MÉSZÁROS MÁRTON INTERJÚJA
Édes Anyanyelvünk, 2019. február
Legújabb szépirodalmi kötetei, az Osztozkodók és Az álomvadász kisregény, holott alapvetően nagyregények írójaként gondolunk Önre. Mennyire más ez a két eltérő írói attitűdöt igénylő munka?
Sem egy mű elkezdésekor, sem írás közben nem foglalkoztatnak elméleti kérdések. Most is csak azért tűnődök el ezen, mert kérdésként elhangzik. A regényben a háttér is alaposan kidolgozott, a környezet, a kor, a levegője. Mellékszálak sokasága, seregnyi szereplő. A kisregény ellenben majdnem elbeszélés, vagyis valamire szűkít. Különben Az álomvadász nekem regény. A terjedelme miatt is, a szerkezete miatt is. Igaz, töredezett regény. Fragmentumokból, befejezetlen történetekből igyekszik valamiképpen mégis kerek, lezárt művé lenni. Ahogy az életünk is örökké nyitott. Bármikor bármi történhet. Valamilyen szempontból befejezettnek nyilvánított darabkák az életünk. Szerintem még egy lezárt mű sem befejezett. Elvész, elpusztul, sérül. Egy év. Milyen kereknek tűnik ez így. Egy cselekménysor, amire azt mondjuk: vége. De a nap, az év, az életünk az egyik születésnaptól a következőig, napkeltétől napnyugtáig, ez mind csak egyezményes keret, valójában semmi nem akkor kezdődik vagy zárul, amikor azt hisszük. Ha egyáltalán. Csak nekünk, embereknek, szükségünk van a „tipegő kövekre”, a befejezettség élményére. Vagy csak hisszük, hogy szükségünk van rájuk. Az Osztozkodók valóban kisregény. Erősen kordában kellett tartanom – a szereplőket? magamat? –, hogy ne engedjek az ostromló kényszernek, többet elárulni a szereplőkről, a múltjukról. Nem volt szabad. Még ha ezt egyes kritikusai fel is róják nekem.
Az Osztozkodók elbeszélője nem teszi egyértelművé mindig, hogy kiről beszél. Mennyiben változott a narrátorainak a szólama, az elbeszélők hangja az írói tudatfejlődése során?
Nem tudom. Mert nem is így él bennem, ahogy kérdezi. A szereplőim sem törődnek velem, az íróval. Nem is tudnak rólam. Mondják a magukét, amilyenek ők. A narrációt pedig ez határozza meg, nem az én tudatos tervezésem. Különben mostanáig azt hittem, hogy az Osztozkodók minden apró fejezetében kiderül, hogy kiről van szó. Legalább is így akartam.
Ugyancsak a krimiszerű próza kapcsán: népszerű lenne a mai magyar irodalomban a kevert idejű cselekmény?
Bármikor, bármelyik irodalomban népszerű lehet, ahogy volt is. Az utóbbi két évtized filmes termése pedig szinte lejáratta ezt a technikát. Az olvasó felkészült. Semmi sem lepi meg.
A magyar epika az 1800-as évek legvégéig nem bonyolította túl az időszerkezetet, Krúdy változtatott ezen először. Megérte?
Ha semmit sem írt volna, csak a Napraforgó című regényét, már akkor is megérte volna. Krúdy tüneményes, a Szindbád zseniális, a Napraforgó pedig utolérhetetlen csoda.
Műveiben programszerűen sejlik fel egyfajta olaszos-spanyolos háttér, de a latinos műveltség is ott lapul, elég csak Az álomvadász latin nyelvű könyvecskéit említeni. Miért dolgozza bele sok művébe ezt az érintettséget?
Lám, ezt sem tudtam. De ha így van, annak oka lehet az, hogy óvodás koromtól huszonéves koromig régész, történész akartam lenni. Faltam a történelmi munkákat gyerekkoromban is. Aztán történelem-levéltár szakon végeztem az egyetemen. A feleségem hispanista. Róma tán a legkedvesebb városom (Kolozsvár, Kézdivásárhely, Selmecbánya, Pécs, Granada, Barcelona, Besalú mellett). Az álomvadászban nem latinos, hanem nemzetközi könyvtárat képzeltem el az úgynevezett „Koponyakönyvtárban” – ami már csak egy emlékezetben létező, grandiózus bibliotéka – a halál, az erőszak és az álom szakirodalmából összeválogatva. Igaz, Európa pár száz éve latin Európa, Magyarország pedig még a tizenkilencedik században is latinos ország volt.
Az Osztozkodók esetében többször éreztem úgy, hogy sok metaforát használ (ez ismert eljárása), de szerintem most először talán nem találta meg minden esetben azt az irodalmi-költői nyelvet, amely a legtöbb szövegét fémjelzi. Vannak sikerültebb és kevésbé sikerült művek Ön szerint az életműben?
Nem lehet, hogy Ön nem találta meg azt, amit keresett, amit elvárt? Vagy hogy nem azt találta meg? De az is lehet, hogy én hibáztam. És természetesen minden alkotónak vannak jobb és gyöngébb művei. Nem rossz, ha a legjobb műveken jegyezzük őket, ahogy a világbajnok magasugróknak is a néhány nagy teljesítményére emlékszünk, nem az ezer sikertelen kísérletére.
Új regényében él a belső monológgal, miként rekonstruálta egy fiktív alak gondolatait – ami lássuk be, nem könnyű feladat?
Nem tudom. Ahol lenni akart ilyen belső monológ, ott kínálta magát, készen „jött”. Az is igaz, hogy emiatt majdnem bedőltem, és elkezdtem tudatosan ilyeneket írni, ahol nem jött, ott is, hogy minden fejezetben legyen legalább egy sor. Nem szerettem. Egy idő után abbahagytam, és ezeket kidobtam. Lett, ahol jött.
„Nem megfejteni akarom az írásaimban a világot”– állította 2015-ben, Jánossy Lajosnak (Litera.hu) adott interjújában. Mi az írói működésének motorja?
Ezt sem tudom. Kihasítani és megmutathatóvá tenni valamicskét ebből a sokszínű, örökké változó millió árnyalatból álló világból?
„Száraz Miklós György a legjelentősebb magyar írók közé tartozik” – írta Kabdebó Lóránt. Érezheti az íróember, ha így van?
Hát persze. Érezzük is olykor. Ha nem is szó szerint ilyen artikuláltan, hogy a „legjelentősebb magyarok közé”, inkább csak úgy, hogy talán mégis jó az, amit… Máskor meg azt érezzük, hogy kutyaszart sem érünk. Azt hiszem, néhány lángelmétől eltekintve, amilyen Mozart, Goethe, Picasso, Krúdy vagy Petőfi lehetett, általában azok érzik szünet nélkül, hogy jók, akik nem jók. A kétely nélküliség gyakran butaság. Persze, szerepek, öngerjesztő mantrák is léteznek.
Ottlikot Buda, Mándyt Pest/Ferencváros írójának tekintik, ezen analógián elindulva Száraz Miklós György lenne a Víziváros krónikása? Hiszen számtalan regényében feltűnik…
Szívesen vállalnám. Szeretem Pest-Budát, a legjobban a Vízivárost. Azért nem a Várnegyedet, mert annak már nincs továbbja. A Dunapart és a Várhegy oldala fölött még mindig van tovább, hisz ott a vár.
Az Osztozkodók egyik szereplője „ez”-ként tárgyiasítja a hajléktalant megfogalmazásban (mű elején), más szerzők, köztük Tóth Krisztina, is foglalkoztak azzal, hogy miként láttassák azt a szemléletet, amely a fedél nélkülieket megítéli. Mennyire volt tudatos ez az írói eljárás? Illetve, Ön szerint melyik a legsikerültebb irodalmi szöveg, amely hajléktalanokkal foglalkozik?
Nem szeretem a PC műkorrektségét, az igazi együttérzést nélkülöző, embertelen, gépies, hamis előírásait. Ugyanazt érzem benne, mint a szemforgató vallásos emberben: a sunyi, lapító közönyt, a képmutató, de kíméletlenül számon kérő hamisságot. Veszélyesnek érzem. Veszélyesebbnek, mint a nyílt utálkozást. Nem jut eszembe hirtelen nagy hajléktalan-irodalom. Vagyis dehogynem! Petronius Arbiter Satyriconjának csavargói. Rott Jóska egy ijesztő novellája, egy szeméttelepen vegetáló, előemberi létben élő vénemberről.
Mivel lehetne legjobban jellemezni/szemléltetni a magyar nyelvet? Romló, mint sokan gondolják? Gazdag, mint mások vélik? Kirekesztő, mint sokan láttatni akarják? Angolosodó, mint láthatjuk?
Mindez. Kétségtelenül nagy nyelv. Mindent tud, amit más nagy nyelv. Sok mindent jobban. Festőibben, találóbban. Gazdag nyelv. Aranybánya. Az egyedül igazán otthonos közeg. Misztikus csoda. Az ősvilág egyetlen kétségtelenül eredeti forrása. Talán még az álmok ilyenek. Gigászi emberi mű. Állandóan alakulóban. És – mint minden nyelv – ezernyi apró kristályfelületén folyamatosan erodálódik, milliárd búvópatakja egy része elapad, de remélhetőleg más felületeken folyamatosan épül, a búvópatakok pedig új utakat keresnek a mélyben. Freund Tamás példája jut eszembe, hogy egyetlen idegsejt olyan dobókocka, melynek nem hat, hanem százezer felülete van, ezekkel kapcsolódik a többi idegsejthez. És az agykérgünkben úgy százezer idegsejt van. A magyar nyelvünk a magyar agyunk, a százezer magyar idegsejtünk hihetetlen terméke. Nem tudom, lehet-e vigyázni, őrizni egy nyelvet.
Léteznek szakadékok az olvasási stratégiák között, sokak szerint az iskolásokat műfajok és korosztály szerint kellene olvastatni, sokan megválnának A kőszívű ember fiai-tól, a Légy jó, mindhalálig!-tól, Kincskereső Kisködmön-től. Ön miként látja a generációs ízlésváltozást a jelenlegi olvasókorosztályok közül?
Olvasni jó. Úszni, síelni, vitorlázni, szeretkezni, zongorázni is. Csak az utóbbiakról nem akarjuk meggyőzni az embereket. Úszni, síelni, zongorázni meg kell tanulni. Olvasni is. És akkor könnyű a tanulás, ha a kedv megvan hozzá. A többi mellébeszélés.
Nehézség egy írónak minden korosztályhoz szólnia?
Nem tudom azt sem, hogy egyáltalán szólni nehéz vagy könnyű.