BESZÉLGETŐTÁRS VÉGH ATTILA
Olvasat, 2024. március 15.
A József Attila- és Babérkoszorú-díjas Száraz Miklós György sokarcú alkotó: ír tárcát, esszét, novellát, regényt. Könyvei között olyan albumokat is találunk, amelyekre az „ismeretterjesztés” kifejezés a legnemesebb értelemben jellemző. Az íróval új regénye megjelenése ürügyén beszélgettünk. (Egyébként meg miért kellene ürügy ahhoz, hogy vele beszélgessünk?)
– A Bitang nyarakat még nem olvastam, de feltűnt, hogy a fülszövege kétféle szabadságról beszél: a mámorítóról és a vérfagyasztóról. Ez első hallásra furcsa, mert az ember azt hinné, egyféle szabadság létezik. Én mindig úgy gondoltam, az igazi szabadság ambivalens: egyszerre mámorító és félelmetes. A te életedben mikor álltak elő ezek a tiszta, végletes szabadságok: a mámorító és a vérfagyasztó?
– Hát persze, filozófus-poéta kérdez. Vagy poéta-filozófus? Mindegy. A kérdés jó. A szabadság ellentmondásos dolog. A szabadság ugyanis szédítő is lehet, ugyanakkor gúzsba köthet. Ha egész életedben a szabadságot szolgálod, akkor rabszolga vagy. Ha boldogan lemondasz róla, akkor megszabadultál a terhétől. A szabadság a döntés szabadsága? Vagy a döntésről való lemondás képessége? Megszerezhető? Vagy velünk született képesség? Ha megszerezhető, mivel, milyen úton-módon szerezhető meg? Tanulással? Harccal? Miféle harccal? Szabadság – szerelem. Szép párosítás, de szerintem a vad suhanc – vagy hogy is becézi Petőfit Ady? – biztosan tudta, hogy a kettő együtt nem megy.
– Ha már említed: a Bitang nyarak központi témája a szabadság mellett a szerelem. Vagy legalábbis Erósz.
– Meg a halál. A barátság. És igazad van, a szerelem. Ami egy gyereknél is súlyos ügy, bár egy kamasz általában még nem valakibe szerelmes, nem valakit kíván, hanem keresi a vágyai tárgyát. A Bitang nyarak két ember könyve. Egy kamaszé és egy felnőtté. Úgy ötven év választja el őket. Lehet ez a két ember ugyanaz az ember? Lehet, hiszen a nevük ugyanaz, a születésük helye és ideje is. És a hatvan éves elbeszélő mégsem ugyanaz az ember, mint a tizenkét, tizennégy éves kölyök. Sem a szerelemben, sem a testiségben. Vajon a szabadság jelentheti ennek a két embernek ugyanazt? A tíz-tizenkét éves például alig-alig érzékel valamit a szabadságból. Nem, vagy csak nagyon ritkán foglalkoztatja. Ha nem verte meg a sors valami különösen rossz helyzettel, ha nem született borzasztó nyomorba vagy szörnyeteg családba, akkor nem érzi magát rabnak, de szabadnak sem.
– Kamaszkorodban – amelynek részben lenyomata ez a könyv – te minek érezted magad?
– Én erdőben nőttem fel. Úgy értem, egy főváros közeli faluban, az erdőtől gyalog három percre. Egy kastélyban, ami kórház volt. Egész kölyökkoromban szabadon tekeregtem. Ha bajom volt a világgal, bementem az erdőbe. Baráttal vagy egyedül. Leginkább kutyával. A Margitszigetre jártam úszóedzésre, hamar jártam be Pestre múzeumokba egyedül. Különben meg tényleg állandóan tekeregtem. Erdőn-mezőn, elhagyott bányákban, romos házakban. Vagy olvastam. Mégis sokat kínlódtam. Nem a szabadságot érzékeltem. Nem azt, hogy milyen szerencsés vagyok, milyen jó helyre születtem. Hanem a bajaimat. Nem sorolom. A szokásos kölyökkínok. Például rettenetesen utáltam minden iskolát. Gyűlöltem. Egészen az egyetemig. De szabadnak először az egyetemen éreztem magam. Érdekes módon éppen akkor, amikor egy sereg kötöttséget már tökéletesen átláttam, felismertem. Például a szocialista haza hallgatás-törvényeire gondolok: Trianon, határon túli magyarok, román és szerb vérengzések, holokauszt, Nagy Imre.
– Történelem szakokon végeztél. Régi szerelem fűz az eltűnt időhöz?
– Mindig vonzott a múlt. Nem csak a história, hanem a régi dolgok, avítt tárgyak, kopott eszközök, könyvek, ódon házak, romok. Gyerekkoromban sokszor megpróbáltam elképzelni, hogyan múlhatott az idő régen. Hogy egy harminc-negyven évet élt koraközépkori embernek, egy honfoglaláskori lovasnak, a kőbaltás embernek hosszabb vagy rövidebb volt az élete a mienknél. Nem juthattam dűlőre, mert akkoriban a nálam tíz évvel idősebbek is számomra távoli világban léteztek. Nem tudtam semmit az életükről, de azt érzékeltem, hogy az a tágas és végtelen idő, amiben én létezem, ami a gyerek ideje, az, Derrida szavaival, Isten ajándéka, míg a felnőttek szűk és szorongató és rohanó ideje adható-vehető árucikk.
Van egy remek esszéista, kortársunk, nagyjából velünk egyidős, Jurij Andruhovics. Ő azt írja, hogy gyerekkora óta vonzzák a romok. A nyirkos rothadás, a megbonthatatlan, remegő fiziológia. Megigézik az ódon falak, korhadt gerendák, porladó tárgyak. Nagyon meglepett, mert sosem fogalmaztam meg magamnak, de magamra ismertem. Én jobban szerettem az ódon, romos Prágát, mint ezt a fényesre kiglancoltat. Andruhovics írásában vissza-visszatér egy erős kép: elárvult kisfiú érkezik a folyóhoz, megáll a parton, bámulja a nagy vizet, a szigeteket, a túlpartot. A Dunát. Ami Andruhovicsnak a szabad föld határát jelentette. Neki a hömpölygő, széles folyam egyszerre valódi és jelképes, mitologikus határ. Miközben Ukrajnának szinte nincs is Dunája. Gyerekkorában azt képzelte, hogy a Dunán túl terül el a szabadság földje. Ott a jövő, Amerika, minden. Vagyis a szabadság olyan, mint az idő. Viszonylagos. Kiskamasz korunkban a szabadság kérdései először merülnek fel. Gyönyörű és ijesztő felismerésként. A lehetőségeivel és a kötöttségeivel. A sok-sok kérdésével. Aztán az évek során seregnyi kérdésre megszületnek a válaszaink. Egyik-másik örök érvényű. Vagy legalább magunkra nézve az. Egy sereg kérdésre meg soha nem tudunk megnyugtató, kielégítő választ adni.
– Sokat utazol. Az írás szempontjából mi az utazás jelentősége? Márai – vagy talán Pessoa – azt mondja: aki utazik, az csak saját ürességét utazza körül. Ezzel nyilván nem értesz egyet. Milyen ajándékot hoznak távoli tájak a szavaidnak?
– Szerintem nem utazom sokat. De ez mindegy is. A kevésnél vagy soknál fontosabb, hogy ha utazom, nem rohanok. Az utazó az úton levést szereti. Az utazásért utazik. Megismerkedik egy idegennel, vált vele hat mondatot, és közzéteszi: „Szereztem egy új barátot.” Aztán húz tovább. Én nem szeretek utazni. Én ott lenni szeretek. Ráérősen, szemlélődve. Ha lehet, hosszan. Szeretek visszatérni helyekre. Szinte mindegy, hogy Granada, Róma, Puerto Rico, Grúzia vagy Albánia. A közhelyet, hogy hiába utazol, önmagadat sosem hagyhatod magad mögött, meg is fordíthatom. Ha valaki üres, az hiába utazik, tényleg önmaga ürességét utazza körül. De ha valaki üres, akkor itthon is az. Különben meg a szavaimat anyámtól hoztam inkább. Nagyon színes, élő, mozgékony nyelvi világa volt. Szóban és írásban is.
– Schopenhauer szerint az ember nem apjától, hanem az anyjától örökli intellektuális képességeit.
– Te tudod. Te vagy a filozófus. Nekem úgy rémlik, hogy Schopenhauer éppenséggel nem tartotta sokra a nőket, és megvetette a szerelmet. Minden esetre én azt vettem észre, és íróként vettem észre, hogy nem apám, hanem anyám szavaival élek. Lehet, hogy apám gondolkodásmódja, vagy az is, de a szavaim anyám szavai. Meg sok olvasmány. De visszatérve az utazásra. A távoli tájak, néhány kivételtől eltekintve, kiröpülnek az emberből. A sivatagban, egyedül. Az megmarad sokáig. Tibet is. De előbb-utóbb ezek az erős benyomások is megfakulnak, elszivárognak. Ami megmarad, az talán az emberi létezés sok-sok formája. Hogy lényegében egyforma. Az óriási különbségek ellenére is. Ha jó helyet találsz, ha megtaláltad a neked való helyet és embereket, akkor otthon érzed magad. Szerencsére ez mindenkinek más. Különben egy regényíró akkor is utazik, amikor ír. Jó, nem minden regényíró. Én igen. Sokszor. És nem a hasisra gondolok. Hanem az emlékezés és a fantázia, a múltban látás képességére. Az író gyerekkori tájakon jár. Meg Andalúziában. Selmecbányán, Rozsnyón, a Görgényi-havasokban. Te költő vagy, neked tudnod kell, milyen leírni valamit. Például a Kovászna fölötti havasok patakjainak és völgyeinek a nevét. Hogy szinte testi gyönyör. És meg is jelenik. Hallgasd csak: Kormos-Láng patak. Harangbérc patak. Tömlőhordó patak. Súgó Baszka patak. Köves-orr patak. Ezek mind valódi nevek. És ahogy leírom őket, engem rögtön oda is rántanak a Papolc vagy Gelence fölötti rengetegekbe. És mondhatnám, sorolhatnám a hegyeket, sziklákat, csúcsokat is. Csengő ponk. Heveder tető. Porzsolás tető. Pokoltorka. Szélkapu. Vagy a Csebresek mezeje. Pokolkapu forrás. Vallató forrás. Nem mind egy-egy utazás?
És a Pireneusokban is megtalálom a hasonló helyeket. Elhagyott, elvarázsolt völgyeket. A Sant Quirze de Colera baljósan üres kolostoránál ugyanolyan borjú nagyságú pásztorkutyák szegődtek a nyomomba, és kísértek hosszan a kopott irhájú völgyön át, mint amilyenek az erdélyi havasokban, az Egyes-kő fölött. Requesens vára alatt egyszer nekem rontott egy loncsos bundájú, fekete Albéres-i bika. Szerencsére észrevettem, hogy borjú. Reméltem, hogy játszik, próbálgat. Ahogy ráüvöltöttem, megtorpant. Találtunk egyszer egy elsüllyedt falut. Vagyis amikor megtaláltuk, akkor még megvolt. Valahol Espolla és Sant Climent Sescebes falvak környékén. Ez is ott volt, a Pireneusokban. Súlyos dolmenek, roskadozó olajbogyó sajtolók, üres hegyi kápolnák közt kutyagolva bukkantunk rá. Kihalt falu volt. Kicsi. Egy meredek patak sziklás szigetén. Mesésen gyönyörű. Levedlett sárga kígyóbőrök hevertek az utcákon. Aztán évekig kerestem egyedül is, néha többen is. Egyszer a gyerekeimmel is. Barcelonában a Barrio Gotico egy kis térképboltjában megvettem a Mapa topográfic de Catalunya nyolcas számú, abrosznyi szelvényét. Azon minden csúcs, minden hegyi ösvény, vár- és kolostorrom, völgyecske, kút, forrás és patakocska, barlangbejárat fel van tüntetve. És azzal sem találtuk meg. Soha többé. De ahogy mondtam, az író akkor is utazik, ha az íróasztalánál ül. Most két éve elég sok időt töltök megint Tibetben. Mert folytatásokban írok egy újságnak, a negyedévente megjelenő Esőnek, Jenei Gyula remek szolnoki folyóiratának egy kisregényt. Most döngetem a végét. Rossz lesz visszatérni a világ tetejéről, a hópárduc, a gonosz rókák és borjúorrú démonok földjéről.
– Néhány évvel (vagy évtizeddel? olyan gyorsan megy az idő) ezelőtt valami berobbant benned; azóta regényíró üzemmódban vagy. Ha volt ennek egyáltalán kideríthető oka, akkor mi?
– Jó ez, ahogy mondod. Nekem egészen más él a fejemben erről. Hosszú kínlódás. Még óvodás voltam, amikor már régész meg történész akartam lenni. Ne kérdezd, hogy mit tud egy óvodás ezekről. Nem tudom, nem emlékszem. Arra viszont emlékszem, hogy apai nagyszüleim szemétdombját felásom egy második világháborús katonai ásóval. Egy rövid nyelű utászásó volt. Imádtam. Nagyon profi eszköznek éreztem. Később sem utáltam meg, pedig először műszaki alakulatnál szolgáltam a katonaságnál, és ennek a fajta ásó-lapátnak a változata akkor is létezett még. Szóval, kiskölyökként felástam a trágyadombot, és a nagyszüleim nagy örömére előkapartam a golyó ütötte német és magyar sisakokat, rozsdás szuronyokat, egy félig szétrohadt forgópisztolyt… Meg persze mindenféle más lim-lomot is. Egy szép zománctábla, egy győri Vénusz ételzsírt reklámozó, színes tábla ma is megvan a konyhánk falán. Ezekből aztán „múzeumi kiállítást” rendeztem be nagyszüleim éppen üres disznóóljában. Valahogy így indult az én régészeti érdeklődésem. Ilyesmikre emlékszem. Meg hogy éjjel megpróbáljuk felásni egy általános iskolás barátommal a Sasad téesz egyik gyümölcsösében található dombot. Amiről azt gondoltam, avar kurgánt rejt. Római őrtorony romjait is megtalálni véltem. Azt is megpróbáltuk felásni. Olyan eset is előfordult, hogy apám is betársult. Éjjel, titokban osontunk, mint a rablók. Zseblámpa fénye mellett csákányoztunk a kórházi nagy derítő meg a hullaház közötti árokban. Valami vezetéket fektettek le. Egy Árpád-kori falu egyik szemétgödrét fedeztem fel. Ma is megvan néhány bélyeges fekete kerámia töredéke. Kijött egy régésznő a Budapest Történeti Múzeumból. Ő határozta meg a „leletek” korát. Később aztán könnyűbúvár régész szerettem volna lenni. A Titicaca-tó titkait feltárni. Meg persze a Duna, Tisza, Maros, és a Balaton homokjában rejtőző kincseket. A kölyökábrándokat végül kinőttem, történelem-levéltár szakon végeztem. Felvettek régészetre is, de nem fejeztem be. Huszonévesen másfelé fordultam.
– Nem tudlak elképzelni komoly tudósként. – Elszomorítasz. Szeretném azt gondolni, hogy ha arra teszem fel az életem, jól csináltam volna. Ma is felbosszant, nem is, inkább elkedvetlenít a tudósi butaság. Az árulás még inkább. Amikor egy tudós, egy történettudós, eladja magát, és hamisít. Akkor régen úgy gondoltam, hogy a tudomány megköt. Alázatot követel. Szigorúak a szabályai. A történész nem álmodozhat. Különben azóta rég rájöttem, hogy a tudós is lehet szabad, és azt is megtapasztaltam, hogy az írói szabadság is szigorúan követel. De ebbe most ne merüljünk el. Az is lehet, hogy akkor régen egyszerűen megrémített valami. A kádári Magyarországon én mindenhol besúgókat meg feljelentőket sejtettem. Hogyan is lehetne egy ilyen országban a múlt kérdéseivel tisztességesen foglalkozni? De az is lehet – és ma talán inkább így gondolom –, hogy rájöttem: vonz a história, de mégsem a múlt kutatása a hivatásom. Egy ideig a fotózás, filmezés érdekelt. Aztán attól is elfordultam. Felvételiztem filmrendező szakra, Gábor Pál rendezőasszisztensi állást ajánlott, amit részben Makk Károly tanácsára nem fogadtam el. Elmentem üzemilapos újságírónak, mert tudtam, hogy hat hónap után nemzetközi újságíróigazolványt kérhetek. Huszonnyolc éves voltam, amikor megtudtam, hogy apám meg fog halni, talán egy éve van hátra. Akkor nekifeküdtem, hogy írok egy regényt. Bebizonyítom neki, hogy nem vagyok léhűtő. Megírtam. Elkészült. De mire befejeztem, apám már nem élt. Aztán azt a kéziratot úgy, ahogy volt, kidobtam. Összetéptem. Vagyis nem egészen. Másfél oldalt, egy betétet, egy mellékalakot kiemeltem. Aztán évekkel később ebből a történetkezdeményből született egy novella. Az pedig kiindulása lett első regényemnek. Igazán csak a harmincas éveim dereka táján kezdtem írni. És harminckilenc voltam, amikor megjelent az első regényem, Az Ezüst macska. Így robbant be, a te szavaiddal, a regényíró üzemmód.
