„A képanyagot 1896 és 1918 közt gyártott képes levelezőlapok anyagából válogattuk: így a könyv, mint korabeli fényképek gyűjteménye, dokumentál is. Azt a valóságot mutatja be, amelyet – Trianon előestéjén – a vándorfényképészek, kisvárosi műterem-tulajdonosok örökítettek meg. Ezeken a képeken még érintetlennek mondhatók városaink: nem éktelenkednek a háború (és a béke) dúlásának nyomai, nincsenek foghíjak, panelházak, lakótelepek. Talán a századforduló évei az utolsó pillanatok, amikor még szerves fejlődésében örökíthető meg az évszázados, középkori városkép, amit a gyors iramú fejlődés szétrobbant majd – villanydrótjaival besző, kirakataival, aszfaltjával, épülő gyáraival és palotáival, parkoló autóival elfed, eltakar.” (Száraz Miklós György)
Pannon Könyvkiadó (1991), Szukits Könyvkiadó (2002)
„Láthatunk egy görbült kutyát, egy homályos sikátort, egy szélhintáztatta cégtáblát, egy haranglábat vagy egy épp megállt órát, ami az emlékek tengermélyébe elmerült. Az egykori pillanat belefagyott az időbe, mozdíthatatlanul megállt, mégsem szűnt meg egészen élni. A bennünket körülvevő falak és fák folyamatosan idézik azt a pillanatot, ahogy a magunk kérdőjelszerű jelenléte az időben is folyamatosan az egyszervolt helyszínek és arcok varázslatának jegyében áll.” (Szepesi Attila)
„A képes levelezőlap a századfordulón terjedt el széles körben. Feltűnő, hogy a ránk maradt képeslapok nem mindig mutatják műemlékeinket; a látképen, az összpanorámán kívül főleg üzletekkel zsúfolt utcákat, tereket, gyárépületeket láthatunk. A cégtáblákon jól olvashatóan ott a tulajdonos neve; ezt kétségkívül utólag húzták ki, jól láthatóvá téve, a nyomtatás előtt. Következőleg az ilyen képeslapokat kereskedők, üzletemberek rendelték meg. A fénykép azt hivatott érzékeltetni, hogy a városban élénk kereskedelmi-ipari tevékenység zajlik, sok az üzlet, minden kapható, érdemes odautazni. Éppen ezért gyakran ábrázolnak szállodákat, fogadókat is. A megrendelőt vajmi kevéssé érdekelték esztétikai szempontok.” (Nemeskürty István)
„E képeslapok a századelő hangulatát örökítik meg, azt a történelmi pillanatot, mikor a magyar városok még őrzik a maguk sajátos karakterét – ennek a kevertségük, sokszerűségük nem mond ellent –, és sokszor véletlenszerű, sokszor provinciális kicsinyességükben tettenérhető a folyamat, az egységesedésé, a közeli felvirágzásé, a kiteljesedésé, ami a századelő hatalmas konjunktúrájának következtében elkezdődött. Az egységesedés nem uniformizálódás, épp az idegen színek maradéktalan befogadása. Hogy mindebből mi lett, tudható. Romos falak, embertömegek kiűzetése, ámokfutása, jobb esetben a semmibe meredező nosztalgia. A mozgalmasság, a dinamikus lendület helyébe hideg levegő áradt, amibe belefagytak az arcok és a mozdulatok.” (Szepesi Attila)
„A kötet a királyi Magyarország, a ’békeidők’ Magyarországának városai közül hatvannégyet mutat be. Alföldi városok lustán nyújtózó, poros főutcáit, felvidéki bányavároskák zegzugos sikátorait, erdélyi szász városok ódon, robusztus falait, templomait – s kicsit talán a falak közt lakó embereket is. Ezeken a képeken még sovány facsemeték a kecskeméti főtér mára kiterebélyesedett, hatalmas lombú akácai, még áll a Magyar Királyi Elemi Fiu Iskola sárga épülete a nagyváradi utcácskában, ahol dédanyánk kísérte nagyapánkat az első tanítási nap reggelén.” (Száraz Miklós György)
„A kerék feltalálója a tér varázslatát szüntette meg, a fotográfia mestere az idő mágiáját. A fényképezés feltalálója olyan segédeszközt teremtett az emlékezés számára, ami fölöslegessé teszi azt a hatalmas apparátust, amivel korábban a nemzetek és vallások, felekezetek és titkos társaságok – a sumerektől a dravidákig, a jezsuitáktól a szabadkőművesekig – felidézték a múltat, mindannyiunk közös gyerekkorát, az édenkertet, a teremtés sosem szünetelő mítoszát, aminek képei ezáltal egy csapásra a fotoarchivumokba kerültek.” (Szepesi Attila)
„A pillanat és a kővé váló emlékezés határmezsgyéjén éli igazi életét, fejti ki természete szerinti varázslatát a fotográfia. Valamit megőriz, ami több önmagánál. Lángszerűen rebbenő és elfoszló, de a kövek mozdulatlanságából is részesedik. Az emberi természettel rokon, mindannyiunkéval, akik a tér és idő keresztútján élünk. A régi-újban.” (Szepesi Attila)
„Elsősorban a képek. Képes levelezőlapok a századfordulóról. Brassó, Körmöcbánya, Nagyvárad, Pozsony… Fejüket lógató lovak. Omnibusz előtt baktató, szekérrel vágtató lovak. Ácsorgó lovak. Sok-sok ló. Zsúfolt piacok és hatalmas, bő terek – idővel belehízunk, majd ki is nőjük őket. Sáros utcák, macskakövek, omlatag falak, pumpás és kerekes kutak. Utcakölykök, zöld zsalugáteres ablakok alatt szalmakalapos kislányok. A távolban – miért mindig a távolban? – napernyős asszonyok.” (Száraz Miklós György)
„Ha az ember a múltra gondol, olykor rabul ejti valami hamis pátosz. Ahogy a Magyar Címertárat és más történeti munkákat forgattam, észrevettem, hogy a régieket ugyanúgy elsodorta ez a nem mindig feltétlenül indokolt komolykodás. És persze, néha, tőlük sem állt távol az irónikus látásmód. Ügyeltem hát, hogy a heraldika alapvető szabályainak – például a kötelező szín- (és fém-) használatnak – megfeleljek, de mégis egy kicsit oldottabb kedvvel nyúltam a címerekhez.” (Tóth Zoltán)
(A második kiadás borítója: Szukits, Szeged, 2002.)