Facebook

Főtér, 2019. április 3.

„Dean Moriarty Erdélyben, a Ceauşescu-rendszerben? Merész.” – Kölykök voltunk. De így kezdődött. Kerouackal, Allen Ginsberggel, az Eper és vér című filmmel, Lindsay Anderson Ifjével, Easy Riderrel, ’68-as párizsi diáklázadásokkal. Igaz, mi nem bibapot hallgattunk, hanem Deep Purple-t, Stonest, King Crimsont, Emersont, Doorst… (Papp Attila Zsolt interjújából)

, ilyesmit, aztán a legközelebbi barátaimmal, hogy ne azt szeressük, amit mindenki, úgy értem, minden fiatal, minden „kemény srác” szeret, tovább léptünk, a Bluesbrakerst, John Mayallt, a Creamet, Frank Zappát, Rory Gallaghert találtuk meg magunknak.

(…)

Aztán Erdély magával ragadott minket. Ott egy hónapra elfelejtettük mindezt. Olyan erős benyomások értek, olyan hihetetlen volt a táj, a hegyek, a havasok, a karámok, a hegyi legelők… És persze az emberek is. Autógumiból faragott bocskorú, tüszős-bekecses-fejszés, avas zsírszagú románok – különös volt, amikor harminc évvel később ugyanezt a sűrű szagot véltem felfedezni Tibet jakvajtól csöpögő kolostoraiban –, fürtös cigányok: gyönyörű emberek voltak, egészen más világ. Az építészet is. Az akkor még érintetlennek látszó székely falvak. Nem csak a kapuk. Az öreg házak is. Ma már nemigen van belőlük, csak mutatóba. A szász településeket akkor még valóban szászok lakták.

(A beszélgetés egésze a SAJTÓ menüpontban, az interjúk között)

Páskándival 1 1971.12.27. 2 Törökb.

Páskándi Gézával, 1971 karácsonyán

 

CyberChimps