PETRŐCZI ÉVA AJÁNLÓJA AZ ÚJ EMBERBEN
2017. július 23.
Egy szuszra végigolvasható, varázslatos könyv napjaink egyszerre édes és fanyar szavú mesélője Száraz Miklós György Az Ezüst Macska című regénye, amely, bár figyelmet igénylő, összetett olvasmány, mégis minden sorában vakációs, hiszen azt, aki olvassa, elröpíti a hétköznapokból. Méghozzá nem is akárhová, hanem a történelmi Magyarország egyik legszebb fekvésű, igazán mesebeli városába, Selmecbányára, amely Lovik Károlytól (lásd A leányvári boszorkány című, méltatlanul ritkán említett kisregényét!) az ott született, s szülővárosát művek sokaságában megidéző Kosáryné Réz Loláig sok írónkat megihlette. Emlegetik az Ezüst Macská-t méltatók a magyar mágikus realizmust, azaz Gabriel García Márquez hatását is a regénnyel kapcsolatban, továbbá felfedezni vélik benne Krúdy hangütését, s a Bosch festmények kavargását…
Mindez azonban, a könyv gazdag rétegeihez képest, még mindig kevés. Mert – eredetiségét, szárazgyuris mondatfűzését nem tagadva – bizony mondom, igazi melting pot, igazi olvasztótégely ez a filmre kívánkozó felnőtt mese! Hiszen a tizenkilencedik század végére tehető, barokkosan gomolygó történésekről eszünkbe juthat még egy másik, ugyancsak „kocsmaközpontú” nagyepikai remekmű, Bálint Tibor Zokogó majom című írása, amelyben egy kolozsvári külváros lumpenproletárjai nyüzsögtek, míg a felvidéki városka Ezüst Macská-ja, amelyben a rejtélyes főszereplő, Jacobus Troll sorra-rendre megismerhette új lakóhelye jellegzetes alakjait, jóval változatosabb közönséggel dicsekedhetett. Felvonul itt az órás-fi, Kászonyi Kenyeres András, Pulyka Pál levéltárnok, aztán a trafikos, a fizikatanár és szappanfőző-gyógyító jó boszorka, Erzsók, de főként és elsősorban az öreg férjét türelemmel gondozgató, szépséges ifjú kocsmárosné. Aki olyan, mintha édes nővére volna a Sörgyári capricció Mariskájának, azaz, Hrabal ifjú anyjának, még a fia születése előtti időkből.
Olvassunk csak bele, kortyoljunk egyet abból a hangulatból, amelynek költői komótossága már nem fér a mi rohanó és sokszor fantáziatlan napjainkba. E sorok írója – bár nem a tizenkilencedik század szülötte – családi legendákból még ismeri ezt a sárgadinnyét megbolondító eljárást, ezt a régi receptkönyvekben máig ott lappangó, bódító nyári trükköt: „…egy ilyen tömjénes illatú éjszaka… kilopódzom a kertbe, és sorra kivégzem, lenyisszantom őket az indáikról… előkeresem az injekciós tűt, aztán előveszem a Portoricót, azt a méregerős rumocskát… és sorban beoltom az én dinnyécskéimet… És egy-egy tikkasztó augusztusi délután, ha kockákra vágva felszolgálom a hűsítő falatokat, akkor az urak csak cuppognak, mint a csecsszopók, a nyelvükön forgatják, hagyják a szájukban elolvadni azokat a mézes falatokat…” Nos, ez semmiképpen sem fast food élmény!
Ám félre most az édes ízekkel, s kóstoljunk bele a korántsem csak idilli történetfolyam keserű pillanataiba is. Felejthetetlen például az a jelenet, amikor Haramia Gáspár, a korábbi felsorolásomban már említett fizikatanár egy régi-régi március 15-én, amikor a Victoria cukrászda kirakatában Kossuth Lajos és Deák Ferenc édességekből összekomponált portréja olvadozik, kezében hangtölcsérrel így süvölt az egybegyűltek fülébe: „Barátaim! Ne menjetek, ne tóduljatok Amerikába! Higgyetek nekemm, az sem fenékig tejfel! Ne hordozzák Fiume, Bréma éhes bendőjű hajói a magyar vért se az Egyesült Státusokba, se a brazil őserdőkbe. Egyre kevesebb a munkaalkalom Pennsylvániában, Clevelandben és mindenütt! … Ha azonban mégis úgy döntenétek, hogy mentek… Ne vigyétek apáitok, anyáitok bekeretezett fényképét! Ne vigyetek semmit, csak pénzt, pénzt és pénzt… Az pediglen szemenszedett hazugság, hogy Detroitban, az öreg Betty Mama matracaiban ne lenne poloska, s hogy az újonnan érkezőknek kéthavi hitelt adna.”
S hogy a gyönyörű, de fokozatosan szegényedő bányavárosból miért készültek oly sokan a távoli Újvilágba, arra már a regény elején választ kapunk. Mert, fájdalom, nem mesebeli, hanem nagyon is valóságos emberkék voltak Selmecbányán a „Nácikák”, az Ezüst Macska lapjain „Kisgumikutya testvérek”-ként felbukkanó genetikai és életmódi nyomorékok, torz testű emberkék, aki más Selmecbányán játszódó irodalmi művekből is ismerősök lehetnek számunkra. Az édes és tündéri, s a realisztikusabb, hátborzongató elemek Száraz Miklós György arányérzékét, szöveg-építményeinek stabilitását bizonyítják.
Csak remélni merem, hogy a hazai olvasók mellett Szlovákia magyar könyvbarátai és kritikusai is felfedezték, sőt, az ottani magyar felsőoktatás témakínálatába is felvették már a Felvidéket oly sok színnel megfestő alkotásait.