Facebook

Türelmet, segítőkészséget, együttérzést várnék a mindenkori és mindenféle többségtől

AYHAN GÖKHAN INTERJÚJA

061, 2018. szeptember 20.

Száraz Miklós György amellett, hogy szépíróként szerzett hírnevet magának, ismeretterjesztő munkáiról is ismert, többek között írt már könyvet Trianonról, cigányságról, zsidóságról, utazásairól. Interjúnkban ezekről a munkáiról faggattuk az idén hatvan éves szerzőt, akinek a tavaszi kisregénye, az Osztozkodók című „pszihokrimi” után hamarosan a boltokba kerül a Helikon kiadásában egy Budapest albuma, és a Scolarnál, Székelyek címmel egy kultúrhistóriai munkája is. 

Szépirodalmi munkásságod mellett nem elhanyagolható az irodalomtól merőben különböző területekkel foglalkozó könyvek jelentősége. Trianon, Erdély, cigányság, zsidóság, mindegyiknek szenteltél legalább egy-egy könyvet. Honnan ez a szenvedély?

Kölyökkoromtól akartam sokáig régész meg történész lenni. Főleg a népvándorláskor érdekelt. Szarmaták, gótok, gepidák, longobárdok, hunok és avarok. Óvodás korom óta. Aztán történelem, levéltár, régész szakokat hallgattam az egyetemen, és mégsem lettem sem történész, sem levéltáros, sem régész. De az érdeklődés megmaradt. Érdekel a múlt. Minden, ami régi. Fotográfiák, térképfoltos falak, könyvek, térképek, épületek. Prágát is addig imádtam, amíg kopott, romos, foltos volt. Egyetértek a velem kortárs ukrán esszéistával, Jurij Andruhoviccsal: mi itt Közép-Európában imádjuk a romokat. Az sem elhanyagolható talán, hogy egyik-másik albumommal sok pénzt kerestem. Több tízezer példányban mentek el, egyik-másik öt nyelven is. Egy időben, jó egy évtizeden át az albumok voltak a munkahelyem. Azoknak a jövedelméből éltünk a családommal.

 Úgy tűnik, mindenféle kisebbség helyzete foglalkoztat, nem hagy nyugton. Mit tanulhatna (ha nyitott lenne) a nagy többség a kisebbségektől?

Mindegyiktől mást. Nem is innen közelíteném a dolgot. Inkább türelmet, segítőkészséget, együttérzést várnék a mindenkori és mindenféle többségtől. Annak a felismerését, hogy a sokszínű, a változatos szép is, hasznos is. A monokultúra a mezőgazdaságban is veszélyes. Ugyanúgy az emberi viszonyokban is rossz az egyoldalú, az egyszínű. A szabadság fontos, jó, nélkülözhetetlen. Ezt ne is pontosítgassuk, remélem, a többség érti, mire gondolok. Természetesen nem a szabadosságra, nem az erőszak szabadságára. A világ attól varázslatos, hogy színes. A növényvilág, az állatvilág, a táj. Az ember is. Szerencsére nem vagyunk egyformák. Nem szeretem az egyenruhát. Na, jó, az önkéntes tűzoltókét igen. Meg a papokét és a portásokét.

A tiedhez hasonló, a kisebbségek helyzetét bemutató könyvek szinte egymás után jelennek meg, ellenben gyakran felröppen a vád, hogy Magyarország, a magyar társadalom idegenellenes, kirekesztő. Meg tudod ezt cáfolni?

Remélem, nem úgy van, ahogy mondod, hogy egymás után jelennének meg az enyéimhez hasonló könyvek. Remélem, hogy én tudok valami mást. Hiszen ezért csinálom. És nem akarom sosem a kisebbségek helyzetét bemutatni. Őket magukat szeretném megismerni és megismertetni. Cigányokat. Zsidókat. Most a székelyeket. Mert nagyon érdekelnek. A gondolkodásuk, a kultúrájuk, a hagyományaik, a hétköznapjaik és az ünnepeik, a múltjuk, a babonáik, a hitviláguk, a szokásaik. A helyzetük úgy magában nem érdekel, viszont a felsoroltakból következik a mindenkori helyzet is. A vád, hogy Magyarország idegengyűlölő, visszatérő. Holott marhaság. Egy ország nem gyűlöl és nem szeret. A népe már inkább. Én meg magunkra inkább befogadóként gondolok. Kunok, jászok, erdélyi és felvidéki szászok hosszú, gazdag évszázadaira. Trianon idején az erdélyi német ajkúak közel egymillióan voltak. 7-800 éven át éltek velünk. Mára, Romániában, szinte eltűntek. 50-60 ezren ha lehetnek. És persze nem egyszerű ügy ez. Sosem egyszerű, most meg, hogy évek óta szinte minden hír migránsokra és Sorosra egyszerűsítve jelenik meg, hát most még nehezebb. Abban biztos vagyok, hogy sokkal jobb ország az, amelyiknek a népe kiáll egymásért, és nem marja egymást. Ha megértő, a másik baját megérteni tudó emberek a lakói. Nem önző, egyszempontú, minden árnyalat érzékelésére képtelen fickók. Félek, hogy az a balliberális eszmeiség, amelyiknek a hazai képviselői évtizedeken át süketen és vakon viszonyultak történelmi fájdalmainkhoz és aggodalmainkhoz, az nagyon sokat rontott a helyzeten. Erdélyi és felvidéki, vagyis romániai és szlovákiai magyar iskolák bezárása, vajdasági magyar falvak magyar lakosainak fegyveres üldözése, Malina Hedvig hosszú-hosszú, igen méltatlan üldöztetése… Nem folytatom, végtelen a sora a magyarokat ért és ma is érő sérelmeknek a Kárpát-medencében. És ezt soha nem vették figyelembe, ezt mindig félresöpörték. Ilyen-olyan európai jelentések sora született az elmúlt 25-28 évben, és a mi fájdalmunkat sem Európa, sem a hazai baloldal sosem vette figyelembe. Negligálta és negligálja. Ennek is nagy szerepe lehet abban, ahol ma tartunk.

 Az Írd fel a házad kapujára című munkád harmadik kiadása jelent meg tavaly. Emlékszel még, hogy miután befejezted a könyvet, megváltozott-e a szemléletmódod, a dolgokhoz való viszonyod?

Az egy judaisztika-könyv, mondta nekem egyszer egy hozzáértő. Zsidó hagyomány és kultúra a tárgya. Nem a zsidó történelem. Hanem a kultúra. Kitaláltam tíz-tizenöt éve egy könyvsorozatot, a Paletta-könyveket, a Helikonnál jelentek meg. Magazinos tördeléssel, színesen, érdekfeszítően, lényegre törően, sok képpel dolgozott fel egy-egy tárgyat. Régi magyar fürdőélet. Trianon képi világa. Ebben a sorozatban az összes magyar nemzetiség, kisebbség kapott volna egy könyvet. Zsidók, szászok, cigányok, örmények stb. A zsidókkal kezdtünk, felkértem valakit, megírta, és olyan meglepően rossz lett, hogy visszaadtam. Színtelennek, élettelennek éreztem. Pont az maradt ki belőle, amitől a történelem, a kultúra varázslatos. Száraz adatok végtelen sora volt. Kifizettem valamennyit a honorból, fájdalomdíj gyanánt, és nekiestem magam. Naná, hogy sokat tanultam belőle.

 Az Írd fel a házad kapujára több ezer évre röpít vissza, míg az Andalúziai kutyák a térben tett barangolásaidról szól. Térben vagy időben szeretsz jobban utazni, látsz-e különbséget a két utazási mód között?

Pontosabb, ha azt mondjuk, az Írd fel házad kapujára térben és időben is kalandozik. Több ezer év, meg középkor, meg haszidizmus, meg 19. századi mozgalmak. Palesztina, Ibériai-félsziget, zsidó-mór Granada, Velence, Buda, Máramaros és Kárpátalja. Az Andalúziai kutyák más műfaj, abban úgy 50 tárcanovellát adtam közre. Egy részük valóban Rómába, Andalúziába, görög szigetekre vagy Tibetbe visz el. A kétféle utazás egy és ugyanaz. Ha térben utazunk, időben is utazunk. Én legalább is biztosan, mert minden helynek, ahová valaha a lábam betettem, érdekelt a múltja is.

 Kantról feljegyezték, hogy állítólag nem nagyon hagyta el a várost, ahol élt, és többen hiába utazzák be a fél világot, ugyanolyanok maradnak, mint voltak előtte. Véleményed szerint milyen a jó utazó? Létezik-e mindenkire érvényes recept, hogyan kell helyesen utazni?

Hát persze, régi igazság. Az egyik ember beutazza a világot, és semmit sem lát. A másik alig mozdul a kandallójától, mégis ismeri a világot. A bölcsességhez nem kell utazni. Különben meg az utazás sokféle lehet. És mindenkinek az a jó, ami neki jó. De nem mindenki tudja, mi igazán jó neki. Én szeretem a tengert, de nem szeretek tömegben, a parti homokon napozni. Megkeresem az eldugott öblöket, ahol senki sincs, és úszni szeretek, a kövek-sziklák közt bóklászni. És két nap part után vágyom a hegyekbe, kis falvakba, ahol nincs turista, ahol a helyiek ülnek a tabernákban, és helyi bort isznak, helyi kajákat esznek, és apró-cseprő ügyekről beszélgetnek. Rómában is ezt szeretem. … Ez is ellentmondásos. Úgy tizenöt éve annyira elszégyelltem magam, hogy megfogadtam, nem utazom többet. Nem leszek része annak a siserehadnak, amelyik éppen az „eredetit”, a  „tisztát”, a „helyit” üldözve tönkreteszi tolakodó kíváncsiságával az összes „eredetit” és „helyit”. Hiszen már a világ legeldugottabb szegleteiben is ott lihegnek a „hivatásos utazók”. Arra gondoltam, csakis akkor és oda utazom, ahová valami munka, feladat hív. Jó lenne tudni betartani. Egyelőre nem megy.

 Fotóalbumokhoz is írtál szövegeket. Hogy látod, mikor nő meg a jelentősége egy fotónak, idővel akár egy rosszul sikerült fotó is értékessé válhat?

Szeretem a régi fotográfiákat. Igen, rossz fotó is lehet nagy fotó. Petőfi dagerrotípiája akkor is óriási kép lenne, ha nem lenne jó portré. De ráadásul még jó is. Mit nem adnánk egy bármilyen Szent István fényképért, nem? A napokban beszélgettem egy jó baráttal. Remek fotós. Nem bosszantom azzal, hogy azt mondjam, a ma élő magyarok közül az egyik legjobb. Pedig nekem az. Zátonyi Tibor. Néhány éve néhány évre letette a fényképezőgépet. Azzal, hogy sosem veszi többet kézbe. Most én idéztem fel egy régi kiállítását. Egy híd és egy darab szalag a híd korlátjára csomózva. „Erre gondolsz?” – kérdezte, és megmutatta a képet a mobilján. Nem, nem arra gondoltam. Pedig igen. De egészen másra emlékeztem. Szinte elszégyelltem magam. Olyan erős, olyan mellbevágó a kép. Egy vak kislány, aki úgy „nézte meg” a kiállítást, hogy valaki minden képet elmesélt, szóban leírt neki, egyből rávágta a megfejtést: „Itt valaki megölte magát. Leugrott.” A képen nincs alak. De a dráma ott van.

 Az elmúlt három évben három regényed is megjelent. Gondolkodsz azon, hogy ismét egy ismeretterjesztő-jellegű könyvet, albumot csinálsz? Van, amit régóta tervezel, de még nem sikerült megvalósítanod?

Ha minden igaz, még idén megjelenik a Helikonnál egy Budapest-albumom. Nekem különösen érdekes, kedves, mert apám írta a szövegeket 40-45 évvel ezelőtt. Akkoriban a Corvinánál megjelent vagy tíz kiadásban. De hát apám még 1987-ben meghalt. Abban a szövegben nem beszélhetett 1956-ról, egy csomó fontos dolog megépült azóta – Duna-hidak, MÜPA, újra van Budavári Sikló –, eltűntek a szocialista címerek, feltűntek a régi címerek… Eltűntek a város régi jellegzetes figurái, lettek helyettük mások. Kicsit hozzányúltam apám régi, sikeres szövegéhez, egy fotós hölgy, Lettner Kriszta egy év alatt újrafotózta a várost. Kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. A Scolarnál meg hetek múlva kijön a Székelyek című könyvem. Megint kultúrhistória. Nem székely történelem, hanem székely hagyományok, természet, habitus, szokások. És persze mindezt   nem lehet másként, csak a történelembe ágyazva, mert a habitus alakítja a történelmet, a történelem pedig – Eiadétól kölcsönözve, a történelem terrorja – visszahat az emberekre. Ja, és még egy albumom lesz idén. Évek óta írok a Terézváros című újságba. Most ősszel megjelenik egy Terézvárosi anzix című képes könyv, aminek én írtam a szövegeit. A terveim? Most azt tervezem, hogy egy darabig nem tervezek semmit. Túl sokat terveztem az elmúlt években. A léha és henye természetemet egészen elnyomtam. Pedig az is én vagyok. Talán szimpatikusabban hangzik, ha szemlélődőt mondok. Ezt a szemlélődő önmagamat szeretném most egy kicsit felszabadítani. De azért egy regény is mocorog bennem. De nem tervezem. Nem szerződök le rá. Hagyom, hogy csak úgy alakuljon. Lám, mégis tervezek?

CyberChimps