Minden város sajátos ízekből, zajokból, színekből és csöndekből áll, melyek a lényegét jelentik, és amelyek mégis naponta változnak. Romló kövek, cserepek, rozsdálló esőcsatornák, leszakadt redőnyök, rebbenő fények és árnyékok, illanó szagok, elhaló zörejek hatalmas mozaikja a város. Megszámlálhatatlanul sok változó töredék áll össze azzá a bonyolult egésszé, ami végül is mindig ugyanaz, és mégsem egészen ugyanaz marad.
Helikon Kiadó, 2018
xxx
– Ez a Budapest könyv egy különleges és megismételhetetlen pillanat az életedben: a szövegét harminc éve halott, Kossuth-díjas író, drámaíró, esszéista édesapád írta, mintegy negyven esztendővel ezelőtt. Ezt vetted elő és „korszerűsítetted” megfeleltetve a városban történt ezernyi változásnak.
– Szász Zsolt, a Helikon Kiadó igazgatója mondta egyszer, hogy régi álma egy Budapest album megjelentetése, mire én előrukkoltam azzal, hogy szívesen elővenném apám negyven éve a Corvina Kiadónál megjelent, rengetegszer utánnyomott, számos idegen nyelvre lefordított Budapest albumának a szövegét, és átírnám ott, ahol kell. Vagyis felfrissíteném. Hiszen a város is sokat változott, de például az 1956-os eseményekről sem ejthetett szót apám. A Duna-hidak közül kettő még nem is létezett, romos volt a vári sikló, le volt meszelve a címer a Clark Ádám téren, nem létezett MÜPA, viszont megvolt az úgynevezett „Spenótház”. A hetvenes évekbeli város jellegzetes alakjai közül sokan eltűntek (csavargók, punkok, verklisek, koldusok, a „füttyös”), de persze ma vannak helyettük mások. Így aztán nagy kedvvel láttam neki apám erős, közönségbarát, olvasmányos szövegét felfrissíteni – akkor még azt hittem, kevés időráfordítással is hamar készen leszek vele. Nem így lett. Két héten át napi tíz-tizenkét órában írtam; tulajdonképpen apámmal együtt dolgoztam. Apám a leírásaiban folyamatosan visszatekint a saját gyerekkorára, az 1930-as és 1940-es évek Vízivárosára, egy városra, ami akkor már csupán az emlékeiben élt. A szövege kószál az időben, messze kalandozik az elmúlt századokba. Mindent megtartottam, csak azt szedegettem ki, ami ma már nem igaz, vagy nem létezik, és azzal egészítettem ki, ami viszont mai és jellegzetes. A város lényegében ugyanaz: a Duna, mint természet adta gigászi színtér, ma is meghatározza a két partján megtelepült fővárost. Egyik partján a hegy-völgyes Buda, másik partján a pesti sík. Az utcaszerkezet sem változott, eltűntek viszont a piacok, átalakultak a csarnokok, punkok helyett hajléktalanok üldögélnek az utcákon. Egyszerre volt kicsit megrázó, ugyanakkor kedélyes is az a két hét, amikor a harminc éve halott apámmal intenzíven „együtt dolgoztunk”. Ha a kéziratot vagy a számítógépem monitorján a szöveget néztem – török Budával, Mátyás korával, a kétezer éves Aquincummal foglalkozva – egyszer csak egyidős lettem vele, a különbség elmosódott, kvázi egy idősíkból néztük a többezer éves város történetét. Amikor viszont kinéztem az ablakon az utcára, hirtelen ismét helyrebillent az idő, nagy lett a távolság köztünk. Szívszorító és bensőséges élmény volt a „közös” munka.
(Szénási Zsófi interjúja a Könyvhét című újság
2018-as téli számában)