„A kötet válogatás az elmúlt évtized legjobb novelláiból. Nem egy közülük a kortárs magyar próza legjavát bemutató kötet antológiadarabja lehetne, de így összeillesztve pontos képet adnak Száraz Miklós György másokkal aligha rokonítható, izgalmas írói világáról.” (Osztovits Ágnes, Heti Válasz)
Scolar (2014)
Ennek a könyvnek majdnem Lázálmok Atlasza lett a címe. Ezért most abból egy rövid idézet:
„Álmomban holló telepszik a mellemre. Rémület abroncsa mellkasomon: nyelvemet akarja. Ha megszerzi, halhatatlanságomat viszi magával. Nyelvem nélkül némaságra kárhoztatom, s bennem anyám, nagyanyám, velem és velük beszédes halottaim ezrei némulnak el.”
●
Ferdinandy György írja:
„Jó-e, ha egy prózaíró nem olyan ember, mint a többiek? Igen is, nem is. Száraz Miklós Györgyöt egy antológiában olvastam először (Az év novellái, 2014, Magyar Napló). Erről a kiadványról nem sok jót lehet mondani. „Elszánt olvasó – írtam annak idején –, aki az első oldalak után nem tolja félre ezt a kötetet.”
Én nem toltam félre, átrágtam magam mind a háromszáz oldalon. Megérte: találtam egy írót, akinek „minden írása harapásnyi friss levegő”. Róla, Száraz Miklós Györgyről körmölöm most ezeket a sorokat. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen méretű prózaíróról (akinek az, amit a kezemben tartok, ha jól látom, hetedik kötete) eddig sehol sem olvastam? Hogy még a nevét sem ismerem?
Az antológiában szereplő történet, A vak jósnő, Barcelona gótikus negyedében játszódik. Ez az Elpatkolsz, szívem, mint a pinty (Scolar, 2014) első írása is. Utána azonban egymást követik a hátborzongató, félelmetes fantáziák, egy csapongó képzelet szörnyszülöttjei.
Irodalmunkban szokatlan, majdnem azt mondtam: ismeretlen ez a hang. Még a vájt fülű olvasó sem tud vele mit kezdeni. Száraz szeret a távoli múltban kutakodni, idegen népek között, ismeretlen földrészeken. Mintha a mi köldöknéző provincializmusunkat próbálná lerázni magáról.
Eredményesen: írásművészete rejtélyes, enigmatikus, mégsem érthetetlen. „Visszafelé járja a táncot” – mondják valakiről, aki azt állítja, hogy megölte az egyetlen lényt, akit szeretett. „Nagy mesemondó.” Időbe kerül, mire az olvasó megérti, hogy a történet mégsem fantázia. Az elbeszélő jegyesét valamikor, réges-régen, megölték. Ő pedig azóta is egy kocsma sarkában meséli ezt a képtelen mendemondát.
Valami ilyesféle mesemondó a mi emberünk. Kár, hogy – földhözragadt közép-európaiak – nem csípjük az ilyen rendhagyó történeteket.”
A kötet egyik novellája – A férfi, aki visszafelé járja a táncot – Ferdinandy György spanyol fordításában megjelent a floridai Revista ConeXos című irodalmi folyóiratban (2017) és 2018-ban az újság tavaszi antológiájában is.