Facebook

Gyilkos novellák

LAIK ESZTER AZ ELPATKOLSZ, SZÍVEMRŐL

Irodalmi Jelen, 2014

A fojtogató halálfélelem kéz a kézben jár a sztoikus belenyugvással, a hátborzongató horror a táj minden szorongást elsimító szépségével. E kettősség adja Száraz Miklós György novelláinak bukéját, melyeket hosszan kell ízlelgetni, forgatni a nyelvünkön, hogy megfogalmazhatóvá váljon az íróra jellemző egyedi, összetett ízvilág. Sűrű élet- és világtapasztalat hordóiban érlelődtek ezek a mesék, melyek közül némelyik rendkívül koncentrált párlat, cseppenként érdemes fogyasztani.

Száraz Miklós György jól megalapozott hagyományokhoz nyúl vissza, amikor tájélményként jeleníti meg a lélek bugyrait, és a bejárt vidék egzotikus színeit használja a tudat szövevényes útjainak ábrázolásához. Bár az elbeszélő sokszor pontosan megnevezi, hol járunk, mégis fontosabb, hogy az olvasóban mit idéznek fel a színfalak. Néha Bodor Ádám Sinistra körzete jelenik meg a szemünk előtt, máskor Hemingway tengerének moraja hallatszik a lapokon, olykor Márquez mágikus meséi, Borges kocsmái tünedeznek elő Száraz Miklós György történeteiben.

Az Elpatkolsz, szívem, mint a pinty elbeszélései hangulatához már „megágyazott” az író Andalúziai kutyák című, néhány éve megjelent tárcanovelláival. Már ott is szétfeszítette a publicisztika határait az írások filozófiával átszőtt mesélőkedve, és most, az Elpatkolsz, szívem darabjaiban Száraz végre teljesen szabadjára engedi a benne lakó „mágikus realistát”. Noha az előző kötet címadó darabja bekerült e novellák közé is, a granadai kutyák pórázt nem ismerő önállósága, öntudatos csavargása az új kontextusban új jelentést is közvetít. A láncoktól független létezés szabadsága csak a granadai kőpadok árnyékában, a napsütötte márvány járdaburkolatok melegén teljesedhet ki. Egyetlen szöveg található a kötetben, melynek kulisszái mögött nem csillan meg a halál tőre, inkább csak az elvágyódás, a beteljesületlen sóvárgás melankóliája lengi körül.

Már e vágyakozást felerősítő folytatásba, a Faliszőnyeg című novellába is jóval markánsabban szüremkedik be az elmúlás árnya: egy álombéli történetben találjuk magunkat, ahol az elbeszélő, mindent hátrahagyva, meseszerűen idilli életbe kezd egy indián környezetre emlékeztető hegyi faluban. A kutyákat „hősökként” is sokkal borzongatóbb helyzetben látjuk viszont a Kutyák Tibetben történetben: egy rituális temetésen a tetem szétmarcangolásában segítenek a hegyi embereknek.

Az elbeszélésekben hol nyílt, hol rejtett brutalitással vágja fejbe az olvasót a gyilkos pillanat, az elmúlás, vagy annak előkészítése. A címadó novella szerelmi történetéhez egy újságcikk nyomán kanyarodunk vissza a múltba – egy saját gyermekei által legyilkolt házaspárból az anya alakja körvonalazódik egy szenvedélyes ifjúkori szerelemben, ahol a körteillatú nyár minden mozzanatában magában hordozza a baljóslatú jövőt.

A Fölöttük a csillagos ég nyomasztó – olykor horrorfilmszerű – jeleneteiben két menekülő fiatalember egy elhagyott, egykor talán államfői luxusvagonban húzza meg magát, mígnem tovább kell futniuk rejtélyes üldözőik elől. A veszélybe sodródó kamaszpáros visszatérő motívuma a kötetnek: a Gyilkostónál történetében egy kocsmai késelésbe csöppen két messziről jött fiú, és a helyi íratlan törvények kegyetlen, kiismerhetetlen világában megtapasztalják a kegyelem működését. Az öregek sosem sírnak egyenesen horrornovella: ebben szintén két, szálláskereső fiatalember csöppen egy hegyi falu misztikus borzalmainak világába.

A fojtogató atmoszférát olykor a keleti mesékre emlékeztető, csodákkal, legendákkal átszőtt úti élmények oldják: a Végső dolgok hőse Gironában, a középkori zsidónegyed egy antikváriumában bukkan régi magyar könyvcsodákra, melyek épp rá vártak több száz éve; a Katharina Bianca Alba, a vak jósnő története a megúszhatatlan fátum tragikomikus színezetű példázata.

Nem tudjuk, honnan jönnek, merre tartanak e történetek hősei, ők maguk is csak tétova átutazók a számukra ismeretlen, távoli, zegzugos, sokszor ellenséges terepen. Aztán valahogy mégis feloldódnak az idegenségben: már maga a küzdelmük elégségesnek bizonyul, hogy megkegyelmezzen nekik a sors, befogadja őket a vidék. Nem ismerjük a törvényeket sem, melyek a kívülről érkezők vagy a bennfentesek világát működtetik, csupán apró mozaikdarabkákból következtethetünk a kép egészére.

Az Elpatkolsz, szívem darabjai sejtelmes tónusú prózai balladák, melyekben az író végsőkig kihasználja az elhallgatásos, kihagyásos technika adta lehetőségeket. Olykor megsejthetünk egy kerek történetet, olykor homályban marad mind az előzmény, mind a végkicsengés.

Száraz Miklós György épp e homállyal tartja fenn elsőrangúan az olvasói kíváncsiságot, mely szerencsés esetben továbbgondolkodásra késztet. Máskor azonban frusztrál: az olvasó úgy érzi, „lógva hagyták” egy megfejthetetlen szövevényben. A hangulatteremtés nem egyszer a történet felépítésének rovására megy: míg az atmoszféra remekül „lejön” a lapokról, kitapinthatatlanná válik a cselekményépítkezés motivációja. Ezzel az „elvesztett fonál” problémával szembesülünk a Vörös nadrág kocsmai történeteket összeszövő elbeszélésében, ahol folyton vándorol a lehetséges hangsúly, míg végül szétfoszlik a semmiben. Követelőző hiányérzetet hagy maga után a kötet egyik legerősebb darabja, a vasúti vagonban megbújó fiúk története (Fölöttük a csillagos ég), amely egy regény esszenciáját rejti magában, ám a túlhajtott balladisztikusság maga alá gyűri egy pazar sűrítmény lehetőségét.

A Szörnyetegben szó szerint szörnyet hal egy asszony, akinek végzetét egy tengeri herkentyű-árus megjelenése hozza el, de túl kevés kapaszkodót kapunk, hogy a képzeletünk felépítse belőle egy komplett mese/tragédia/mítosz színfalait.

Ezzel együtt azonban e rejtőzködő, szilánkos történetek csontig hatolnak, s ebben elsőrendű szerepe van a mondatok költőiségének, a szöveg átütő erejű vizualitásának: „Első pillantásra szinte tetszik neki az ezüstös és aranyos pikkelyek szivárvány ragyogása. Farkak és uszonyok sárkányos legyezői. Ahogy kopoltyúk nyílnak és zárulnak. Bámulja a kerek szájak néma tátogását, az ízelt lábak sehová sem tartó, fáradt menetelését.” (Szörnyeteg). Vagy pozitív példaként említhetnénk a következő részletet is: „A sziget közepén magasodó hegyről olajfaligetek közt kerékpároztam le délutánonként a faluba, hogy igyak valamit, és bámuljam a lebukó napot, ahogy vörösborral locsolja végig a tengert.” (A férfi, aki visszafelé járja a táncot). De a következő részlet is jól tükrözi, miként utal egy-egy megjegyzéssel szereplőinek jellemére a szerző: „A férfi a szemébe hulló, zsíros haja mögül bámulta őket. Pulton nyugvó két kezével sörösüveget markolt. Úgy fogta az üveget, mintha imádkozna. Keze durva volt, mint a favágóké. (…) Bal ökle bütykein négy tetovált, ákombákom nagybetű: Ö. L. Ö. K.” (Gyilkostónál)

A szürreális helyzetek keverednek az egyes vidékek nagyon is ismerős valóságával, ide-oda táncolunk a képzelet szülte látomások, és a naturalisztikus aprólékossággal lefestett valóságelemek között. A pattanásig feszített pillanatok Száraz Miklós György novelláinak erősségei, melyekben kéz a kézben jelenik meg szépség és borzongás, szeretet és pusztítás, megnyugvás és menekülés. Eközben némelyik szöveg már-már verssé lép elő: a Faliszőnyeg rövid, szaggatott mondatai az énekelhető balladák világába repítenek, máshol filmszerűen sodornak magukkal a hol sebesen vágtató, hol lassan hömpölygő bekezdések (Az öregek sosem sírnak).

Ebből az egységes, szürrealista és impresszinonista ecsetvonásokkal dolgozó tablóból itt-ott „kilóg” egy-egy részlet, melyek inkább a történész-művelődéstörténész író kalandvágyó érdeklődését tükrözik. Ilyen például a régi magyar könyvekre rálelő utazó története, aki hosszasan idéz egy 18. századi almanach töredékeiből, vagy a Lázálmok Atlasza, ahol egy egész elbeszélés épül egy korabeli katalóniai filozófiai mű idézeteire. Szintén megtöri az elbeszélések fajsúlyosságát az inkább fent említett „művelődéstörténeti krimik” sorába illeszkedő Fekete tulipán, mely egy futótűzként terjedő, rejtélyes virágspekuláció mulatságos esetének nyomába ered. (Tegyük hozzá: az elmúlás motívumát ezekbe a novellákba is szemet gyönyörködtetően szövi bele a szerző.)

Száraz Miklós György novelláira szerencsésen provokatív kötetcím irányítja a figyelmet, hiszen e történetek nyers summázata pontosan ez: elpatkolunk, mint a pinty. Amit akár úgy is megfogalmazhatunk a költővel: „Elhull a virág, eliramlik az élet”. Hogy e két stiláris végpont között hányféle hangszínnel, milyen tónusban, miféle rétegzettséggel szólaltatja meg az író közös végzetünk szimfóniáját, az eszköztára kifinomultságán múlik. Száraz Miklós György pedig megunhatatlanul sokszínű prózaíró.

CyberChimps