Illyés Gyula mondja valahol, hogy minden külföld csodaföld, ahol elhallgattatjuk megszokott, hazai észjárásunkat, valamiféle ihletbe ringatjuk magunkat, hogy fölfoghassuk a táj szellemeinek és tündéreinek szavát.
Vajon itthon nem tudnánk így ihletbe ringatódva élni?
Szepesi Attila írja egy tanulmányában, hogy a modern, tudományos szemlélet legfőbb hiányossága, hogy száműzi a teremtett világból a csodát. Nem látja meg egy fűszálban és felhőben, mohos fában, rühes kóbor kutyában vagy épp egy üszkös arcú csavargóban az egyszerit, az összetéveszthetetlent. A titkot.
A múlt tele van titokkal, talán ezért is érdekel olyan sokunkat. A jövő kétes, a jelennek pedig egyetlen pillanata is olyan tágas, hogy felfoghatatlan. Ezzel szemben ott a biztos múlt. Ami lezárult. Ahol minden tiszta. Hiszen ha valami megtörtént, az megtörtént, és ha megtörtént, akkor csakis egyféleképpen történhetett: ahogy történt.
Ez napnál világosabb, igaz?
Hát nem igaz.
Mert nem csak a jelent értékeljük ezer módon, de a múltat is sokféleképpen rakjuk össze. Magyarázzuk, szépítjük, ferdítjük. Minden nép átesik létezésének azon a korszakán, amikor isteni eredetet, vízözönnél ősibb múltat, büszke királyokat, legyőzhetetlen hősöket, napkelettől napnyugatig terjedő birodalmat vizionál magának. A jövő elérhetetlen, a jelen tényei kikerülhetetlenek, ám a múlt kedvünkre alakítható. A múltban megtalálhatjuk mindazt, ami hiányzik a jelenünkből.
Ebben a könyvben olyan természeti tüneményekről, épületekről, tárgyakról és eszmékről esik szó, melyekhez közünk van. A mi földünkön sarjadtak, a valaha létezett, ám azóta fényes katedrálisként alámerült történeti Magyarország terében és idejében, mi adtuk őket az emberiségnek, vagy a véletlennek köszönhetően nálunk találhatók, itt őrződtek meg. A könyvnek az is lehetett volna a címe, hogy Magyar Kincsestár. Mert valóban kincseink soroltatnak elő benne. De mi is a kincs? Ami egyedi vagy ritka. Arany, ezüst, elefántcsont, igazgyöngy, drágakő. Valaha kincs volt a levéltár is. Uralkodók, nemesi famíliák kincstárukban őrizték irataikat, birtok- és címeradományozásról, leszármazásról, nagy birtokperekről szóló okleveleiket. Kincs a ritka kelme, az ismeretlen fűszer, a holdkőzet, az ősidők dinoszauruszainak megkövült csontváza. Épület is lehet kincs. Kastély, udvarház, öreg templom, ősi parasztporta. Kinccsé lehet festmény, kehely, pásztorbot vagy ereklyetartó, egyetlen bélyeg. Kincs a jól válogatott könyvtár, a cseppkőbarlang köve, csillogó tava, kristálytiszta levegője. Nagy kincs az utolsó pár élő veréb, az első csapat visszatért kárókatona, az ezer esztendős, haldokló, vén fa. Kinccsé lesz bármi, ami nélkülözhetetlen, és fogyóban van.
Minden külföld csodaföld, de a saját földünk is az. Ringassuk magunkat ihletbe, hallgattassuk el mindazt, ami megszokott, lássuk meg a folyókban, fákban és füvekben a csodát, s ha nem erőltetjük, rögtön megértjük, mert magukat leplezik le előttünk a titkok, és meghalljuk a táj szellemeinek és tündéreinek szavát.
