KERTÉSZ DÁVID INTERJÚJA
Száraz Miklós György: Az egyik írót az hajtja, ha kétségek közt vergődik, a másikat a magabiztossága
Előretolt Helyőrség, 2019. április 27.
Nemrégiben jelent meg Székelyek című kötete, ami az eladás számait tekintve igazi sikerkönyv lehet. Januári zimankós erdélyi és székelyföldi körútja után itthon is hívták a könyvvel több vidéki városba is. Mi most Száraz Miklós Györgyöt nem csak székelyekről, Erdélyről, határon túli magyarságról faggattuk, hanem olyasmiről is, amiről az alkotók ritkábban mesélnek: tanításról, műhelymunkáról, önteltségről és bizonytalanságról, vagy épp arról, hogy a legfontosabb írói szabály talán az, hogy nincs szabály.
Tavaly óta foglalkozik az Előretolt Helyőrség Íróakadémián pályakezdő fiatalokkal. Ha jól tudom, most tanít először. Tanárként, vagy inkább szépíróként áll a feladathoz?
Íróként. Azzal a megszorítással, hogy magamat nem reklámozom, a saját műveimről nem beszélek, azokból nem idézek. Nem csak azért, mert ízléstelen volna, hanem mert bármennyire gyakorlott az ember, önmagával szemben vak is lehet. Viszont a munkáról íróként is beszélhetek. Az írás természetéről, folyamatairól, buktatóiról, fogásairól. Ezek a tapasztalataim valóban fontosak lehetnek. És eredetiek, hisz sajátjaim. Ebből próbálok átadni valamit. Az elvárásaim sem olyanok, mint egy tanáréi. Ami rögtön látszhat, az a kevésbé fontos. Mert egy prózaírónak időre van szüksége ahhoz, hogy kibontakozzon. A tegnapi élményt nem tudja azonnal megírni, lehet, hogy ahhoz hónapok, évek kellenek. Így hát bizonyos dolgokat értelmetlen lenne azonnal követelni.
Iskolai fogalmazásoknál például az első, amit megtanulunk, hogy éssel, háttal nem kezdünk mondatot. Vannak nyelvi szabályok, amik megváltoztathatatlanok. Egy szépíró eltérhet ezektől?
Szépirodalomban azt csinálsz, amit akarsz. Mondják, hogy ha lehet, ne használj felkiáltójelet, három pontot. Hülyeség. Ha nem kell, nem használom. De ha kell, akkor igen. De azért ideig-óráig gondolhatunk ilyesmiket. Eszterházy például ötven évvel ezelőtt leszólta a három pontot. Harminc évvel ezelőtt meg rájött, milyen jó az – a helyén. Miért ne használnék sok kérdőjelet vagy felkiáltójelet? Persze ne az írói munkát akarjuk megspórolni vele. De használjuk csak nyugodtan. El tudok képzelni egy művet csupa kérdő mondatból, úgy, hogy az egész mégis határozottan állít valamit. Biztos, hogy nem egy ilyet írtak is. Éssel nem kezdünk mondatot? Ha a tanító néni mondja az általános iskola alsó tagozatában, talán igaza van.
Lehet úgy szépirodalmi szöveget írni, hogy iskolában tanult szabályokhoz ragaszkodunk?
Nyilván lehet, de minek. Ha ezt valamiért feladatul kapja egy író, akkor megoldja. De nincs értelme. Ahogy szándékosan szembemenni sincs értelme. Lerágott csont ez. Hogy az alkotás szabadsága egyszerre oldoz és kötöz.
A prózaírónak, ahogy az imént említette, idő kell. Temesi Ferenc nemrégiben azt mondta nekem, hogy harminc éves kora előtt senki ne írjon regényt…
Móricz negyvenet mondott.
Egy korábbi interjúban García Márquez kapcsán említette, hogy a fő művének A pátriárka alkonya című regényét tekinti, ezzel akár le is záródhatott volna az életműve. Ön hogyan látja ezt a saját írásai kapcsán, megírta már azt a könyvet, ami meghatározó?
Baráti beszélgetésekben többször elmondta, nyilatkozta is, hogy szerinte az a legerősebb írása. Ma úgy gondolom, hogy dafke mondta. Válaszul A száz év magány sikerére. Védekezésből. Én meg későn kezdtem írni, az első regényem harminckilenc éves koromban jelent meg. Vagyis durván húsz éve vagyok a pályán. A kortársaim többsége húsz és negyven éves kora között megírta azt, amit főműnek vagy -műveknek nevezünk. Az én főműveim? Az ezüst macska? A Lovak a ködben? Az Apám darabokban? Nem tudom. Nem gondolkodom ezen. Azt sem tudom, kötelező-e, hogy mindenképpen eljöjjön az az életkor, amikor ez felmerül. Kazinczy biztos sírva fakadt volna, ha elárulják neki, hogy főművének a Fogságom naplóját tartja majd az utókor, nem a költészetét. Lázár Ervin sokszor és régóta mondta, hogy neki elég volt, ő már megírta a magáét. Juhász Ferenc meg, bár tudta, hogy a grandiózus életmű kerek és egész, mégsem érezte azt soha lezártnak. Nekem egy csomó megíratlan könyv van a fejemben. Vékonyak, vastagok. Tibetben játszódnak, vagy a gyerekkoromban. Igaz, egy könyv mindenképpen hiányzik még… mondjam úgy, hogy a sorból? Az utóbbi hónapokban egyre nyilvánvalóbbá vált, válik, hogy mit is kell írnom, merre kell tovább haladnom. Közben vannak olyan elképzeléseim is, amiket sok éve hordozok, most mégis azt érzem, elvesztettem. Már nem érdekel. Az erdélyi, háromszéki havasokban játszódó közép-európai vadnyugat. Ha megírom is, egészen másként. Szikárabban. Könnyedebben. De most más fontosabb lett. Vagy inkább úgy mondom, hogy jelentkezett egy másik könyv, amit nem terveztem, amiről nem is tudtam.
Önmagáról is megállapíthatja valaki, hogy megírta-e már a főművet?
Persze. Van olyan alkatú író, aki megállapíthatja és igaza lesz, a másik megállapítja és téved, a harmadik azt sem tudja, miről van szó. Van olyan író, aki ha befejez valamit, úgy tesz, mint a tyúk, körberohangálja a baromfiudvart és kotkodácsol, hogy milyen szép tojást tojt. A másik író kételkedik. Bizonytalan. Kussol és figyel. Nem tudja, mit csinált. A harmadik író reggel nyolckor tudja, hogy jót írt, de tízkor már nem hiszi el, másnap meg azon kesereg, hogy miért szülte őt az édesanyja, hiszen nem írónak való. Délben meg kap egy sms-t, egy dicsérő szót, és megint kisütött a nap. Én egyetértek Örkénnyel, Kosztolányival és azokkal, akik bizonytalanok, kétségekkel viseltetnek a saját munkájukkal szemben. Egy barátom mondta kicsit gőgösen, tíz vagy húsz évvel ezelőtt, különben igen jó prózaíró, hogy már nincs olyan, amit ne tudna megírni. Azt feleltem, hogy mi van, ha nem tudja elképzelni azt, amit nem tudna megírni. Mindenki más. Az egyik írót az hajtja, ha kétségek közt vergődik, a másikat a magabiztossága.
Létezik olyan, amit szeretne megírni, de úgy érzi, hogy nem sikerülne?
Van ilyen, de azt nem mondom el. … Mondok viszont mást. Szívesen írnék egy olyan krimit vagy kalandregényt, amit fél év alatt százezren vásárolnak meg. És ennek ellenére jó. De valahogy eddig évtizedeken át sosem jött el az a hajnal, amikor nekikezdtem volna. Ebből következően kimondhatom, hogy ilyet sem tudok írni.
Budapesten él, karakterei és történetei mégis jól tükrözik a határon túli életérzést. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy gyakran járja ezeket a vidékeket. Mi keltette fel az érdeklődését a téma iránt?
Három évesen régész akartam lenni. Meg történész. Úgy születtem, hogy a múlt mindig érdekelt. Apai ágon felvidékiek vagyunk, anyai ágon erdélyi, szilágysági rokonságom van. Ebbe tehát belenőttem. Tíz éves korom körül kezdtek Erdélybe vinni a szüleim rokonlátogatásra, majd tovább, Kolozsvárra, Farkaslakára, a Sóvidékre. Tizennégy éves koromtól pedig már egyedül, vagyis egy akkori kölyökbarátommal nyaranta autóstoppal, tehervonatra kapaszkodva csavarogtuk be Erdélyt. Tutajra úsztunk rá, barlangokban, kápolnák padlásán aludtunk. Az Aranyos partján a víz fölött cölöpökön álló aranymosó kalyibában húztuk meg magunkat éjszakára. Ezek a kamaszkori kalandok meghatározóak voltak. Tizenévesek voltunk. Sokszor koszosak, éhesek, ázottak, fáradtak, több napos vagy hetes stoppolás, csavargás után. Favágó barakkokban aludtunk. Meg esztenán, havasi pásztoroknál. Vándorcigány-táborban. Ha visszatértünk a szász, székely vagy román falvakba, nyomban befogadtak az öregek. Etettek, itattak, meséltek. Drámai helyzetekbe keveredtünk. Felvett minket egy székely férfi, s kérdezte, honnan jöttünk. Mondtuk, Budapestről, erre letért az útról, ráborult a kormányra és zokogott. Aztán azt mondta: „A magyarok elhagytak minket, Kádárék elfelejtették az erdélyi magyarságot.” Amikor tizenévesen síró felnőtt férfit látsz, az nagyon erős élmény, karmolás a lelken. A hasonló élmények annyira rányomják a bélyegüket az emberre, hogy máig nem szűnt meg a rossz érzés, ahogy a román határ felé közeledek, jön a szorítás a gyomromban.
Mindezek mellett, óhatatlanul meg kell kérdezzem, mennyire érzi magát budapestinek?
Én otthon csak itt lehetek. Szívesen mondanám, hogy Kolozsvárra és Székelyföldre is hazamegyek, de a valóság nem ez. Bármennyit is jártam Erdélyben meg a Felvidéken, akárhogy igyekszem is átérezni, milyen lehetett Romániában mondjuk katonának lenni, ez képtelenség. Nevetséges is lenne ezt állítani.
Mi a célja az írással?
Maga az írás a cél. … Vannak vágyaim, persze. Sok olvasó. Szórakoztatni. Elgondolkodtatni. Ilyesmi. Hogy jól írjak. Semmi nem olyan erős, mint a tapasztalat. Amit nem éltél át, arról bármennyit tudsz is, igazából nem ismered. A jó irodalom pedig képes tapasztalatot sűríteni, és azt nagy erővel átadni.