KABDEBÓ LÓRÁNT: SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY PRÓZAI VILÁGA
Magyar-Hon-Lap, 2015. július 11.
Temesi Feri születésnapi ünneplésére várva a Kossuth Klubban ismerkedtünk meg. Nemsokára délutáni alvásomat a kaputelefon csengése zavarta meg. „Nem zavarlak, csak engedj be, bedobok egy könyvemet a postaládádba. És már tűntem is el.” A dedikáció szerint karácsony előtt lehetett. Aztán látom, a Scolar Kiadó listáján egy második kiadású vastag könyv szerepel: Lovak a ködben. Megkívántam ismeretlenül. Amikor elért hozzám, kézbevettem, leültem vele, és olvasni kezdtem. Pedig más dolgom lett volna. És addig nem nyugodtam, míg végig nem olvastam. Nem egyhuzamban. De egyfolytában. Mert olyan a kompozíciója, amelyet nem lehet félbehagyni. A világ teljességéről teljes megszerkesztettségben beszél. És a regény mondatai: a legszebb magyar regények nyelvével vetekszik. Ez az ember tud írni, kitűnő szerkesztő, nagyszerű gondolkodó, témájának nagyszerű ismerője, benne és általa megszólalnak szereplői, – körülötte létezésünk egész világa él, körülvesz, meggondolkodtat. Otthonosan érzem magam az otthontalan szereplők életében-világában. Élni akarok ennek a könyvnek a hatására. Erőt ad, mint a havasi gyógyfüvek. Életre serkent.
És amit eddig soha nem tettem: olvasás közben elkezdtem levelezni a regény szerzőjével. Rázúdítottam, úgy, még olvasatlanul, amit leírtam. A „katyvaszt”, amint neki jeleztem. De soha nem kérdeztem, a regény és novellák vonatkozásainak semmilyen „valóságos” összefüggésére rá nem kérdeztem. Hagytam magam „tudatlanságban”. Ennek a „katyvasznak” megszerkesztett változatát olvashatják a továbbiakban. Száraz Miklós György tudhatta olvasói énem alakulását, én elzárkózottan, csakis a regény nyújtotta információ és invencióáradat feldolgozására vállalkoztam. Remélem, elsőkként üdvözölve prózairodalmunk egyik újabb alapkönyvének másodszori kopogtatását. Ráirányítva az olvasók figyelmét erre a – remekműre.
* * *
Vannak bizonyos „alapkönyvek” az irodalomértők életében, amelyek segítenek tájékozódni életünk alakulásában, létünk elhelyezkedésében fogódzóval szolgálhatnak. Sokszor a véletlen hozza össze művet és olvasóját. Így voltam pályakezdésem kezdetén Németh László Emberi színjáték című regényével. Majd szinte mindegyik Dosztojevszkij-kötetem akként nyílik ki, ahol az elején a földhöz vagdostam őket, míg majd túl az emberélet útjának felén felvázoltam magam számára egy elképzelt kedves olvasmányt, majd döbbenten jöttem rá, hogy ennek alapján olvasmányommá alakíthatom minden egyes mozzanatával Dosztojevszkij teljes életművét. És most, kései éveimben megint csak egy véletlen hozott össze egy eddig visszhangtalanul sikkadó vastag könyvvel, Száraz Miklós Györgynek a Scolar Kiadó által másodszorra is megjelentetett Lovak a ködben című regényével.
Az Emberi színjáték véletlenül került kezembe egy antikváriumban, a forradalom utáni tavasszal. Egy soha meg nem jelent kiadás. Írója első regényeként a Napkelet megrendelésére havi hajszában írta meg, könyvalakban életműve sorozatában zárásként jelent volna meg a második világháború végén, az összeomlás előtt, két kötetben. Krúdában élte át az ostromot, és évtizedek múlva is érződött rajta a füstszag, hiszen kiadóját az ostrom kiégette. 1957-ben beköttették, és én a következő nyáron, friss diplomásként egy hideg-esős augusztusban, szinte szobafogságban döbbenten olvastam. Jegyzeteltem. Tanultam belőle a bartóki huszadik század esemény és élményvilágát.
És most egy ismeretlen második kiadás fon körül mindazzal, amit a huszadik századból kilépő ember átélhet, ha be akar lépni a huszonegyedikbe. Ha életben akar maradni itt és most, abban a Közép-Európában, amelyik egyben az egyes ember otthona is kell legyen a körülvevő ki-tudja-milyen Univerzumban. Mert tulajdonképpen a televízió hírcsatornái meggyőznek arról, hogy amit Kárpát-Medencebéli-sorsnak hittünk, amit Trianon-szindrómaként értetlenkedünk immár egy évszázada, az minden tájegység hasonlóan jellemző valódisága. És aki ezt nem érti meg, az azt sem tudja felfogni, hogy ez a sérülékeny, e földön egyszeri jelenlétű ember hogyan is lehet tájékozódó és otthonra vágyó az olyigen értelmezett, mégis értelmezhetetlen világmindenségben. Amit Németh László könyvéből egy életen át olvasok – és amelyről oly sokszor írtam is – és amelyhez társulhat a létezést értelmezni akaró, olyannyira kiszolgáltatott ám mégis fel-felemelkedő emberi önakaratos szellemiség Dosztojevszkij küzdelmes életművében, az ebben a csodálatosan összefonódó új regényben egybemosódik, felzaklat és egyben elnyugtat, mindent visszájára bont és mint egy Teremtő agyában: előre megtervezetten egyben áll. Létezik. Úgy magyar regény, hogy bárhol a világban hasonló problematikával képes lenne olvasóját igénybe venni és mégis eligazítani. Földi itt-létére és a létezésben elhelyezettségére rávezetni. Örömmel eltölteni és életreményre ébreszteni, miként azt valaha Németh Lászlótól tanultam. Nagy-nagy örömmel töltött el ez a könyv. Azok közé tartozik számomra, amely művek erőt adóan még az élet végezetével eltelítetten is képesek irányt mutatóan feltölteni.
És tegyem hozzá: – ez külön öröm kritikusi-magyar irodalmár voltom számára! – nagyszerű magyar mondatokban hullámoztatja a létezés teljességének megéreztetését. Kortársaim olvasásakor talán csak az egyetlen Oravecz Imre regényében éreztem ilyen otthonosan magamat magyar olvasói mivoltomban.
Ugyanakkor a létezés hullámzóan elbeszélő, természetesen folyó mondásának teljes kiegészítése az a megtervezettség, amely a szöveg makrokozmoszát éppúgy jellemzi, mint a legkisebb, mikrokozmoszig hatoló átgondolását a teremtettségnek. Minden pontosan nem előre tudott, hanem egyszerre tudott. Amikor az író leírja a vaskos könyv első mondatát, tudatában kell legyen az utolsónak is. Minden egyszerre történik ebben a szövegben. Félelmetes intellektus uralkodik benne. Amikor olvasom, mondatról mondatra, eseményről eseményre, de még szóról is szóra tudatában vagyok annak, amit Szabó Lőrinc a Tücsökzene 1947-es zárásában átérzett: „De, hogy a / Mindenség is csak egy Költő Agya, / úgylátszik, igaz.” Ha valamit a múlt (azaz a huszadik) század nekünk átadott, akkor ez a megteremtettség tudata. Amikor minden szétesni látszott, amikor a világ azt a sugalmat ébresztette az emberekben, hogy – éppen a médiumok felpergetett „eredményeként” – minden a széthullás felé törekszik, az értelmetlenség válik az Univerzum sajátságává, akkor a költészet (értve ezen minden szöveg- és művészeti univerzumot) annak megérzékítésére képessé vált, hogy a világ a maga borzongató materializmusában éppen a teremtettség, mondjam: az antiateizmus reprezentációja. Képes egy-egy műalkotás egy olyan egészet összefogni, olyan paradoxonokat és oxymoronokat egyszerre tudatosítani, amelyek segítségével a személyiség szétesésének legtudatosítottabb pillanataiban éppen olyan egészség megépülésének, összeállásának teremtettsége szerveződik össze, amely egésszé formáltan mutatja fel a létezést. Hívő és hitetlen számára képes a műalkotásban az összetartozó egészet megszerkesztve felmutatni. Az eszmélet folyamatát előttünk szöveggé alakítva, mint mondjuk az Eszmélet törvénytmondó versvilágában, vagy kortársunkként Esterházy szövegépítésében kibontja az Univerzum egésszé alakulásának folyamatát. Ezeket a műveket csak az tarthatja „hosszúaknak”, kérheti számon bennük a szellem kompozícióját, aki képtelen egybeérzékelni a most-pontokra-szakadt idő és az abszolút idő egybeérzékelését. A teremtettség és a megéltség egyszerre való jelenlétét.
De Oravecz vagy Száraz Miklós György prózája nem valamilyen matematikai „levezetés” leképzése a szöveggé alakított narrációban. Az ő prózájuk olyan narráció, amely előre kimondja a végeredményt, a szövegbe kezdetektől beleépíti a végeredményt.
Tulajdonképpen a fizikából ismert kétféle módszer beleépülését követhetjük ebben a narrációban. A tét: az Isten „kockajátékos”-e. Mutációkon keresztül alakul a létezés története, avagy előre kész tudat teremtményeként valósul meg „pontosan és szépen” létezésünk története.
Miért maradt töredék József Attila híres vers-fogalmazványa: „dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, ugy érdemes.” Mert nem tudott dönteni a két teremtési módszer között. Száraz Miklós György mintha nem maradna a változtathatatlan teremtett világ mellett? Most írja egyik válaszlevelében készülő új regényéről: „És közben döngetem az új regény végét: le kell adnom július 31-én, és még nagyon nagy darabok hiányoznak, meg bizonytalanok.” Ő is „kikockázná” a narrációt? Akkor pedig milyen világban élünk? Avagy ha van is egy alaptörvénye létezésünknek, azon belül is folyik a „kockázás”? Heisenberg és Einstein egyazon világot élték meg a maguk számára? És írja le mindezt számunkra a maga módján Esterházy és Száraz Miklós György?
A szabad akarat és az eleve elrendelés egymáson keresztül képes hatni. Szent Ágoston és Milton összeolvashatók?
* * *
Lépjünk bele a Lovak a ködben világába! Megérkezik Budapest belvárosába, az ortodox oldali Váci utca környékére egy egyetemistának készülő leány, aki már az első mondatokban kimondja, hogy az utolsó mondatokban vissza is tér innen. Csakhogy benne megmarad minden, amit közben átélt: ötszáz oldalon keresztül beszél benne a regényben, keresi, értelmezi és építi önmagát. Mint ahogy ide is magával hozott mindent, és benne él továbbra is, amit felnevelő felvidéki városa és környezete, feltehetően Rozsnyó beletáplált. Látszólag semmi nem „történt” az ötszáz oldalon. Pedig ez alatt telítődik emberré ez a leány. És mindazzal, amivel feltöltődött, azt mind magunkévá éljük mi is, olvasói. Én legalábbis igen! Erőszakkal belénk „életik” ez az élet. Hogy mennyit veszünk át? Ezt már olvasóira bízza az alkotó. Aki szöveggé teremtette mindazt, amit itt, ezeken a helyeken magukba éltek nemzedékek. És ez, az állandóan beszélő egyetlen leány? asszony? Egyszerre mindkettő. Mi megy át belénk? Kockázza ki minden egyes olvasó a maga számára.
Miként a történetét elbeszélő leányzó saját pillanatait, aszerint a szerkesztési elv szerint alakítja-formázza az író történetét: amint az Miltonnál a Megváltással történik. Az Atya szeretné már az ember bűnös tettét megbocsátani, de az csak egy önkéntes, isteni önáldozat vállalás segítségével történhetik. Az első Ádám bűnét a „második” Ádám önkéntes áldozata oldhatja fel. A felajánlás és annak várása a szabadakarat és eleve elrendelés összefonódását „beszélik meg” – valóban önmagában – az Atya és Fia, az »áldozatra váró« és az »önként magát feláldozó« („tetteit ruházd rám: / a rosszat, jót – ezt érdemem teszi / teljessé, míg azért fizet halálom.” „Mit kérsz, legyen. Szerelmetes Fiam! / Minden, mit kérsz, parancsom volt” – Jánosy István fordítása). Nem tudom, Száraz Miklós György olvasta-e a Milton-eposzt bevezető Ravasz László tanulmányt (az 1930-as Franklin kiadásból), de egy tény, annak dramaturgiáját valósítja meg a regény mikro-elbeszéléseiből megépített óriás látomásában.
A narráció egy kimondott végeredménnyel kezdődik. Egy megváltoztathatatlan végponttal. Mégis az azt követő elbeszélés egy azzal esetleg éppen ellenkező cselekménysor végigélését, szabadon szárnyaló-borzongó megvalósulását játszatja el kitűnően megszerkesztett párbeszédek és hullámzóan leíró, mégis pontosan tárgyias leírások szinte filmszerű lepergetése segítségével. Menekülés és beteljesítés egyszerre minden ilyen mikro-elbeszélés. Szabadon csapongó, mégis az egész regény teremtményességéhez csatlakozó, azt kiegészítő-beteljesítő történetszilánk. Mert mindegyik ilyen jelenet – és az egész regény ezeknek szövevénye – ennek a teremtett világnak kimaradhatatlan része. Csak ezekkel együttesen alakul teremtett egésszé a műben benne létező Univerzum: az ezt a teljességet átérzéssel magában éltető személyek-szereplők létezése, egy magyar szempontú Kárpát-Medence-képzet, és ennek az együttélést a nem magyarokkal megszervezni vágyó hagyományozódása és jövőképe. Félelmetesen egybeillesztett mozaik-egész, mintha Barcsay mester embert és környezetét, egész-ségét és lebonthatóságát-megépíthetőségét egybelátó technikájával átérzett világát adná át számunkra írója ezt a művét. Benne élek, mint mikor a Sixtuszi kápolnában benne lehettem – másodpercek erejére. És aztán továbbmentem, hogy a félhomályos létből kivilágosodjon Raffaello utolsó alkotása, a Transfiguratio. Emberi és léttörténeti összefüggésével. Amely kép a létezés materiális és szellemi rétegezettségét egymásra és egymásba építi. Miként Száraz Miklós György regényének rétegzettsége is ennek az állandó lebegtetésben való megjelenítése.
[A Scolar most, ugyanettől a szerzőtől két kötetet jelentet meg. A Lovak a ködben című nagyregényt és a délutáni álmomat megzavaró apró mozaikokat egybeválogató kísértethistóriákat egymás mellé szervező Elpatkolsz, szívem, mint a pinty című novellákat. A két kötet azonos módszerű mozaikok szembe állítható megvalósítása. A regény mozaikjai „teljes kiőrlésű”, szabadon hullámzó elbeszélést hömpölygetnek. Hosszú mondatokban, mégis a mondat minden egyes szavával valami új eseményt-elemet építve az elbeszélt valóságba. Az elbeszélések rövid, szaggatott, szinte balladás előadású mondatok drámai egymásra következésében alakítják a történeteket. Mindkét esetben „kísértet”-elbeszélések ugyanakkor. Miben jelentkezik a kísértetiesség? Villódzóan váltakoznak a jólhangolódó események és jellemek, illetőleg ugyanezen elbeszélések sötét, viharfelhős, és drámaian a világban jelenlévő rosszra rávilágító jellemzések. Amiben különböznek: az elbeszélések kísértethistóriák, a regényrészletek a mindennapi élet folyományának olyan megjelenései, amelyek éppen ezt a folyamatosságot építik a változatossággal megjelenő történelem részeivé. Az elbeszélések balladai életjelenetek, állandó félelemmel burkolva, – a regény-jelenetek olyan zárványok, amelyekben a jellemek és a sorsok alakulásának felépülései teljesedhetnek ki. Az elbeszélésekben a világ kísérteti oldala alakul megfigyelhetővé, a regényrészletekben a világ teremtett egésze mutatja meg egymásnak ellentmondó, mégis az egészre rávilágító teljességét. Persze, esetenként helyet is cserélhetnek a regény és az elbeszéléskötet jelenetei. Például az ortodox templom keresztjének szerelésében bekövetkező kísérteties tragédia bekerülhetett volna az elbeszéléskötetbe is, miként a kamasz fiúk erdélyi kirándulásai a maguk folytathatóságával helyet találhatnának a regényben is. Valóban? Nem hiszem! Ugyanis a tragikus építkezési jelenet nem a szereplők jogán került a regénybe, hanem éppen azért, hogy az eseményt figyelő regény-szereplők jellemzésében váljon maga a kísértet-história jellegzetessé. Miként a kamasz fiúk életre borzongása egy-egy megfigyelt életre eszmélés balladisztikus jelenetesítése, de semmilyen kapcsolatot nem mutat a regény szereplőinek tragikus hangoltságú sors-alakulásával. Ha a másik könyvben jelentkeznének, ki kellene venni onnan őket. Így saját helyükre kerültek az író elrendezése alapján. Tudja, mi, melyik, miért kerül az egyik vagy a másik könyvbe. Bárha mindkét könyv ugyanannak az életnek kísérteties eseményességét tárja fel. Csakhogy az egyik pillanatképek jelenetezésével, a másik az összeszerkesztettség hömpölygő eseményességével.
„Aki céltalanul ődöng. Mindig annak örül, ahol és éppen ami van. Akivel bármi történjék is, az nem valaminek az eleje és a vége, nem a kezdete és a befejezése. Akinek soha nem hiányzik semmi. Legfeljebb egy kis harapni- és innivaló. Olykor a hálóhely. Meleg. Zivatar után száraz ruha. Kis tüzecske, ami mellett farmert és tornacipőt lehet szárogatni. Mert nincs semmi magasabbrendű cél. Csak lenni.”
Az élet kísértetiessége, meglepetéses egymásra vonatkoztatottsága az elbeszélésekben megdöbbentő figyelmeztetés, – ugyanez a regényben a történelem folyamatosságának, egymásra épültségének átgondolása. Az egyik a véletlenek meg-megjelenése, a másik a folyamatok felvállalásának átéletése. Az elbeszélések életünk alakuló pillanatai, a maguk véletlenszerűségével. A regény eseményessége kísérlet arra, hogy megértsük azt az életet, amelyben – minden kísértetiessége ellenére – otthonra kellene találnunk.
A kétféle elbeszélésmód: a regénybeli leány, aki az élet értelmét keresi, a folytathatóságot, és a „szerelmem”, „kedvesem” névre hallgató ellentéte, aki megtanítja a hiány kipótlására. Neki mindig minden hiányzik. A leány, mindenben az elérhetőséget éli meg. A valamihez tartozás csodáját. Két világ birkózása a regény. Végül két könyv lett belőle: a regény a leány önmagát-építése, az elbeszélések az élet ijesztő jeleneteinek felvillantása.]
Lehet otthonra találni ebben az életben? A kockajáték fedezhet-e valamilyen általános érvényű törvényt? Száraz Miklós György, az író élvezettel teszi fel a pilátusi kérdést: mi az igazság? És közben folyik a történetek láncolata: részesei egy nemzedék szereplői, akik nem tudják, mi az az élet, amiben állandó szereplők, és ugyanakkor ennek az életnek boldogan átélői, akikben utólag tudatosodik, hogy miért kellett átélniök a korábban nem értett életjelenetet. Egyszerre tudnak és nem tudnak a bennük megvalósult események értelméről. Kiüresítik magukat, emberként eseményeket teljesítenek be, és ugyanakkor a létezés csodáját is magukban érzékelik. Részesei kell legyenek ennek a létezésnek. Ha kell, belepusztulnak, ha meg az kell, beleépülnek. Tudják-e mit élnek át, avagy sodródnak a következő pillanatig, amibe belepusztulnak?
* * *
Mert miről is szól ez a regény? Egy felvidéki polgárlány budapesti egyetemista éveiről és élete további megéléséről. Egy ember életéről a Kárpát-Európában, a poszttrianoni időkben. Arról a kérdésről: lehetséges-e élhető élet a Kárpát-Medencében egy értelmiségi számára. Avagy még egyszerűbben: lehet-e egészséges életet élni a mostanra ránk maradt Közép-Európában. Pontosabban: élhető-e az az élet, ami most adódik egy értelmiségi számára a ránk szakadt, újra alakuló köztes Európában. Még egyszerűbben: Egy sokszázados polgárház otthont adhat-e még ma is ebben a változatos Közép-Európában egy sokösszetevőjű genetikai és kultúrhagyományokban változatos család magára maradó sarjának. A folytatólagosság esélyével.
Két lényen keresztül tesztelődik mindez: egy felvidéki magyar-zsidó polgárlányon és egy erdélyi származású kutyán. Tarháson, aki valójában nem is „tarhás”, csak ragadmány neve kíséri ekként. Tarhás lesz a döntőbíró: meg tud-e öregedni a leány mellett, a köré kimondott családban, férj, két gyerek mellett. És egy oda-véletlenedett, ősszlovák földről származó, magyarul tanuló szlovák féltestvér és az ő anyja szellemi elfogadása után. Születhet-e újjá egy Kárpát-Medencei kipusztulóban lévő család. A maga percenként összezagyválódott múltját levetkezve, illetőleg csakis azt vállalva alapként. Lehet-e mindebből új életlehetőséget megálmodni? Tarhás elfogadja ezt a szituációt. A környezet összeszövődik benne, és a ház, melyet úgy örökölt a leány: ha elhagyod, öntsd le benzinnel és gyújtsad fel, mindezt békésen befogadja. Megújíthatóan. Egy hagyomány megszentelte ház, és egy e földet beélni akaró állati szimat döntőbírósága mondja ki a végszót. És az egész belesimul minden ellentmondása ellenére abba a spirituális univerzumba, amit ez a keresztény Európa szentesít a maga harangszavával. Távolból. Példázatosságával. Mint tette mindezt már ezredéve. Miként valaha e föld koronája jött összefogni a vidéket, úgy most az itáliai harangszó szenteli meg újra ezt az önmaga megszakajtásával is megépítkező-újra-alakuló életet. Hagyományt folytatva, teremtve.
„Az tetszett a legjobban, hogy mindig és mindenütt zúgtak a harangok. Csengtek-bongtak, méltósággal búgtak, fennen zengtek, vidáman csilingeltek, falsul kongtak, leginkább mégis ünnepélyesen zúgtak a harangok. És ez szép volt, megindító. Hogy igenis úgy van, mégis úgy kell lennie, ahogy a nagyitól meg az aputól tanultam, és amit gyermekként még ösztönösen tudtam, hogy az életünknek igenis minden perce, minden pillanata ünnep. Néha vidám ünnep, máskor csak derűs, olykor unalmas nagyon sokszor szomorú vagy fájdalmas ünnep, de ünnep. Ilyet, hogy emberként ennyire fontos, ennyire tiszteletreméltó volnék, még soha-soha nem éreztem azelőtt. Később ugyanez az érzés ríkatott meg a Szilágyság és Erdély pusztuló magyar falvainak templomaiban.”
És az ellentéte:
„Egy este, nem emlékszem már, hol, talán valahol Firenze vagy Gubbio környékén, egy faluban vagy kisvárosban bóklásztunk, sötét volt már… …az én szerelmem, ha valahol jól érezte magát, akkor az elégedettség és a nyugalom úgy sugárzott belőle, mint a megrakott vaskályhából a meleg, és ahogy kéz a kézben andalogtunk a sötét utcákon, egyszer csak a lábunk elé hullott, valamelyik ház magas ablakából alászállt egy nagy adag paradicsomos makaróni, talán nyolc-tíz méterrel előttünk ért földet, csattanva fröccsent, kenődött szét a kőlapokon. Megálltunk, felpilantottunk a ház sötét, nyitott ablakaira. kísérteties volt a csend. Nem, a csend csend volt. A szétmállott makaróni volt kísérteties. A házból nemhogy kiabálás, veszekedés, de egy indulatos szó sem hallattszott.
És ekkor elpukkantam a nevetéstől, mert tudtam, hogy most valamelyik öreg házacska valamelyik első emeleti ablakában ott lapul egy apu a kisfiával vagy a kislányával, mert már előtte eszembe jutott, hogy réges-régen hogyan csinált az apu negyed kiló romlott liptóival reggelig tartó rövidzárlatot a városunkban.”
A kétféle elbeszélés, mely mégis eggyé alakul. Egymásnak értelmet ad a létezésben. A belakottság, és a megszenteltség. Az értelmes létezés.
A kiselejtezett házban a régi, nagyi sparheidja – természetesen megmarad. Ez a mellékmondatként elhangzó kijelentés összegezte a leány jövőjét. Rátalált. Megszületett a regény: módszerével, a folytathatósággal. És minden mással szemben. Az egész regény egy selejtezés: „szerelmemtől” mindenig, ami mulandó. Köztük a magyar „apuval”, és a zsidó „nagyival”, akik a múltat jelentik, de a már elmúltat. Akik kísértetként élhetnek csak az újjá szerveződő világban. Akikből kialakul maga a leány, de kicsöppen szinte véletlen szlovák kistestvére is. „Belőlük lettem” mondhatja a leány. Az ő elmúlásukkal. Kemény-kegyetlen leszámolással. A múltat ismerő „szerelmemmel”, évekig tartó egymásrautaltság minden emlékezetével folytatva a selejtezést.
Lovak a ködben – hogyan lehet ez a címe a regénynek? Általa fogalmazódik meg a vízválasztó. Ez az, ami egyszerre összeköti és szétválasztja a múltat a jelenben a jövőtől. Amiért „apunak” meg kell halnia hivatása gyakorlása közben az ötletszerűen felvállalt betegkíséréskor, a jeges felvidéki úton. A kórházigazgató megszállott orvos és életét szervezetten megélő magánember éppúgy szereti a lovakat, mint leánya. És egyszer csak ez az apa nem hisz gyermekének, aki egy ködös napon látni vélt lovakat a városi ködben. Elcsattan egy pofon. És ezért nincs bocsánat. A lovak a szán előtt ott voltak pedig, legfeljebb amikor a hitetlen apa elindul ellenőrizni, már nem állnak ott. Akik egy életen át hittek egymásban, egy pillanatra elengedik egymás kezét. Szembefordulnak egymással. És az „apu”, aki egy életen át a hagyomány ékesítéseként a hagyomány megújítását vállalja, zsidó feleséggel egy zsidó hagyományú családba házasodik, majd halála előtti pillanatban egy északi szlovák ápolónővel tudatosan gyermeket fogantat, leendő magyar féltestvérnek leánya mellé, kimondott magyar nevű utódot, Bebek Kristófot – ez a hagyományt felforgató apa egy pillanatra elveszti hitét saját leánya szavahihetőségében. Ebben a ködben siklik a selejt-listára, amely beteljesedik egy téli éjszakában. A selejtezés éppen a kötelességteljesítés közben teljesedik be. Az összetartozást erősítve mindezzel. De jelezve: az összetartozás és a szétválasztódás egymás kiegészítései. Természetes cserélődés ebben a természet megszentelte univerzumi térségben. Ez a leány éppen azoktól válik meg, akikhez a legalakítóbban kapcsolódik. Minden mozdulatában, minden eszméletében a „nagyi”, „apu”, „szerelmem” a meghatározó, és mégis egy ajándék erdélyi kutya, egy majdnem elhagyott polgárház a felvidéken, egy jövevény féltestvér magyar gagyogása, egy szinte ismeretlen férj és két saját leendő gyermek lesz a jövője.
Miként éli túl a regény jelenét ez a minden idegszálával az elmúlt múltba kapaszkodó leányzó? Miként teremt magából magában új nemzetet új Szent Istvánként ebben a Kárpát kavalkádban? Természetes életösztönnel, és az univerzumot magába-szívva? Elhagyva mindent, amit mint élettapasztalatot magába épített. Amiből mint tojáshéjból kiléptette magát?
Álomvilágban él? Nem, valódi, majdnem azt írom sültrealista, szociológiailag pontosított környezet termékeként születik meg számunkra ebből a hullámzóan szépen megjelenített valóságos kárpáti létből. Mint valaha az erdélyi emlékírókból Jókai, majd pedig Móricz rekonstruálta és Kós Károly alapkönyvben ezt a valóságot megrögzítette, összekötötte az itt élő népek sajátos stílusvilágát. Hasonlóképpen Száraz Miklós György egy valóságos múltat elevenít élővé a huszadik századi emlékírók emlékezetéből, hogy megalkossa a maga egyetlen példányként életre keltett csodálatos életélvező és szenvedéseket elviselő leányzóját. Hogy belőle szülessen meg egy csak jelölt, de biztosan várt és tudott jövő. Nem álom, hanem valóságosnak vehető jövő. Megalapozott. Hagyományból előlépő, egészséges és élhető emberi alkat.
Higgyem? Ahogy olvasom, elhiszem. Nagy írói erővel bizonyította alkotója. Mintha a Teremtő gondolatait kölcsönözné megalkotásához. Ünneppé emelve ezt a nem ünnepelhető évszázadot.