OZSDA ERIKA INTERJÚJA
Magyar Idők, 2018. augusztus 18.
Száraz Miklós György a hűtőmágnesről, a „szaniról” és az élvezetről
Emberi közösségbe nem való – írta jellemzésként a kádári idők budai „vonalas” gimnáziumában az osztályfőnöknője az egyetemi jelentkezési lapjára. Hiába. Száraz Miklós György történelem-levéltár szakon végzett a bölcsészkaron, sőt a régészetbe is belekóstolt. Első regénye Az Ezüst Macska 1997-ben jelent meg. Rögtön siker lett, ahogy négy évvel később a Lovak a ködben is. Dolgozott üzemi lapnál, szerkesztőként, rovat-és irodalmi vezetőként. Amikor gyorsan pénzt akart keresni, megírta és tervező-grafikus barátjával villámgyorsan „összedobta” A bujaság története című könyvet.
– Gyerekkora óta egy-egy színnel azonosítja a napokat. Ma milyen színű nap van?
– Sárga.
– Hogyan telik például a piros nap?
– Az veszélyes. Ma éjszaka ellentmondásos álmom volt. Az orvos közölte, hogy halálos beteg vagyok. Ennek ellenére gyorsan meggyógyultam, mert feladatot kaptam, el kellett utaznom Tibetbe, a Kaukázusba vagy Etiópiába, mindegy, a nagy őshegyek közül az egyikbe. Ezzel a katyvasszal a fejemben ébredtem. A mai nap mégis sárga. Remélem, valóban jó nap kerekedik belőle.
– Sokat utazik, bizonyos helyekre – Granadába, Rómába, Párizsba –, többször is visszatér. Tibetbe hogyan jutott el?
– Tíz évvel ezelőtt egy filmet forgattunk. Titokban. Ha bejelentettük volna, akkor guide-ot varrnak a nyakunkba, aki persze figyel is, nem enged oda bizonyos helyszínekre, máshonnan meg elterel, és folyamatosan jelent. A film a szentségről szól, arról, hogy van-e még olyan eldugott pontja a világnak, ahol a szakralitás fontosabb, mint az élet világias vetülete.
– A nemrég megjelent Osztozkodók című kisregényében is olvashatunk a színek és a napok kapcsolatról. A történet szerint az ötgyerekes Ábrahám családot kirabolják, a két betörő közül az egyik a hűtőmágnes alatt talált lottószelvényt is zsebre teszi. Hogyan jutott eszébe az ötlet?
– Egy budai borozóban mesélte el a történetet két férfi. Mondjuk úgy, hogy két túlélő. Természetesen átalakítottam, hogy még véletlenül se lehessen rájuk ismerni, bár én sem tudom, hogy kik voltak, soha többet nem láttam őket. Azt a szálat megtartottam, hogy a betörő fiatalok hozzájutnak egy több milliárdot érő telitalálatos lottószelvényhez. A kérdés az, hogy ki járt jobban, a betörők vagy a kifosztottak? Tíz-tizenöt évvel ezelőtt tárcát írtam belőle, aztán néhány barátom nyaggatott, hogy írjam meg hosszabban. Nem érdekelt. „Annyi mindent kellene megírnom a családomról, a gyerekkoromról. A kamaszkori erdélyi és felvidéki tekergéseimről.” Más izgatott. Például Tibet után öt évvel belekezdtem egy kisregénybe Kőrösi Csomáról. Nagyon élveztem írni, de közben benne voltam már az Apám darabokban című regényben, így hát a tibeti témát is félretettem. Ha majd lesz három-négy üres hónapom, nekiesek újból. Valami ilyesmi történt az Osztozkodókkal is. Aztán egy évvel ezelőtt újra eszembe jutott az eset.
– Régóta tervez egy könyvet Erdélyről, Háromszékről, a havasok világáról, melynek húsz éve már, hogy kitalálta a címét: Pokolsár. Azóta megjelent legalább 20 másik kötete. Mi az oka, hogy ez nem születik meg?
– Valaki egyszer azt mondta, hogy félek tőle. Dehogy félek, kértem ki magamnak. Csak még érik. Aztán hazamentem és egész este ezen rágódtam. Majd másnap és harmadnap is. „Lehet, hogy tényleg csak kerülgetem?” Ahogy húsz éve felmerült bennem, az igen nagy téma, több év meló. Erdélyt, a havasokat csak háttérnek gondoltam. Ráadásul akkoriban még azt sem tudtam, valóban író akarok-e lenni. Az Ezüst Macska után nem gondolkodtam újabb könyvön, de Ambrus Éva, a Magyar Könyvklub irodalmi vezetője kivasalta belőlem az igent. Leszerződtem a Pokolsárra. Elkezdtem írni, de csak kínlódtam. Már kora hajnalban ott ültem a gép előtt, és semmi. Minden nap kidobtam, amit írtam. Két hétig valahogy elvan ezzel az ember, de a negyvenedik napon? „Akkor miért nem megyek inkább asztalosnak?” Végül megindult, mint az özönvíz. De valami más. A szerződés a Pokolsárra szól, de a Lovak a ködben című regény lett belőle…
– Érdekes, hogy egy nő hangján szólal meg az elbeszélő. A történet szerint egy tizennyolc éves, felvidéki magyar lány Budapestre jön egyetemre. Tíz-tizenöt évvel később, harminc évesen, ismét otthon, a szülővárosában visszaemlékszik a budapesti időkre.
– Nem terveztem női elbeszélőt, kéretlenül tolakodott az életembe. A Pokolsár vagy „elúszott”, vagy csak még várat magára.
– Törökbálinton, ahol a szüleivel élt, kik voltak a „szanis gyerekek”?
– Anyám orvos volt, és az egykori Majláth-kastélyban, a tüdőkórházban kapott munkát, amihez óriási park, raktárak, elképesztő pincelabirintusok, kazánház, garázsok és mosodák, és több hektár erdő tartozott. Húsz kölyök összezárva ebben a falutól elkülönült, önálló univerzumban. Ez volt a „szani”. Kórház volt, csak a falu szóhasználatában szépült szanatóriummá. Sok mindent beleírtam ebből a Lovak a ködben című regénybe is, például az öreg hullamosó bácsit, aki két óra alatt megőszült a liftben, ahová beszorult a hullával. Én óvodás koromtól régész akartam lenni, az erdőben minden buckában római őrtornyot, avar kurgánt sejtettem. Komoly ásatásokat folytattunk a haverjaimmal. Egyszer kijött egy régésznő, aki megállapította, hogy honfoglalás kori magyar falu szemétgödrére bukkantunk. Annyi gyönyörű, bélyeges fekete cserepet kapartunk elő, hogy a restaurátor össze tudott rakni néhány szép edényt. El is lopta a legszebbeket.
– Ha fiatalkorában könnyűbúvár, régész és tengerész akart lenni, akkor miért jelentkezett rendező szakra a Színművészeti Főiskolára?
– Egyrészt, mert a tengerészethez matek-fizika kellett, ami soha nem volt az erősségem. Másrészt történész-régész is lenni akartam. Harmadrészt szerettem fényképezni. Egészen addig, míg rájöttem, hogy látni látok, de igazán jó fotós sosem leszek.
– Cserébe vizuálisan ír, a műveiben sokszor filmszerűen peregnek a jelenetek. Mi volt az oka, hogy két sikeres regény után albumokkal kezdett el foglalkozni?
– Regénnyel, amibe akár több évet öltem, sose kerestem annyi pénzt, mint egyik-másik albummal. A Magyarország csodái, a Duna, a Fájó Trianon, a Mesés Magyarország, a Várak, az Erdély csodái; jó témák, szerettem is csinálni őket. Az egyikből 45 ezer példány ment el. A másikból 35 ezer. Ma már hihetetlen számok. Némelyik angolul, németül, spanyolul is megjelent. Az albumok „volt a munkahelyem”. Annak köszönhettem a függetlenségemet. Hogy nem kellett dörgölőznöm senkihez.
– Nagyon fiatalon többször is bejárta Erdélyt. Kiket keresett ott, miért ment oda?
– Tizenöt éves koromtól kezdve egy jó barátommal nyaranta bebarangoltunk sok erdélyi és felvidéki tájat, falut, várost. Később csajokkal is. Egyrészt a kaland miatt, Kerouac Úton című regénye volt a követendő példa, másrészt, mert tiltott gyümölcs volt. A szocializmus közepén engem mérhetetlenül vonzott Erdély, a határon túliak élete, Trianon. Csucsán szálltunk le a vonatról, onnan pedig anyám nővéréhez, Babus nénémhez mentünk. Otthon, a szüleink ennyit tudtak. De mi hamar továbbálltunk. Stoppoltunk. Piros szemafornál felkapaszkodtunk a tehervonatra. Azt sem tudtuk, hol áll meg. Ha tetszett leugráltunk, és körülnéztünk. Aztán mentünk tovább gyalog, stoppal, teherautókon, szekereken. Sokszor aludtunk kápolna padláson, szénakazalban, virágágyásban, várromban. Még többet házakba bekéredzkedve. Nagyenyeden például egy lakótelepet fűtő óriási kazánházban húztuk meg magunkat, ahol a fiatal félromán-félmagyar kazánosokkal végigvitatkoztuk és átpiáltuk az éjszakát. Kamaszok voltunk, nem nagyon bírtuk még a borzalmas romániai borokat… Egyszer a Tordai hasadék egyik barlangjában aludtunk, a következő évben is ott akartunk, de karikára fagytunk, és a vak sötétben feladtuk. Éjnek évadján bekopogtattunk a hasadék túlfelén lévő falu legszélső házába, ahol egy idős román néni nyitott ajtót. Behívott minket, tejet melegített, hatalmas karéj kenyereket kent, majd befektetett a két kisgyereke mellé a dunyha alá. A barátomnak, Csabának irtó göndör haja, boglyas Angela Davis frizurája volt. A székely és a szilágysági vénasszonyok meresztették rá a szemüket, aztán leköpdösték. Szemen, egy méterről. Később Babus néném elmagyarázta, a nénik azt hiszik, ha valaki véletlenül valakit nagyon megbámul, azt utána le kell köpnie, nehogy akaratlanul is szemmel verje.
– Édesapja, Száraz György Kossuth-díjas író, drámaíró, már több mint 30 éve elhunyt. Fiatalon tanult tőle valamit az írásról, beszéltek a mesterségről?
– Nem akartam író lenni. Apám már halálos betegen feküdt a kórházban, amikor otthagytam mindenféle állásomat, lemondtam a filmrendezésről, eldöntöttem, hogy írni fogok, és elmentem üzemi lapos újságírónak. Viharos gyorsasággal belekezdtem egy regénybe is. Szerettem volna megmutatni neki. Nem sikerült. Meghalt, mire elkészültem. Igazából tehát nem „tanított”. De mellette éltem. Láttam, hogyan kínlódik nehéz történelmi helyzetek írói feldolgozásával. Hogy hogyan ír, hogyan szerkeszt. Láttam elkeseredni, dühöngeni, fogvicsorgatva taktikázni. Hallottam, hogyan telefonál színházi ügyekben, meg főszerkesztőként. Gondolom, ragadt rám valami. Mást meg nyilván épp emiatt kerülök.
– Édesapja tudta, hogy a fia álnéven beküldte a Kortársba – aminek ő a főszerkesztője volt –, a Haramia Gáspár bolondos históriája című novelláját? Az első írásai egyikét?
– Csak később meséltem el neki. Simon Zoltán válaszolt, aki azt írta, hogy jó az írásom, de sok regényrészletük felhalmozódott, nem fér be az újságba, máshol biztos megjelenhet. Este azért megkérdeztem apámtól, hogy mostanában mennyi regényrészletük van…
– Miért írta meg az Apám darabokban című regényét? Talált valamilyen ellentmondást az édesapja életében, valami nem stimmelt, azért kutatott utána?
– Apám jó alkat volt, egy fiúnak fel kellett rá nézni, már csak azért is, mert közel két méteresre nőtt. A fényképező agyával mindenre emlékezett, amit egyszer elolvasott. Államellenes szervezkedés miatt 1952-ben elítélték, nagyanyám sokáig úgy tudta, hogy ki fogják végezni. Végül tíz évet kapott, ebből négyet leült, és ’56-ban, a forradalom előtt egy hónappal szabadult. Érettségije se volt, mégis meghívták volna akadémikusnak, nem volt soha párttag, ennek ellenére a Kortárs főszerkesztője lett. Fiatalon nagyjából mindent tudtam róla, és azt is láttam, hogyan dolgozik az „aczéli” kultúrpolitika alatt. Kényes ügyekkel foglalkozott, Erdéllyel, zsidókérdéssel, román-magyar történelmi problémákkal. A drámáiban is fontos és lényeges kérdésekhez nyúlt. Nemzetinek, Erdély-járónak, felvidékinek vallotta magát, sokáig a legjobb barátja Páskándi Géza volt. Többször mondta, hogy büszke arra, hogy az elvtársak azt hiszik, hogy használják őt, miközben ő az, aki használja őket.
– Hogy látja, az édesapja ma ismert, olvasott író?
– Nem, elfelejtették. Most éppen senkinek sem érdekes.
– Ön hogyan dolgozik? Amikor regényt ír, már a kezdetkor is átlátja, ismeri az egész történetet, vagy írás közben alakítja?
– Hol így, hol úgy. Nálam mindig alakul, akkor is, ha úgy gondolom, hogy ismerem a történetet. Az Ezüst Macska írása idején említettem Szepesi Attilának – tavaly elhunyt költő barátomnak –, hogy három fontos könyvet kell megírni, és kész. Nem többet. Arcátlanságnak tartom, ha az emberek teleírják a könyvespolcot. Attila csak somolygott: „Szép gondolat, kár, hogy sosem tudjuk, melyik az a három mű, melyet igazán meg kell írni. Jó lenne tudni, akkor nem kellene kínlódni a többivel.”
– Mit jelent az írás, pénzkeresetet, szórakozást, munkát, gályarabságot?
– A szórakozást hagyjuk, de a többi igaz. Gályarabság, mesterség, kényszer… Mágia. Szórakozásnak nem mondanám, de élvezetnek igen. Ha megindul.
– Minek kell megindulnia, a kezének, az agyának?
– Nehéz elmondani, hogy olyankor mi történik. A kéz néha nem tudja az agyat követni. Nem vagyok lírikus, de azt elfogadom, hogy a poétának van ihlete. A prózaíró melózik, melózik, és csak ha kellő óraszámot beletett, akkor jön el a pillanat. Az a csoda, az az élvezet, amikor nem mérlegeli a szavakat, nem húz, nem ír át, és mikor újraolvassa, nem akar hinni a szemének. „Jó! Úgy jó, ahogy van, nem akarom átírni!” Az elképesztő érzés.
