VARGA KLÁRA KISINTERJÚJA
Magyar Hírlap, 2022. július 8.
Nemrégiben tartotta székfoglaló beszédét a Magyar Művészeti Akadémián Madeleine Albright és Václav Havel iránytűje címmel. Az alcím pedig ez volt: Író és feladat a 21.században. Az MMA új tagjával hazáról, nyelvről és a legpontosabb szavakról beszélgettünk.
– Azt mondom, haza. Volt valamilyen megrendítő élménye ebben a témában?
Sok olyan élményem, esetem, kalandom volt, amit a haza fogalmához kapcsolhatok. Mondom az elsőt, ami eszembe jut. Megrendített, amikor kiskölyök koromban, Erdély felé zakatolva a vonaton észrevettem, hogy Erdélyben élő rokonaimnak más színű útlevelük van, mint nekünk. Holott ugyanazt a nyelvet beszéljük. Nehéz lenne elmagyaráznom, miért ezt az esetet említem. Nem drámai, nem kalandos, később ráadásul átéltem Erdélyben és a Felvidéken, meg itthon is vad, veszélyes, ijesztő dolgokat. Mégis ez az első. A vonat himbált, kattogott, jöttek a román vámosok, apámék előszedték a piros magyar útleveleinket, az erdélyi rokonaink és a sarokban ülő, ismeretlen, idős székely házaspár, ők is előkészítették a zöld román útleveleiket. Mellbevágott, elgondolkodtatott. Ez persze még akkor történt, amikor olyan kiskölyök voltam, hogy valami széles csíknak, felfestésnek gondoltam a határt, és csalódtam, hogy csak fű-fa-bokrok, poros utak. Szerintem ezt hagyjuk is, annyi minden tartozna ide. Legyen csak ennyi. Az útlevél.
– Azt is mondja a székfoglaló előadásban, Márai Sándor, Illyés Gyula, Esterházy Péter és mások nyomán, hogy a nyelv a haza. Tényleg így gondolja? Nekem a haza mindenképp föld is, múlt, történet, helyszellem, lengő akáclevelek, szálló por, meleg, bográcsban főtt étel illata, harangszó. A nyelv nem inkább a kötőanyag, ami összeilleszti a valahol összetört és sokszor nem ugyanabban a síkban jelenlevő darabokat valami új egységgé?
A haza sok minden. Hegyek, folyók, házak, mesék, legendák, énekek, ételek íze, illatok, emlékek. Persze, igaza van, lehet a „lengő akáclevelek, szálló por, meleg, bográcskaja illata, harangszó” is. Petőfinek ezt el is hiszem. Amúgy mindez lehet önbecsapás. Mert talán nem a hazát szereti, hanem a meleget, a gulyás illatát, a nyári poros utakat. Csakhogy mindezt könnyű szeretni, megragadni és felmutatni. „Tessék! Ez a haza. És én szeretem!” Nem kell hozzá nagy erőfeszítés, nem kell áldozat, kínlódás. Tudás sem kell, csak némi érzelgősség. És ezért ingatag is. Könnyű elfelejteni. Az akác kipusztul, a szálló port és a harangkongást elviszi a szél, és akkor, huss, nem maradt semmi, csak a haza emléke? Nem gúnyolódni akarok, mert magam is úgy gondolom, hogy a haza az ünnepek, a sütemények, a fájdalmak, terv a jövőre, emlékezés, viccek, nyelv, otthon, család, barátok és ellenségek, focitragédiák, most éppen vízilabda-Mohács. A haza elasztikus valami. Hazám a nagyvilág, a Föld, az emberiség, Európa, Közép-Európa, ami hol van, hol nincs, a nyelvemben a hazát magammal vihetem bárhová, sokkal inkább, mint egy-egy marok földet a hatvannégy vármegyéből. Szűkebb hazám a Víziváros Budán, meg a Szilágyság és a Kászon völgye és Rozsnyó és Granada, Rómában a Trastevere. Így gondolnám, így szeretném, de újra és újra jönnek szlovák és román és magyar emberek, akik kijózanítanak, mert könyörtelenek és engesztelhetetlenek az egyetlennek vélt igazságuk birtokában.
– Gondolom, többféleképpen olvas. Mit keres a szövegekben? Mi az, aminek nagyon mélyről jövően tud örülni?
Előfordul, hogy meg akarom fejteni egy írás, egy könyv szerkezetét, hatásmechanizmusát, az író eszközeit. Olyan is megtörtént, hogy „felboncoltam”, „ízekre szedtem” ceruzával egy-egy könyvet. Rendes olvasóként én is belefeledkezem az olvasmányba, nem vagyok résen, nincsenek hátsó szándékaim. Általában azért ez keveredik. Észreveszek valamit, ami megtetszik, elgondolkodtat, szerkezeti megoldás, szófordulat, jellemzés, csavar a történetvezetésben, és akkor olvasóból egyszer csak író-olvasó leszek. Örülök, lenyűgöz, felvidít, elirigylem. Sokat olvasok, és sokat olvasok újra. Általában egyszerre nyolc-tíz könyvet. A jó irodalomnak nagyon tudok örülni. Ahogy a jó film, a jó festmény vagy szobor is lenyűgöz, feldob. De most, kérem, meg ne kérdezze, mi a jó.
– Mi az, amit a munkáiban újra és újra meg akar mutatni? Az előadásában több olyan emberről is beszélt, akikre vehemensebb jobbos ismerőseim azt mondanák, ne emlegesd ezeket a letűnt alakokat, kit érdekelnek. Célja, hogy helyre tegyen dolgokat?
A kérdés az, hogy vannak-e vesszőparipáim? Biztosan. Teszem azt a múlt, a történelem. Trianon. Az emberi létezés rejtélyei. Ki miért olyan, amilyen. Ezzel az erővel azt is mondhatnám, hogy a lélegzést sem hanyagolom el: szorgalmasan szívom-fújom a levegőt. Trianonnal meg állandóan szembesítenek. Hol a szomszédaink, hol meg a honi értetlenek. Meg a történelem. Szóval, dehogy is vesszőparipám Trianon. Jó lenne szabadulni tőle, de nem hagyják. A „vehemensebb jobbos ismerősök” pedig, ha jól értelmezem a jelzőjét, éppen olyanok, mint a vehemensebb balos ismerősök. Sértettek, ijedtek, dühösek, arrogánsak, meggyőzhetetlenek. És nem kíváncsiak. Azt nem mondom, hogy feltétlenül műveletlenek, de gyakran nem mélyülnek el abban a témában, amivel kapcsolatban vehemensebben reagálnak. Hát persze, hogy jó lenne meggyőzni őket, jó lenne mindkét szél (vagy a sok-sok különféle végvidék) erejét egy irányba fordítva tenni hatékonyabbá magunkat. De az én dolgom nem a prédikálás és nem a nevelés: én írok.
– Milyen gyakran próbálgatja magán úgy a szavakat, mint egy pengét, vagy kefe sörtéit? Mi ezzel a célja?
Nem a bőrömön, hanem a fejemben próbálgatom a szavakat. Vagyis hogy másként működik. Nem vagyok jelen, amikor egy szó megjelenik a papíron. Úgy értem, megfoghatatlan a gondolkodás és írás mechanizmusa. Hogy hogyan kerül a papírra, a monitorra az a szó. Ahogy a kimondott szó sem jelenik meg az agyunkban. Nem tudjuk, hogyan bújik ki a szánkból, a torkunkból. Így értem, hogy nem vagyok jelen. Akkor sem vagyok jelen, amikor kiderül a szóról, hogy rossz, hogy nem tökéletes. Akkor sem én, hanem a mondat viselkedik, a mondat viszonyul ahhoz a leírt, rossz szóhoz. Tiltakozik a mondat. A szomszédos szavak. A bekezdés. Ezek fogadnak el vagy utasítanak el valamit. Nem magamon próbálgatok. Nem is az éleset vagy a durvát vagy a puhát keresem. Hanem a megfelelő szót. A pontos kifejezést. Ami a legjobban megközelíti azt, amit szeretnék. A cél is csak ennyi. A legpontosabb szavakkal, a lehető legjobb mondatokkal és bekezdésekkel megközelíteni a célt. Ami bármi lehet. Élethalálharc, végtelen unalom, szerelem, pestis, szegénység, undor.