Facebook

Alacsony égbolt

FERDINANDY GYÖRGY A MAGYAR IDŐKBEN

2017. május 13.

Száraz Miklós Györgynek 1997 és 2016 között fél tucat regénye látott napvilágot. Egyik-másik több kiadásban: az olvasók kezdik felfedezni a Száraz műhelyéből kikerülő különös, rendhagyó történeteket. De vajon felfedezte-e őket a szakma? A minden újra fogékony Szegedy-Maszák féle „irodalmak” történetében még csak említésre sem kerül írónk neve.

Ami engem illet, jómagam is csak későn, a Magyar Napló kiadásában megjelent 2014-es „Év novelláiban” fedeztem fel Száraznak „A vak jósnő” című írását. „Hátborzongató, félelmetes fantázia” – írtam róla. Irodalmunkban szokatlan ez a hang. Sokszor még a vájt fülű olvasó sem tud vele mihez kezdeni. Száraz szeret a távoli múltban kutakodni, idegen népek között, ismeretlen földrészeken. Mintha a mi köldöknéző provincializmusunkat próbálná lerázni magáról. Eredményesen: írásművészete rejtélyes, enigmatikus, ám mégsem érthetetlen. „Visszafelé járja a táncot!” – mondja valakiről, aki azt állítja, hogy megölte az egyetlen lényt, akit szeretett. Az olvasó lassan megérti, hogy a történet nem fantázia. Az elbeszélő jegyesét valamikor réges-régen megölték. Ő pedig azóta is egy kocsma sarkában motyogja tovább ezt az eszeveszett történetet.

„Valami ilyesféle mesemondó a mi emberünk” – így fejezem be a régi recenziót. Kár, hogy mi nem mindig csípjük (nem mindig értjük) az ilyen rendhagyó történeteket.

Azt mondtam: idegen népek között, ismeretlen földrészeken? Ne értsük félre! Szerzőnk nem valamiféle egzotikummal traktálja a nosztalgiázó olvasót. Nála magyarabb írót keveset ismerek. Egy másik regénye, a „Lovak a ködben” egy felvidéki kislány története, aki útnak indul, hogy felfedezze az anyaországot, és aki, felnőtté válva egy magyar bildungsroman hősnőjeként tér haza.

Figyeljük meg: mint majdnem minden művében, Száraz kívülről lát és láttat minket. Ha ez egyáltalán lehetséges, egyszerre érzelmesen és tárgyilagosan. Egy életérzés megfogalmazója: „hazamegyek – mondja a „Lovak a ködben” narrátora – bárhol is legyen az, ahol szeretteim és barátaim élnek, otthonomnak érzek minden helyet. Az „Ezüst macska” mégis csak egyetlen város, az imádott Selmecbánya története.

Két idekívánkozó észrevétel. Az egyik: hogyan, hogyan nem? Írónk érintetlenül átvészelte a posztmodern korszakát. Történeteket ír, egészben vagy darabokban, idézem: „hagyja, hogy a történet úgy kóvályodjon elő a ködből, mint hangya a ráfröccsent por alól… szertelenül és elbizonytalanodva” talán, de mindig élvezetesen. Másik megjegyzésem: Száraz mindig az Egészről és az Egésznek szól. Bátran, öncenzúra nélkül kimondja nemcsak a tiltott, a politically incorrect szavakat, de mindent, amiről mi többiek óvatosan hallgatunk.

„Én még a románok történelmét is szeretném megismertetni a gyerekeimmel” – mondja egy fiatal tanárnő. „Hogy ne szőrös-talpúzzanak, miközben nem tudják, mi az, hogy Székelyföld. Mi az, hogy Kolozsvár. Legyenek tisztában azzal, hogy a határainkon túl milliók élnek… Magyarok! Tudom, hogy visszacsinálni semmit sem lehet. De azt talán el lehetne érni, hogy ezek a milliók magyar iskolában, magyar nyelven tanuljanak? Hogy ne akarják mindenáron megalázni, megfélemlíteni, beolvasztani, elüldözni, kicsinálni őket!”

Utólag könnyű kijelenteni, hogy egy író művében mi a csúcs. Én ezt az „Apám darabokban”-ról nem merném ex catedra kijelenteni. Már csak azért sem, mert ettől az ifjú szerzőtől elvárjuk, hogy még sokszor felülmúlja önmagát. Mégis! Mi az, amit itt tartunk a kezünkben? „Cirkuszregény? Ügynökregény? Szerelemregény? ’56-os regény?” Nem én, a fülszöveg teszi fel ezeket a kérdéseket. Levél- és naplóregényt, minden bizonnyal. Apakönyvet, mondanám, ha nem csépeltük volna annyira el ezt a meghatározást. Apakönyvet az édesanyának? Vagy egyszerre mindezt? Döntse el az olvasó. Száraz Miklós György regényéről ezentúl úgyis csak az olvasó beszélhet. Az arra legilletékesebb.

Egy utolsó megjegyzés, amit még megkockáztatok. A mi irodalmunkból nem a nagy művek hiányoznak, hanem – sokkal inkább – az önismeret. A képesség arra, hogy felismerjük a szemünk láttára születő remekműveket. Nem a nyugati mintákat majmoló utánérzéseket (mi szükségük lenne ezekre a világnak!), hanem az olyan történeteket, amelyeket csak mi tudunk megírni, itt, a Kárpát-medence alacsony égboltja alatt. Mindazt, amit nekünk kell elmondanunk a nagyvilág (szerencsésebb?) népeinek.

Ezekről ne vennénk tudomást? Szerencsére van példánk az ellenkezőjére is. Száraz Miklós György megírta az új évezred egyik első magyar nagyregényét.

CyberChimps