Facebook

Vissza az irodalomhoz

OSZTOVITS ÁGNES INTERJÚJA

Heti Válasz, 2015. július 2.

Harminckilenc éves, amikor megjelenik első regénye, a három kiadást megért Az Ezüst Macska (1997), negyvenhárom, amikor a Lovak a ködben című nagyregénye napvilágot lát (2001). Száraz Miklós Györggyel, a rendszerváltozás után induló írónemzedék egyik legnagyobb tehetségével a kései indulásról, a pályamódosításról és az ígéretes visszatérésről beszélgettünk.

Tavaly novelláiból adott közre válogatást, Elpatkolsz, szívem, mint a pinty címmel. Az idei könyvhéten javított kiadásban jelent meg eddigi legnagyobb vállalkozása, a Lovak a ködben című regény. Előtte több mint egy évtizedes szünet, már ami a fikciós irodalmat illeti. Annyi időt sem hagyott magának, hogy megvesse a lábát az írói pályán. Mi volt az ok: a csalódástól való félelem, az önbizalomhiány?

Egyik sem. Eleve későn kezdtem el írni, nem akartam író lenni. Az Ezüst Macskát hat-nyolc évig írtam, és amikor éppen írtam, akkor nagy élvezettel írtam, de még nem jutott eszembe, hogy író volnék. A Lovak a ködben egy év alatt született meg, óriási lendülettel dolgoztam rajta, tudatosan, minden nap, és minden nap ugyanakkor, kora reggeltől délig, délután kettőig. A téma – a határon túli magyarság és az anyaország kapcsolata, a Trianon-trauma – régóta foglalkoztatott, családilag is közelről érintett. Anyám morva meg szlovák gyökerei, apám felvidéki felmenői, és persze az erdélyi rokonság meghatározóak voltak. Történelem–levéltár szakos lévén az egyetemen is folyton-folyvást találkozni kellett a kérdéssel; tisztességes tanár, igazi tudós akkoriban sem hamiskodhatott: ez a kérdés egyszerre a múltunk és a jelenünk, históriai tény és mindennapi valóság. Szinte nincs olyan területe az életnek, amelyben – triviálisan vagy bújtatottan – ne lenne benne. Nyilván azért ment gyorsan a regényírás, mert tudattalanul is állandóan készültem rá, ebben éltem, volt és van rengeteg történelmi ismeretem, ezer határon túli kalandom, ismerősöm, rokonom.

Hősnője egy elbűvölő felvidéki lány, aki nemcsak egyetemi tanulmányokat folytat Budapesten, hanem kijárja az élet iskoláját is – félig őrült, félig zseniális szerelme mellett. Ő meséli el már felnőtt fejjel a felvidéki kisvárosban, Budapesten és Erdélyben zajló történetet, amely megindító love story és izgalmas korrajz. Kiről mintázta hősnőjét?

Nehéz lenne megmondani, mert nem tervezett alak, kigondolt jellem. Benne van anyám, amit nem is tudtam, csak most, tizenöt évvel később, egy másik könyvön dolgozva fedeztem fel. Benne vagyok én, ami persze nem nagy állítás, hiszen az író minden alakjában benne van. Amúgy én magam is tanultam régészetet, mint ő. És benne van több hajdani lány: barát, szerelem, egyetemi társ. Vagyis tulajdonképpen nem tudom. Nincs egyetlen valós alak, akiről mintáztam volna. Többször feltették már a kérdést, hogy férfi létemre hogy merészeltem egy fiatal nő bőrébe bújni. Csak azt tudom, hogy amikor hosszú kínlódást követően egy hajnalon egy ültő helyemben megírtam a regény első hat-nyolc oldalát, akkor a legnagyobb meglepetésemre egy nő, egy fiatal asszony kezdett mesélni.

Az áll az új könyvben, hogy javított kiadással van dolgunk. Mi változott az eredeti regényhez képest?

Valaki, aki elolvasta az új kiadást, majd rögtön a régit is, kicsit szemrehányón kijelentette, hogy ez a szöveg mindenben megegyezik a 2001-es eredetivel. Lényegi módosítás valóban nem történt. Itt-ott ritkítottam a jelzőket, a több nézőpontból elhagytam egyet-egyet.

Nem félt attól, hogy a regény elveszíti aktualitását? Hogy a megírása óta eltelt csaknem másfél évtizedben szép csendesen túljutottunk Trianonon? Volt egy keserves népszavazás, de ma már van kettős állampolgárság, osztálykirándulások indulnak Erdélybe és a Felvidékre…

 Hogy a búbánatba jutottunk volna túl Trianonon?! Ráadásul ezt az óriási magyar traumát nemcsak nekünk, hanem a környező országok lakóinak, tudományának is fel kell dolgozni. És erre nem volt elég huszonöt év. Nem is lehetett. Mert arról se feledkezzünk meg, hogy a „dolgozó nép” államaiban, a szocialista országokban negyven éven át tartó tudatos torzítás, hamisítás zajlott. Minderre kellene gyógyírt találni. Élnek a benesi törvények, Erdélyben a román állam megint visszaszerezni igyekszik a magyar ingatlanokat, jusson eszünkbe Malina Hedvig évtizede húzódó ügye. Sorolhatnám a végtelenségig. Magyarnak lenni a határokon túl ma sem kényelmes, nyugodt állapot. De különben is, a világ és Európa tele van kisebb-nagyobb Trianonokkal. Ez a türelem és az erőszakosság, a megértés és az önzés, a szabadság kérdése. Lehet, hogy örökké aktuális marad?

A könyv az eltelt tíz év alatt nem lett az irodalmi kánon része, talán mert a lektűrgyárként elkönyvelt Magyar Könyvklubban jelent meg.

Ambrus Éva, a Könyvklub irodalmi vezetője azért kérte Az Ezüst Macska második kiadásának jogát, mert igazi, friss irodalomnak tartotta, és szerette volna, ha ilyen is van az akkor legnagyobb magyarországi könyvkiadó palettáján. Temesi Ferit és az induló Haklik Norbertet már én hívtam a kiadóba. Ambrus Éva meg szinte rám parancsolt, hogy adjam a második regény kéziratát. Ami nem létezett. Azt mondta, akkor írjunk alá biankó szerződést. Ezek után nem is gondolkodhattam más kiadóban. Különben apám miatt is kerültem bizonyos műhelyeket. Ő valaha a Magvető szerzője volt, oda nem akartam menni. (Az is kérdés, hogy egyáltalán kellettem volna-e nekik.) Apám az Élet és Irodalomnak rovatvezetője, főmunkatársa, a Kortársnak haláláig főszerkesztője volt. Ezeket a helyeket is elkerültem, öt évente adtam valamit, hogy lássam, közölnek-e. A második regény a Pokolsár lett volna. Nem született meg, nem is születhetett, hisz még ma is lezáratlan bennem mindaz, ami a lényege. Aztán egy téli hajnalon elkezdett beszélni bennem a Lovak a ködben nő elbeszélője. És egy éven át írtam minden áldott nap, szombat és vasárnap is, napi nyolc-tíz órában. Amikor a Könyvklub felrobbant, elszegődtem a Helikonhoz.

Két sikeres regény után miért fordított hátat a szépirodalomnak?

Nem tettem. De nem tagadom, volt tíz év, amikor az albumok eltérítettek. Azok lettek a „munkahelyeim”. Magyarországról, Erdélyről, várakról, Trianonról, a Dunáról csináltam könyveket, amik eltartottak engem és a családomat. Ezek közt is akad, ami kockázatos vállalkozás volt, mondjuk a judaisztika kötet vagy a Cigányok album. De végig írtam mást is. Novellák, regények, kisregények vannak félig vagy háromnegyedig készen. Ezeket most befejezem, és ha minden jól megy, szép sorban megjelentetem.

Tehát úgy döntött, visszatér a szépirodalomhoz. A tavalyi novelláskötet és a Lovak… javított kiadása vezeti fel az új művet? Mi lesz a téma?

Apám, anyám, a felmenőim…

Száraz György, Kossuth-díjas drámaíró és esszéista, a Kádár-korszak köztiszteletben álló, párton kívüli főszerkesztője?

Akit 1952-ben titóista államellenes szervezkedés, fegyver- és robbanóanyag-rejtegetés vádjával börtönbe zárnak. Várja a halálos ítéletet, aztán „megússza” tíz évvel, és 1956 szeptemberében kegyelemmel szabadul. Sosem volt és lesz párttag, priusza van, mégis mindent elér. Úgy értem, díjak sora, tévéjátékok, színházi bemutatók, bizonyos fajta hatalom, nemzetközi ismertség és elismertség. Miközben nem választ könnyű utat, súlyos témákat feszeget ma is érvényes okossággal, együttérzéssel, tisztességesen. Hogy lehetséges ez? Engem most nem a klasszikus apa-fiú kapcsolat érdekel. Hanem „csak” az, hogy ki volt ő? Kivételes elme, aki ügyesen megvezette az elvtársakat? Vagy nem ilyen egyszerű, ilyen szép és tiszta ez? Volt ennek ára? Ha igen, mi volt az ára? És ki volt az édesanyám? Így vagy úgy neki is fizetnie kellett? Én azt hittem, a természetem (és a neveltetésem) megóv attól, hogy többet gondoljak dolgokról, érzésekről, teljesítményekről, csak azért, mert apáméi, anyáméi, a gyermekeméi… most mégis azt gyanítom, kivételesen nagy szerelem volt az övék. Apámé és anyámé. Ezt szinte mellékesen fedezem fel. Ugye, nem érthető félre, amit mondok? Tudom, hogy apám erős, becsületes ember volt. De ez így kevés. Nagyon tág. Szeretném hinni, hogy átverte, használta Kádár, Biszku, Aczél György és Marosán Magyarországának elvtársait. De vajon lehetséges ez? Nem tudom. Ha biztosat tudhatnék, csak akkor nyílna tere haragnak, felmentésnek, magyarázatnak, büszkeségnek, megértésnek, megbocsájtásnak. Valamilyen szembenézésnek. Megoldásnak. El lehetne intézni belül. De így? Kevés megalázóbbat, fiúi szeretethez méltatlanabbat tudok elképzelni, mint hogy valami olyasmit bocsássak meg az apámnak, amit soha el sem követett.

Mit mondanak az édesapjáról az iratok?

Erről beszélek. Nincsenek iratok, nincsenek ügynökjelentések. Apámról vagy tíz folyóméter anyagnak kéne lenni. De nincs. Csak az 1953-as perének anyagait tudtam megszerezni. Meg töredékeket. Ugye, egyértelmű? Nem gyanakszom. De nem tudok gyanútlan lenni. És dühös vagyok meg elkeseredett. Az ügynökkérdést elmaszatolták, azt teszik ma is. Az a képviselő, aki szemrebbenés nélkül azt mondja, „miért érdekes ez ma már?”, „minek ezt bolygatni?”, az kiállította magáról a flepnit: vagy hazudik, vagy gazember.

Mikorra készül el a kézirattal?

Remélem, karácsonyra a boltokban lesz a könyv.

CyberChimps