A LITERA körkérdése a kultúráról
2026. július 1.
Szükség van-e a magyar kultúrában rendszerváltásra? Ha igen, milyen elvi-szemléleti változtatásokat tartasz szükségesnek ehhez; ha nem, miért nem?
Rendszerváltás a kultúrában? De jó ötlet! Ki kéne próbálni. De az sem rossz, ha békén van hagyva. Azt is ki lehetne egyszer próbálni. Támogatni, persze, azt lehet. Szívesen írtam volna, hogy kell is, de aztán mégsem, mert hiszen nem muszájból kéne… (És nem azzal kezdtem, hogy visszakérdezzek: mi is volna a kultúra? Mi nem az?)
Egy elitkutató szociológus úgy fogalmazott nemrégiben, hogy a „magyar irodalom, az egész jól van”, ezért nem tartja szükségesnek egy irodalomért és közművelődésért felelős önálló helyettes államtitkárság felállítását. Valóban jól van-e a magyar irodalom?
Helyettes államtitkárság? Miért nem rendes? Sőt: Szépirodalmi Minisztérium. Vagy inkább egyszerűen: az Irodalom Minisztériuma. (Megérdemelnénk, hiszen az utóbbi negyed században dőlnek az irodalmi Nobel-díjak.)
Az irodalom egészségi állapota? Szerintem jól van. És persze vannak érdemtelenül sikeres szerzők, és vannak méltatlanul alulértékeltek. Vannak díjazottak, és vannak olyanok, akiket elkerülnek a kitüntetések. Ez disznóság, de mindig is így volt. Jó lenne, ha nem lenne mindig így. Ha Krúdy mindig ki tudná fizetni a fiákert, a villanyt meg a lakbért. Olvassunk csak bele Nagy Lajos naplóiba. Serf András barátom úgy tíz évet ölt bele, most jelent meg a Könyvhétre. Ezerötszáz oldal. Vastagabb, mint egy kályhacső, mint a Pallas Lexikon. És a fele panasz, siránkozás, elkeseredett harag. Nincs olvasó, dohog-morog újra és újra, sok-sok éven át. Ha mégis akad, az a talmit, a könnyűt fogyasztja. A kiadók mind ostobák, inkább termesztenének uborkát. A terjesztők lusták, semmihez sem értenek, ráadásul mind tolvaj.
A magyar irodalom vagy jól van, vagy soha nem volt jól. Állandóan meg akarják reparálni. Posztmodern rajongó esztéták, olvasni sem tudó irodalmárok (ezek mind nagy tudósok), nemzetféltő eszementek. Attól tartok, hogy minden kérdés kapcsán ugyanazt tudom majd tanácsolni: tessék békén hagyni. Éppenséggel támogatni lehet (utálom a szót, már az előző kérdésnél is berzenkedtem, támogatni a hadirokkantakat meg idős, elesett nagynénénket kell, az írót megfizetni, szerkeszteni, kiadni, terjeszteni, fordítani, külföldi országok olvasóihoz eljuttatni kell, nem támogatni). Normális terjesztési díjakkal és áfákkal, az irodalom műhelyeinek segítésével, ügynökségekkel…
Ha számba veszed az előző évtizedek kulturális szférát és azon belül is az irodalmat érintő döntéseinek sorát, milyen visszavonhatatlan károkat látsz, miféle problémákat, hiányosságokat, és volt-e olyan, ami hasznára vagy kifejezett előnyére vált az irodalomnak?
Visszavonhatatlan károk nincsenek. Helyrehozhatatlanok igen. Például az az eposz, az a nagyregény, az a világhírre érdemes dráma, amit nem írtunk meg (úgy értem, hogy mi mind, mi magyar írók), az nagy eséllyel már nem születik meg. Vagy nem úgy, nem az lesz. Amit ma megírhatsz, ne halaszd holnapra – mert holnap már nem az lesz. Ösztöndíjak. Sok. Legalább is több. Díjak. Sok díj. Legalább is több. Városi, megyei, járási. Ilyen-olyan-amolyan. És fordítás, fordítás, fordítás. Jó fordítások. Sok-sok! Nem több. Sok. Nem csak Krasznahorkai, Nádas, Konrád, Kertész. Hanem Gion, Szilágyi, Weöres Sándor is. Félre ne értsük egymást. Nincs baj azzal, ha Esterházyt, Nádast – stb. stb. – jól képviselik. Dehogy! Sőt! Az rendben van. Az van rendben. Úgy kell! Sőt több! Az esetükben is több. Mert húzzák magukkal a többi magyart. Kíváncsivá teszik a külhoni olvasót. Nagyon is rendben van ez. De hogy kaphatna nemzetközi díjakat az a szerző, az a mű, amit le sem fordítottak? Az elmúlt másfél évtized kultúrpolitikája ez ügyben maga volt a csőd. Ömlött a pénz. Volt minden: paripa, fegyver, nyereg. Minden! Soha ennyi. És mire vezetett? Milyen eredménnyel járt? Létrejöttek hivatalok. Jól fizetett állások. Tömegével. Bennük hozzá nem értő, lusta, lelketlen, tudatlan, tehetségtelen emberek.
Nyilván felbőszítek többeket, ha azt mondom, az is valami lett volna, ha felháborítóan, tűrhetetlenül, ocsmány módon egyoldalúan támogatták volna az elmúlt másfél évtizedben azt a magyar irodalmat, amit némelyek nemzeti magyar irodalomnak neveznek, szemben a „nemzetietlen” magyar irodalommal, és ennek a szemét és mocskos – és ismétlem: tűrhetetlen – gyakorlatnak az eredményeképpen ma öt-hat nyelvre le lenne fordítva Temesi Ferenc Pora, meg Gion Nándor négy-öt regénye, meg Szilágyi Istváné, meg Páskándié és mittudoménkié. Mindenkié. Ismétlem, felháborító és disznó dolog lett volna – de nem haszontalan, nem tekeredménytelen. Nem kidobott pénz, nem elvesztegetett idő.
Az is igaz, hogy amikor a műemlékvédelmet kinyírják, a környezetvédelmet cserben hagyják, meg a pedagógustársadalmat is, a történettudományt manipulálják, hagyják felszámolni a nyelvi intézeteket (hisz nagy nyelv volnánk, világnyelv, nem?, kis ország, de nagy nyelv és nagy történelem!, igaz?), nem folytatom a sort, akkor miért pont az irodalom ügyeit intéznék jól?
Egyetértesz-e Tompa Andrea és társai HVG-ben közölt manifesztumában, a magyar irodalom külföldi jelenlétéről szóló dokumentumban vagy az Open Books kiadó által közzétett, a könyves szakma megújítását célzó javaslatban megfogalmazott kívánalmakkal, és hogyan fogalmaznád meg három tételben a legfőbb elvi alapokat és a legsürgetőbb átalakításokat?
Nem szeretnék tételeket és elvi alapokat megfogalmazni. Vannak erre jelentkezők. És én ez utóbbiaktól akkor is tartok kicsit, amikor az általuk megfogalmazott elvi alapokkal és remek tételekkel akár 95 %-ban egyet is értek. Mert gyakran tapasztaltam az elmúlt ötven évben, hogy ezek közül a teoretikusok közül nem kevesen a szabadság és öntudat egyébként csudálatos szlogenjeit ugyanúgy kiszórítósdira, egyetlen igaz kánonok megteremtésére használnák.
Időről időre felmerül, hogy az állam ne avatkozzon be a kultúrába. Miközben sem az irodalmi intézményrendszer, sem a szervezetek, a folyóiratok, a legtöbb könyvkiadó és maguk a műveket létrehozó írók sem tudnak állami mecenatúra nélkül, kizárólag az olvasók és irodalombarátok támogatásából létezni. Kell-e szerepet vállalnia az államnak a kultúrában, és milyen mértékben, területeken és formában?
Már megint ez a kell. Jó, legyen, mondjuk, hogy kell. De akkor sem beavatkozni, nem támogatni, nem segíteni kell. Hanem hagyni kell. A működéséhez szükséges feltételeket biztosítani. Semmi több. Azt kellene. Tudom, erre azt felelik: „Hát ez az! De hogyan! Ez nagyon bonyolult és összetett dolog!” Nem hiszem, hogy igazuk van. Ellenkezőleg. Ez nagyon is egyszerű volna. Ha nem hivatalszemlélettel, nem ellenségesen és nem álságos „másság iránti tisztelettel”, hanem valahogy nyugodtabban állnánk hozzá.
Ismersz-e olyan nemzetközi (kultúrpolitikai vagy társadalmi) gyakorlatot, amelyet szívesen látnál meghonosítva a magyar kultúrában?
Igen, hogyne. A skandináv példa nem rossz. Egy időben példás volt a spanyol vagy a lengyel irodalomtámogatási rendszer. De végül is ez sem az én területem. Író vagyok. Viszont a saját „istállóm”, a Scolar gyakorlatán látom, hogy mikor csinálja jól egy ország. A Scolar nem tud olyan közepes skandináv regényt megjelentetni, amiből ne adnának el pár ezer példányt. Elég sok dán, finn, svéd, izlandi munka jelent meg az elmúlt egy-két évtizedben csak a Scolarnál is. És ebben ezeknek az országoknak sok munkája és pénze, befektetése van. Hosszú-hosszú évek, évtizedek munkája. Fordítás- és kiadás támogatások. És a Scolaron kívül seregnyi más kiadó is ad ki sikerrel skandináv szerzőket. Egészen gyöngécske művek (bocsánat, ez nyilván szubjektív, ez csak az én véleményem, éppen ezért nem is említek neveket meg címeket) mennek el szép példányszámokban magyarul. Mert sok-sok év óta okosan és kitartóan építették az izlandiak, a norvégok, a svédek a magyar kapcsolatot. Számos módon tették érdekeltté a magyar kiadókat a kiadásban. És így a magyarok számára érdekessé, hogy egy ronda, ám sokat használt, divatos szót idézzek, szexivé tették a szerzőiket. És ne feledjük, ezt tették a tízmilliós magyar piacon. Nyilván a százmilliós német vagy még nagyobb angol és spanyol nyelvű piacokon is működnek.
Az előző évtizedekben sokak által vitatott törvényi keretek között, botrányok közepette felállt számos intézmény, komoly infrastruktúrával, financiális háttérrel, működő, temérdek alkotót érintő programmal, akadémiai státuszok, ösztöndíjak születtek. Mit kezdenél ezekkel? Mi lenne szerinted a teljes írótársadalom számára a megnyugtató és előremutató megoldás a sorsukat illetően?
Hát miről beszélek? Elmondtam már a korábbi kérdésekre adott válaszaimban. Nem vagyok hivatalnok, lusta disznó is vagyok, igazából csak írni, úszni, tekeregni szeretek. Nem tudok és nem akarok infrastruktúrával meg törvényi keretekkel meg státuszokkal foglalkozni. Ezzel törődjenek olyan elhivatott emberek, profik, akiknek ez a dolguk.
Írországban a közelmúltban bevezették a művészeti alapjövedelem intézményét, ami eredményesnek és sikeresnek bizonyult. Magyarországon is volt kísérlet arra a 2000-es évek elején, hogy egy művészeti törvény keretében rögzítsék a művészek státuszát, hasonló céllal (is). Támogatnád-e a művészeti alapjövedelem magyarországi bevezetését. Ha nem, miért nem?
Hát persze. Támogatnám. De ez nyegle és megalapozatlan részemről. Ha nem ellenőrzik, akkor ez élősködők seregét vonzza és tarthatja el. Ha ellenőrzik, akkor nem kérek belőle, mert ne ellenőrizzenek, nálam szigorúbb bírám ugyanis nincs. És most csakis és kizárólag az írásról beszélek.
Ha ideális feltételeket teremthetnél egy virágzó, minőségi kultúrához, milyennek képzeled ezt a kultúrát?
Ó, hát ez tényleg egyszerű. Merésznek. Eredetinek, ami úgy magyar, hogy rögtön nemzetközi is. Ami a regionálist képes általánossá és örökérvényűvé tenni. Olyannak, ami ismeretlen, vad és veszélyes világokba vezet. Amelyikben egyik nap hátrafelé nyilazó, kalandozónak, a másik nap misztikus titkokat feszegető pálos szerzetesnek, vagy éppen Kádár koponyáját a sírjából elrabolni készülő, dühös eurokommunistának képzelhetem magam. Ahol nem szégyelljük a történelmünket, nem is így, inkább úgy, hogy nem futunk el, nem menekülünk előle, és nem is verjük gőgösen a mellünket. Ismerjük. Ahol totális szabadság uralkodik. De ilyen meg nincsen. Néha akadnak csuda helyek. A szicíliai normann királyság. Valamikor a 12-13. század körül. Arab és bizánci kulturális hatások a keresztény Európában, Itáliában, a Pápaságtól alig egy köpésre. A soknyelvű és sokkultúrájú Erdély, a vallásszabadság földje, ahol német és holland meg lengyel meg székely tudósok silabizálnak éjszakánként gyertyaláng mellett ősrégi görög meg latin meg arámi meg arabus írásokat. Lengyelekről jut eszembe a Jagello-eszmény. Valami olyasmi jó volna. Bátor sokszínűség.