LAIK ESZTER AZ IRODALMI JELENBEN
2016. augusztus 31.
Száraz Miklós György nagyregénye, az Apám darabokban messze nemcsak édesapja – a hetvenes-nyolcvanas évek szellemi életének egyik legnagyobb felpezsdítője – életébe avat be. Megvizsgáltuk, miért több a könyv egyszerű aparegénynél, és hogyan lehetséges belefeledkezni egy több mint ötszáz oldalas regényfolyamba.
„Apám darabokban.” Előre megszavazzuk az év könyvcímének, nehéz lesz felülmúlni. Egyszerre frivol és nyomasztó, játékos és tragikus. Merthogy a könyv valóban erről szól: fragmentumokból állnak össze a kisebb életdarabok, s azokból a részek. Egészről nincs szó, hiszen oly korokból lépnek elő a regény szereplői, amikor „minden Egész eltörött” – nincsenek szépen végigfutott pályák, csak irányt váltott, megbicsaklott, kettétört sorsok. Kitelepítés, emigráció, lakosságcsere, beszervezés, börtön. A vaskos, 540 oldalas korpusz lapjain a közösségi és személyes múltfeltárás precízen elfogulatlan aktusa közben egy jelentős történelmi és családregény születik, ezen belül 56-os regény, ügynökregény, aparegény, anyaregény – ha mindenáron címkézni szeretnénk. A sokszólamú szimfóniát Száraz Miklós György érzékeny fülű, gyakorlott karmesterként vezényli le, és pontosan ott lépteti be az egyes hangszereket, ahol azoknak át kell venniük a főszerepet.
A szerteágazó családtörténet fő ágát a szülők, Száraz György és Marek Márta egymásra találásának története képezi, amely egybeesik 1956 forrongó napjaival, noha az eseményektől teljesen függetlenül ismerkednek meg. Miközben levelezésük által kibomlik a szemünk előtt két megkapóan emberi, azonosulásra késztető történet, a szerző anyai és apai ágon is visszafejti a felmenők múltját, egészen a szép- és ükszülőkig, s a múlt szilánkjai között kotorászva kézbe veszi életük egy-egy megcsillanó tükörcserepét. A mozdulatokat, vagyis az írói dokumentáció módját olyan elegáns kifinomultság jellemzi, amelyhez a történész- és levéltáros végzettségű Száraz széles látóköre, valamint szépírói érzékenysége egyszerre szükségeltetik. Épp ezért lehetetlen – és nem is kell – megmondani, hogy tényregény-e az Apám darabokban, vagy sodró lendületű széppróza: mindkettő egyszerre. Dokumentumokra, levelekre és szóban áthagyományozott történetekre épülő élettörténetek szövedéke, melynek szálait a fiú, azaz a szerző tartja kezében, ő a viszonyítási, a kiindulási és a visszaérkezési pont. Egyfajta krónikás szerepében tűnik fel az elbeszélő, aki nagyon is érintett a történetben – hogy a csodába ne lenne, hiszen épp az ő megszületése felé tartanak az események: ha akarom, szó szerint; ha akarom, egy kissé elemelve, narrátori szerepében.
A könyv legerősebb részei a fent említett narrátor gyerekkorából felvillantott epizódok, melyeknek személyes szereplője, és amelyek szinte önálló elbeszélésként domborodnak ki a regényből. Ezek az „Én és a…” kezdetű címmel ellátott regényrészek az egyes nagyfejezetek élén megkapó érzékletességgel jelenítik meg az orvos édesanya révén a törökbálinti tüdőkórház szolgálati lakásában felnövő, égetnivaló kiskölyök csínytevéseit, melyek már előrevetítik az anyával való ellentmondásos kapcsolatát; az apával lezajló beszélgetéseket a besúgók mibenlétéről; egy drámai erejű jelenetet a mezítelen gyerekét a megszégyenülésig zavarba hozó apáról, akinek talán valamiféle nevelési szándéka volt a tettével; vagy az anya naplójába véletlenül belelapozó kiskamasz döbbent felismerését.
Az elbeszélői nézőpont váltogatása, vagyis a gyerek látásmódjával mélyített-árnyalt jellemrajzok, a dokumentumokat, leveleket rekonstruáló regényrészek, valamint a Száraz Miklós György hangján megszólaló átkötő fejezetek teszik „háromdimenzióssá” a regény szereplőit, akiknek így a nyíltan felvállalt személyesség ellenére sem torzul az ábrázolásuk. Nincs posztmodern bújócska, rejtekezés: az elbeszélő az, aki, Száraz Miklós György, ahogy a regény címében szereplő apa is önmaga: Száraz György, a nyolcvanas évek egyik legjelentősebb írója és szerkesztője, akit mára ugyan elfeledtek kissé, de a könyvből kiderül, milyen szellemi pezsgést gerjesztettek a Kádár-kori Magyarországon legjelentősebb művei, például a zsidóság sorsát feldolgozó könyve, vagy a magyarellenes kirohanásáról elhíresült román író uszító művére adott higgadt válasza, amely bejárta a nemzetközi sajtót is.
Nem átlagos apai örökség, amelyet fia útravalóul kap: apja nyolcévesen folyóiratokat és napilapokat olvas, tizenhét évesen kifejti naplójában, miért jobb a demokráciánál a diktatúra, és már gyerekkorában belefog a Robespierre-ről megírandó dráma előzményeibe. A felnőttkor küszöbén ér el olyan intellektuális magaslatokat, amilyenekre mások életük delelőjén jutnak. Szinte sodorja a végzete az 1952-es bebörtönzésig („titóista szervezkedés, államellenes összeesküvés, fegyver- és robbanóanyag-rejtegetés” vádjával, melyek ez esetben „véletlenül” igazak is voltak), ahol az életfogytiglani büntetésből négy év fogság marad. Majd a szabadulás után a méltatlan hányattatások: egy vándorcirkusz intézőjeként járja az országot, ám zsenialitásából fakadóan a legpiszlicsárébb feladatok közben is keresi és megtalálja az emberit, és történetté, históriává válik a keze alatt – azaz immáron fia keze alatt, aki az apa levelei nyomán varázsolja elő a hol megdöbbentő, hol torokszorító, hol mulatságos történeteket, legyen annak főhőse egy önkéntes tűzoltó vagy egy visszavonult néprajzos.
Egyfajta „tudatos aránytalansággal” szerkesztett mű az Apám darabokban, amely az igen tág keretek – a múlt századforduló és a rendszerváltás – között javarészt az apa ’56-os szabadulása és ’57-es nősülése között eltelt hónapok részletes eseménytörténetére koncentrál, s ebből is oroszlánrészt kap a forradalmi napok leírása, melyet a leendő feleség és édesanya a szegedi orvosegyetemen, az apa pedig Pest utcáit róva vészel át. Az 1957 utáni időszakból csupán ízelítőként szerepel a nyolcvanas évek néhány fontosabb eseménye, például az 1984-ben megtett amerikai út, ahol Száraz György Kurt Vonneguttal játszik pezsgő és baráti szópárbajt, vagy a román pamfletre fogalmazott válaszcikk elsöprő sikere, amikor írása másolatait pénzért árulják az újságárusoknál.
A szerző az eseményeket mindig egyes jeleneteken keresztül közvetíti, melyek nyilvánvalóan megkomponáltak a valósághoz képest, de épp ez a kidolgozottság teszi feledhetetlenné a helyszíneket, a dialógusokat, a szereplőket – minden pillanatnak átüt a színe, a hangja, az illata a lapokon; tökéletesre szerkesztett kis miniatűrök, zsánerképek, dramolettek, mikroregények vonulnak itt egymás után. Ott van például a bogaras nagymama, aki kényszeresen feljelentgeti a fiát, az alexandriai hastáncos- és kéjnő nagynéni, aki az arabokért él, és amúgy Borbálának hívják, az Amerikát járt nagyapa, aki elkocsikáztatja a sánta Buffalo Billt a gyopárosi fürdőbe, vagy a rejtélyes apai exbarátnő, konspirációs társ, aki feladja az ÁVH-nak a teljes titkos szervezkedést. Alakjait Száraz néha valóságos néven szerepelteti, Ember Mária, Latinovits Zoltán, olykor álnéven, anagrammába rejtve vagy meg sem nevezve, finom ujjakkal kitapogatva a közölhetőség határait.
A dramaturgiai csúcspont szinte oldalra pontosan a kötet felénél bukkan fel: itt leplezi le az író a családtörténet legmeghökkentőbb fordulatát, amelynek paradox módon át kellene írnia apja addigi sorsát, hiszen valójában nem az, akinek gondolja magát. De hát „olyan ember még nem élt a földön, aki a halálos ágyán azt állíthatta volna, hogy ismerte önmagát. Az ember örök rejtély. Önmaga előtt is” – idézi apja tizenhét éves kori szavait a fia a kötet vége felé, amely mottója lehetne a teljes műnek, és ennek fényében a középre elhelyezett váratlan fordulat valamiféle kikacsintásként is felfogható: esélyünk sincs definiálni önmagunkat, vegyük bármely komolyan is e vállalkozást.
Csakhogy a fiú számára túlmutat a vérségi kérdésen, hogy ki is ez az apa, amikor váratlanul szembesítik Száraz politikai szerepvállalásának addig ismeretlen fejezetével. Újabb fordulat: az apa halála után huszonöt évvel érkezik fiához a levél, melyhez egy kutató „kolléga” nem kis alattomossággal mellékel Száraz György ügynöki múltjára vonatkozó iratokat, és forrásukat nem nevezi meg. A magyarországi múltfeldolgozás megfeneklett és elsüllyedt hajójának egyszerre áldozata az élete tisztázatlan mozzanataival sírba szállt atya és a történészként is hasztalan kutató fiú, aki hiába tudja, hogy tetemes mennyiségű dokumentumnak kell lennie valahol, mégsem jut hozzá. A feldolgozás lezáratlan fejezetét ő is csak kérdésekkel – „Kik? Mikor? Miért?” – tudja lezárni. Ha hagy hiányérzetet a regény a hatvanas évek utáni pályafutás tekintetében, talán emiatt – örök rejtély marad, volt-e ára Száraz György elfogadottságának az irodalmi és közéletben, az amerikai útnak, a főszerkesztői, főmunkatársi beosztásnak, a politikai hátszéllel is támogatott átütő sikereknek.
Az apai örökséget – zsenialitással, szabadságharcos múlttal, meghurcoltatással, emberséggel és ügynöki tevékenységgel együtt – nevében is továbbhordozó Száraz Miklós György pontosan tudja, hogy a „ki vagyok én?” problémájával való szembesülés elválaszthatatlan a „ki az apám?” kérdésétől, és a magyar irodalom egyre bővülő aparegény-termésében egy egészen újfajta megközelítését kínálja a témának. Egy aparegénytől hovatovább azt várnánk, hogy minimum le-, el- vagy felszámoljon (a megfelelő vonzatokat hozzáképzelve), de Száraznak nem az (ön)analitikai „ásatás” hozadékai lebegnek a szeme előtt. S jóllehet a cím bizarr módon még viviszekciós képzeteket is implikál, mégsem valamiféle diagnózis felállítása a regény célja, még csak kérdőjeles diagnózisé sem, ahogy az orvostudományban a vélelmeket jelölik. A keresés, az időutazás izgalma, szenvedélye szüremlik át a mondatokon, és a megtalált jutalom magában az emberi történetben rejlik – s olvasói bónuszképp ott vannak még a ráismerések a fiúban továbbélő apai vonásokra, például az andalúziai pillanatok leírásában, vagy az apai mű folytatásaként felfogható, hatalmas kultúrtörténeti munkákban.
„Az aparegény (…) nem műfaj, ellenben az apa az műfaj – mondta Esterházy Péter egy interjújában, amikor a Harmonia Caelestisről kérdezték. – Az európai kultúrában az apa egy főműfaj. Minden az apáról szól, ez egy apakultúra, és az apa nagyon erős tabu alatt áll, az apa érinthetetlen.” „És én? – kérdezi Száraz a regénye végén. – Én is most apámat keresem. Ez egy ilyen apás család.” Bátran kitágíthatjuk az utóbbi mondat értelmezését a magyar nyelvű irodalom közösségére – Bartis Attila, Balla D. Károly, Egressy Zoltán, Esterházy Péter, Háy János, Karinthy Márton, Lackfi János, Nádas Péter műveire, hogy csak néhányat említsünk a gazdag termésből. Száraz Miklós György, miközben csavar egyet az egész hagyományon – bízvást mondhatjuk –, a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb írói teljesítményét teszi le az asztalra. A „csavarás” egyfelől abban áll, hogy nem eltávolít és elemel, hanem „beleáll” a témába, ahogy ezt manapság mondani szokták – szó szerint nyitott könyv előttünk a családtörténet, anélkül, hogy Száraz lemondana az írói szemérmesség eleganciájáról. Másfelől nem kell hozzá különösen éles szem, hogy felfedezzük: az Apám darabokban éppen annyira anyaregény is. Marek Márta, az érzékeny, komolyságában is életvidám, jótollú, cserfes, éles szemű lány tökéletes társnak bizonyul a kimérten higgadt, fegyelmezett józansággal gondolkodó Száraz mellett, találkozásukban valami végzetszerűség sejlik fel. „Az új titok anyámé. De azt már nem akarom megfejteni” – írja Száraz Miklós György, és mi, olvasók reménykedünk, hogy mégiscsak akarja majd. Úgysem csak anyaregény lenne.
Laik Eszter