– Az édesanyja tényleg ennyire jól tudott írni? Lenyűgözőek a naplórészletei, a levelei, vele vagyunk, amikor olvassuk, odarepít minket a helyszínre, majd sodor tovább magával.

– Szerintem anyám jobban tudott volna írni, mint apám meg én együtt.

– Miért ennyire érdekes személy az édesapja?

– Az apám. Aztán persze van más is. Közel kétméteres, igen jóképűnek mondott ember volt. Fényképaggyal. Amit egyszer látott, olvasott, azt évtizedek múlva is idézni, használni tudta. Nem beszélt erről, volt, aki rájött, de ő ezt soha senkinek nem mondta el, nekem sem. De lebukott. Még kölyökkoromban észrevettem. Sok mindent csinált így. Hogy soha senkinek nem mondta el. Vagy csak nagyon-nagyon idegeneknek. Az éjszakában. Derengő hajnalokon. Apám sokak számára, számomra feltétlenül, tekintély volt. Börtönviselt. Azért nem utazhattunk sokáig külföldre, mert priusza volt, útlevele nem. A börtöne miatt nem szégyenkeztem, gyerekfejjel biztos voltam benne, hogy az is jó dolog volt. Hősies. Most nem vagyok egészen biztos benne. Nem volt érettségije, de amikor egyetemista lettem, egy professzorom megkérdezte, hogy vajon melyik egyetemen tanult apám. Sikeres volt. Az Élet és Irodalom hajdani főszerkesztője szerint a laphoz kerülésével megugrott az olvasószám. A Kortárs főszerkesztőjeként Ottlik a kórházba is utána ment, megbeszélni egy-egy közlését. Kossuth-díj, drámák, tévéjátékok, díjak sora. Úgy, hogy sosem volt párttag. Hogy börtönviselt. Abban a rendszerben. Hogy lehetett mindez egyszerre?

Jolsvai Júlia

Fotó: Szabó J. Judit

Könyvhét 2016 1 (kicsi)