RIMÓCZI LÁSZLÓ ISMERTETŐJE, IRODALMI JELEN
2017. május 27.
„Arról pampognak sokan, hogy ha értékeset és hasznosat akarunk olvasni, jobb, ha a múltban keresgélünk, akkor nem csalódhatunk – ennek dacára Az álomvadász egy olyan korban ‘íratta meg magát’, amikor markáns reklámszmog idomítja vágyainkat, butítja álmainkat, az emberi ösztönökből pedig bálványt faragnak, mi meg csak pislogunk, hogy mibe is őrüljünk bele.” – Rimóczi László téblábolása a sorok között Száraz Miklós György Az álomvadász című könyvében.
„Álmunkban megteszünk valamit, amit nem akarunk megtenni, ugyanakkor képtelenek vagyunk olyasmire, amit szeretnénk.” A modern lélektrénerek szerint az álom aktuális helyzetjelentés érzelmi állapotunkról, és ezzel talán Freud is egyetértene. Vágyaink behálózzák teljes énképünket, meghatározzák cselekedeteinket még álmunkban is. Vágyunk, tehát vagyunk. Maga a vágy egy megfoghatatlan erő, amely a tudattalanból fakad, vagyis potenciális álomnyersanyag. Az álmokban nincs melléduma, se lacafaca, minden, ami nyomaszt, minden elfojtás, amit nem mertünk megélni, kegyetlenül a felszínre tör. Gyakran fájdalmasan, gyakran idétlenül és elég sűrűn szürreálisan. Az álmok szimbológiai rendszere azonban személyenként változik, ha úgy tetszik, minden emberhez külön álmoskönyvet kellene írni. Afrikában mindmáig élnek olyan bennszülött törzsek, amelyek úgy tartják, nem szabad felébreszteni az alvókat, nehogy lelkük kívül rekedjen a testükön.
A szkeptikusok szerint az álmodás folyamata csupán a tudattalanból előkúszó képek asszociatív bolyongása az elmében, így semmiféle lényegi következtetést nem lehet levonni belőlük, legfeljebb annyit, hogy ingerek hiányában agyunk unatkozik, és így szórakoztatja magát. Száraz Miklós György Az álomvadász című új kötete mélyebb jelentést tulajdonít az álmoknak. A cinikus, kiábrándult festőművésszel indít, aki egyben a főszereplőnk és mesélőnk is. Halott édesapja festményei még a sajátjainál is értékesebbek, hiszen amikor befejezett egy művet, rögtön el is égette, ha épp el nem kunyerálta tőle idejében egy szemfüles valaki. Őt követi a 19. századi rejtélyes tudós, aki bebarangolja a Föld nevű bolygót, majd a Király utcában telepedik le, hogy álmokat gyűjtsön, pontosabban azok beszámolóit vaskos összegekért felvásárolja. Szállítója egy titokzatos nő, aki koldusok, őrültek, gyilkosok és erőszaktevők álmait hozza házhoz. Lássunk is egyet közülük: „Egy nevenincs csavargó, amúgy iszákos és kötekedő ember, hajdan rágyújtotta saját anyjára és apjára a házat. Férfikora delétől minden éjjel meg kellett tennie ugyanazt. Újra és újra. Iszonyodott az estéktől, rettegett a lefekvéstől, húzta az időt, mert tudta, hogy újra végig kell hallgatnia, ahogy a szülei ordítanak, a tehenek kétségbeesetten bőgnek a lángtengerben.”
Valamennyi szereplő a lélekkel és a lélek mélyére vezető ösvénnyel, a tudattalanból érkező üzenetekkel, az álmokkal foglalkozik. A kötet univerzális álomfejtő könyv, az olvasó könnyen megtalálhatja benne az épp aktuális problémáját – netán még a megoldást is. Az egyik szereplő kijelenti, hogy aki azt hiszi, az álom a bekövetkező eseményeket jósolja meg, az álmodozó. Az álom ugyanis arra figyelmeztet, hogy nem történt meg valami, aminek meg kellene történnie. Az álom nem a következményre, hanem az elmaradt cselekedetre akarja irányítani a figyelmet.
Arról pampognak sokan, hogy ha értékeset és hasznosat akarunk olvasni, jobb, ha a múltban keresgélünk, akkor nem csalódhatunk – ennek dacára Az álomvadász egy olyan korban „íratta meg magát”, amikor markáns reklámszmog idomítja vágyainkat, butítja álmainkat, az emberi ösztönökből pedig bálványt faragnak, mi meg csak pislogunk, hogy mibe is őrüljünk bele.
Álmaink során minden szereplőt az elménk gyárt, akár egy regény karaktereit egy író elméje. Álombéli alakjaink önálló életet élnek, ezzel nem tudunk mit kezdeni, ahogy az író sem, ha a figurája úgy határoz, nagyobb mozgástérre van szüksége. Nem az ember dönti el, hogy kiről álmodik és kiről nem: ők csak jönnek. Az álmokban nincs idő, sem tér, és egyetlen más törvény sem érvényes. Az ébredés pillanatáról sem mi döntünk. Amikor az álom és a valóság összemosódik, és LSD-kísértetek gyűlnek körénk, orvoshoz kell fordulni, vagy regényt írni.
A könyv olvasásához megfelelő idő és tér kell, a Château Margaux-t sem isszuk tejesbögréből, nyugodt délutánokra van szükség, meg egy csendes szobára vagy madárfüttyös kertre. Kellemes tempójú a szövegritmus, nincs üresjárat, csak a lényeg. Feszes sorok, határozott ecsetkezelés. Még a hosszadalmas könyvtár-leltár sem unalmas, sőt kifejezetten zord és véres. A nyüzsgő utcai impressziók szinte látható és szagolható ábrázolása a sorok közé szögezi a figyelmet.
Az emberi létezés értelmének keresése szüntelen feszültség alatt tartja a lapokat. Az irodalmi közhelyeket selymesen gyilkoló és a sekélyességeket lefülelő, szabad hangulatú elbeszélés még azoknak is újat mutat, akik azt hiszik, már mindent tudnak, mert már mindent olvastak.
Plasztikus képek kapcsolják össze a történéseket. A szereplők élnek, túlélnek, néha lebegnek. „Semmi trükk, semmi keverés-kavarás. Az nem író, aki okoskodik, rejtélyeskedik. Az írás a pincéből jöjjön. A kútból, a föld mélyéből szakadjon fel. Ahonnan az álom.” A hasonlóan erőteljes futamok olvastán rájövünk, hogy a szakszerű tömörítés a legjobb, ami egy szöveggel csak történhet. Helyenként a zen egyszerűsége találkozik az ortodox vallások individuális szorongásaival, mégis a mű egészét áthatja a permanens jókedv. Nem akar mondani semmit, mégis mindent elmond. A könyv mintha olvasás közben íródna, a szerző pedig az olvasóval együtt keresné a válaszokat: „Mindannyian azt hisszük, hogy ismerjük magunkat. Pedig nem. A tudatos énünket egy kicsit. Talán. Azt, amilyenek lenni szeretnénk. De még azt is félremagyarázzuk. Hazudunk. Szépítünk. Vagy éppen sötétítünk. Sosem létezett erényeinkre büszkék vagyunk. Sosem volt bűneinkért kínozzuk magunkat. És még ez az, amit valamennyire ismerünk. De a lelkünkről semmit sem tudunk.” Létkérdéseket feszegető, a valóság utáni ösztönös kutatásnak leszünk szemtanúi és aktív résztvevői.
A katarzis sem marad el, a vége felé begyorsul a szöveg, a sodrás kegyetlenné válik, a rövid, már-már töredékes mondatok szinte egymásra torlódnak, hogy berántsanak mesélőnk éber, zaklatott álmába.
Konklúzió: egyetlen álom sem hazugság, csak álom. És semmi bizonyíték nincs arra, hogy ebben a pillanatban épp nem álmodunk…