BRÉM-NAGY FERENC INTERJÚJA
Terézváros, 2015. november 30.
Száraz Miklós György, lapunk állandó szerzője, december 10-én Arany Medál-díjat vesz át a Bethlen Téri Színházban. Albumai és szépprózai munkái sokaknak ismerősek, tavaly novemberben egy novelláskötettel, idén könyvhéten egy régebben írt regénye új kiadásával örvendeztette meg az olvasókat, és a hírek szerint tavasszal megjelenik új, vaskos regénye is.
– Kezdjük a díjjal. Az Arany Medál-díjat hetedik éve adják át több kategóriában is. Az év legjobb színésze, színésznője, rendezője, felfedezettje kapja. És az év írója is. Lehet tudni, hogy te mire kaptad?
A díjjal nem feltétlenül egy művet, filmet, szerepet, rendezést vagy könyvet jutalmaznak, hanem az elmúlt évi termést. Ami persze lehet egyetlen munka is. Esetemben, és ez nekem is meglepetés, sok szavazó nem a Lovak a ködben, vagyis nem a regény, hanem az Elpatkolsz, szívem, mint a pinty című kötet novellái miatt szavazott rám. Ebből ki is derül valami, ami fontos: ez közönségdíj. Már a jelölteket is az olvasók választják ki.
– Hosszú évek csöndje után két könyved jelent meg az elmúlt egy évben, s március közepe táján jön az új regény is, szintén a Scolar Kiadó gondozásában. Mi történt a közbeeső évek alatt?
Csönd nem volt, hiszen egy sor könyvem jelent meg, kimondottan nehéz témákban. Például egy nagy cigány album a Helikon kiadónál, benne regény terjedelmű esszészöveggel. Egy judaisztika kötet, a zsidó kultúrhistória összefoglalása, egy a trianoni traumával foglalkozó könyv, olyan színes képanyaggal, amilyet korábban nem láttam sehol. Meg más könyvek is, például spanyol témában, a magyar múlttal kapcsolatosan. Írtam egy sereg tárcát, aminek a javából négy éve összeraktam egy tárcanovellás kötetet. Dolgoztam és dolgozom több regényen is, ezekből az egyik mostanra beérett.
– Akkor úgy kérdezem, hogy értelmezhető-e ez úgy, mint „visszatérés az irodalomhoz”, ami akár egy műcímnek is jól hangzana?
Nem kell visszatérnem, mert el sem mentem, de az tény, hogy amikor egymást követően jelennek meg a művek, az kifelé is folytonosságot mutat. Körülbelül egy éve, tavaly november elején jelent meg a novellás kötetem: Elpatkolsz, szívem, mint a pinty címmel. Idén a Könyvhétre újból megjelent a Magyar Könyvklub által tizennégy évvel ezelőtt kiadott nagyregényem is, a Lovak a ködben. Mindkét kötetet a Scolar adta ki. Jövő tavaszra, a Könyvfesztiválra tervezzük az új nagyregényt. Néhány hete egy rádió-interjúban még habozva tettem, de ma már nyugodtan ki merem mondani a címét: Apám darabokban. Messzebb is látok. Kisregények, novellák, egy másik, majdnem kész regény… Szépen sorban, ahogy eljön az idejük.
– A megjelenés előtt álló regényről annyi tudható, hogy családi történet. Én azt is tudom, hogy úgy kezdted el írni, hogy hetente megjelent belőle egy-egy nagyobb rész az egyik napilap hétvégi, kulturális mellékletében Apám és…. (Apám és a románok, Apám és a rabbi, Apám és a kiskosztüm, Apám és az indiánok stb.) címekkel. Másfél éven át csináltad, aztán leálltál.
Addig írtam, amíg jót tett a heti penzum. Amíg a rendszeres határidő szorítása előre vitt. És persze addig, amíg el nem jutottam olyan regényrészekig, a családtörténet olyan szakaszaiig, mozzanataiig, amikről nem tudtam hétről-hétre eldönteni, hogy tartozik-e másra, hogy érdekes-e az olvasónak, vagy az csak nekem, az érintettnek fontos és izgalmas… Nem részletezem, könnyű elképzelni. Akkor aztán leálltam a közléssel, de nem álltam le az írással, a regény építményének tervezésével, vagyis a szerkesztéssel. És nem álltam le a kutatással. Az otthoni anyagban és a levéltárakban. De ez zárt műhelymunka, ez nem tartozik senkire.
– Édesapád, Száraz György (Kossuth-díjas drámaíró, jeles esszéista, történelmi témájú színdarabok és tévéjátékok sorának szerzője, az ÉS egykori főmunkatársa, a Kortárs főszerkesztője) korai halála ellenére igen jelentős személyisége volt az 1970-es és 1980-as évek kulturális- és közéletének. Szellemi örökségének egy része a közre tartozik, de van olyan része, ami csak rád. Milyen a viszonyod ehhez?
Nehéz is, könnyű is. Összetett. Vannak dolgok, amik senkire sem tartoznak. Nem hogy az olvasóra, de rám sem. Apámnak és anyámnak is voltak titkaik. Mint minden embernek. A gyerekükként azt gondolom, egy kölyök ne turkáljon, ne kutakodjon a szülei életében. Az alma lefelé esik, a vizek lefelé folynak, a gyerek ne vessen vizsla tekintetet fölfelé. Hosszan nem boncolgatnám ezt, érti, aki érti. Apaként persze azt is tudom, hogy még a gyerekeink titkait is tiszteletben kell tartanunk, ha lehet (és lehessen). Természetesen a valóságban semmi sem olyan tiszta, mint elméletben. Az óvó figyelem etc. Tényleg nem boncolgatom. Íróként még nehezebb a dolog. Mert íróként meg mégis kell figyelni. Másként szűrni. Anyámmal kapcsolatban is felmerültek súlyos, fájó kérdések. Van-e ehhez vagy ahhoz közöm? Lelkifurdalások visszamenőleg. Miért voltam olyan ostoba, értetlen, kegyetlen? Apámmal kapcsolatban az is nehezítette, hogy közéleti szereplő volt. Börtönviselt. Huszonkét évesen fogták el, majdnem halálra ítélték. Titóista szervezkedés, államellenes összeesküvés, fegyver- és robbanóanyag rejtegetés. A vádak ráadásul igazak voltak. Mivel járhatott ez? 1952. december elején tartóztatták le. Tudta, hogy mennek érte, és jól ismerte az egérutakat, menekülhetett volna (hiszen három éve vonult be, két éven át volt a határ közvetlen közelében, talán ejtőernyős kiképzést is kapott, talán már az sem véletlen, hogy éppen a jugoszláv határra tették 1950-ben), mégsem menekült. 1953 áprilisában ítélkeztek fölötte. Sztálin egy hónappal azelőtt, március első napjaiban halt meg. Ha egy-két hónappal tovább él, nem lehetetlen, hogy apámat – másokkal együtt – kivégzik. A perükben így csak két halálos ítélet született. 1956-ban szabadult. Nem a forradalomban, hanem egy hónappal hamarabb, kegyelemmel, szeptember közepén.
– Az elmúlt hónapokban többször is nyilatkoztál, és igen különböző fórumokon, Klub Rádióban, Lánchíd Rádióban, Bartókon, Heti Válaszban és egyebütt, hogy az ügynökkérdés megoldatlanságát rossznak tartod.
Nem szoktam én erről nyilatkozni csak úgy. De nem tudom kikerülni sokszor. A Lovak a ködben ugyan mai regény, jórészt Budapesten, részben pedig egy meg nem nevezett felvidéki kisvárosban játszódik, de a történelem végig jelen van benne. Banálisan úgy mondom: él. Ahogy a valóságban. Él a történelem. És fordítva is igaz: történelemben él az ember. Ha tudja, ha nem. Ha látható ez, ha nem. Ha érezzük, tudatosítjuk, ha nem. Még ha csak a mélyben mocorogva hat is. Heti Hetesben szerepelve vagy azt bámulva, román-magyar fociban, migránsok megítélésében, olvasmányválasztásban. Mindenütt ott van. A folytonosan történelemmé váló jelen. A múlt nehéz kérdései. A fájó pontok. A bűnök. A rossz és jó döntések. A kellően ki nem vizsgált, meg nem beszélt kérdések. Amelyekben sokszor végletesen, feketén-fehéren gondolkodunk. Nem, az ügynökkérdés elmaszatolását nem gondolom rossznak. Bűnnek gondolom. Valami olyasminek, ami később megbosszulja majd magát. Mert rothaszt. Ahogy a kádári konszolidáció, az az egyezség, hogy nem beszélünk Nagy Imréről, Trianonról, határon túli magyarokról, Maniu-gárdisták erdélyi és jugoszláv partizánok délvidéki vérengzéseiről, haláltáborokról, hazudunk 1956-ról. Nem sorolom. Mi, Kádár János, a politika, a vezetés hazudunk, ti, vezetettek, a nép, azt hazudjátok, hogy nem látjátok, hogy hazudunk. Így volt, nem?
– Mi lesz az új könyv? Dokumentumkötet? Történelmi regény? Tényregény? Családtörténet? Összefüggnek a korábban boncolgatott kérdések az új regénnyel?
Regény lesz. Csak így, egyszerűen. Vagyis azt szeretném, hogy az legyen. Szépirodalom. Hogy igaz-e? Legyen mindegy. Amúgy igen, igaz. De ha a Bovarynét úgy olvassuk, hogy ötmondatonként elmondjuk magunknak, mindez nem igaz, hiszen ezt csak egy éveken át az asztalánál kotló férfi elméje teremtette, akkor mi van? Tíz év múlva meg egy irodalomtörténész világraszóló felfedezést tesz, elébünk tárja, hogy mégis igaz. Akkor változik valami az olvasatunkban? Igaz, nem igaz, mindegy. Az a kérdés, hogy jó-e. Ha jó, igaz, ha rossz, akkor meg nem igaz, akkor sem, ha minden pontosan úgy esett. És hogy összefüggnek-e a korábbi kérdések a regénnyel? Igen, össze. De ha azt mondanám, hogy nem, akkor is összefüggnének. Mert tényleg a történelemben élünk. A regényből idézek: „Ami két perccel ezelőtt a jövő volt, az egy perce már a múlt.”
– Mánia, megszállottság, hit, remény – mi kell ahhoz, hogy ma az ember irodalmi művek létrehozását tartsa fontosnak?
Gondolom, írónak kell lenni hozzá. Jó, ha van tehetség. Aztán jöhet a többi: mánia, megszállottság, hit, remény, szerencse, kitartás. Az is jó, ha van néhány díj, meg némi pénz. Egy jó kiadó. És a legfontosabb: olvasó!
