Facebook

Saját szabadság, saját zászló

NÉMET DÁNIEL INTERJÚJA

Demokrata, 2019. szeptember 11.

Gyermekkora óta szinte hazajár Erdélybe, ahol kamasz kölyökként stoppolt, barlangokban és szénakazlakban, favágó barakkokban és havasi pásztorok közt éjszakázott, tehervagonra kapaszkodva, bivalyos szekerekre kéredzkedve csavargott. Sokáig történésznek és könnyűbúvár régésznek készült, aztán mégis szépíró lett. Sikeres író, aki 2015-ben elnyerte az Arany Medál közönségdíjat, 2016-ban az Apám darabokban című regényéért megkapta a magyar Művészeti Akadémia díját, tavaly pedig a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki.

8

Miért most jött el az ideje, hogy megírja a székelyeket átfogóan bemutató kötetét?

Az elmúlt négy-öt év az egyik legtermékenyebb időszaka volt az életemnek, frissen befejezett regényeim jelentek meg, a régebbiek közül többet is újra kiadtak. Ez is segített abban, hogy végre megírjam ezt a régóta érlelődő munkát. Mindig is érdekeltek a nálunknál nehezebb körülmények között élő népcsoportok, hiszen bennük plasztikusan, izgalmasan meg lehet ragadni általános emberi sorsproblémákat. Korábban hasonló könyvet írtam a cigányságról és a zsidóságról is, megkísértve a lehetetlent, vagyis összefoglalva mindkét nép egyetemes történetét is, és természetesen a közös múlt felől is megközelítve. A székelyek, bár ez bizonyos értelemben akár „magyar belügy” is lehetne, hasonlóképpen súlyos téma. A világpolitika alakulása – Brexit, migránsválság, katalán autonómiakövetelések stb. – a székelyek autonómiára való törekvéseit is érinthetik. Mindez különösen is aktuálissá teheti ezt a könyvet.

Annál is inkább, mert egyre többször kerül szóba a székely autonómia ügye, erről mit gondol?

Természetesen egyetértek az autonómia-törekvésekkel, ugyanakkor nem gondolom, hogy íróként állást kéne foglalnom. Fontosabb talán a megfelelő kérdések felvetése. A kötetben körbejárom az autonómia lehetőségét, a megvalósulásának a realitását és azt is, hogy feltétlenül pozitív hatása lenne-e. Hiszen amennyiben a székelyek elnyernék a függetlenségüket, a többi mintegy egy millió erdélyi magyarnak valószínűleg még nehezebbre fordulna a sorsa. Nem tudom a válaszokat és a megoldásokat, csupán igyekszem minél több oldalról megközelíteni a problémát. Kölyökkorom óta közel állnak a szívemhez a székelyek, sok időt töltöttem közöttük, így valamelyest ismerem őket. Ami persze nem igaz, hiszen a gyerekeink meg a szüleink gondolatait és vágyait, fájdalmait sem ismerjük. Gyakran a hozzánk legközelebb álló barátok képesztenek el a legjobban. Azt remélem, olyan könyvet írtam, amilyet a közülük valók nem írhatnának, hiszen egy kívülálló máshonnan néz rájuk, távolabbról, rálátással figyeli őket.

2

Számos sztereotípia él az emberek fejében a székelyekről, mennyire tartja igaznak ezeket?

Már csak a magyarországi kulturális élet élvonalában is ott vannak szép számmal a székelyek, mindez önmagában is igazolhatja, hogy tettre kész, életrevaló, küzdeni képes emberek. Az is igaz, hogy harciasak, leleményesek, furfangosak, realisták. Az lenne a furcsa, ha nem így lenne, hiszen évszázadokon keresztül királyi akaratból az ország és a magyar etnikum peremvidékeire telepítve védték a hazájukat, a portájukat, a családjukat. Az élet a határterületeken majdnem mindig mozgalmas,izgalmas, változatos. Kiszámíthatatlan. Felkészít arra, hogy résen legyél, ne lankadjon a figyelmed. A székelyeknek saját földjük, saját zászlajuk, himnuszuk, szent hegyük van. Évszázadokon át székely szabadságuk is volt. Trianon óta mégis egy olyan ország közepén élnek, amelynek többségi lakói más kultúrájúak és vallásúak, és enyhén szólva is ellenségesek a magyarsággal. Így ha valaki Székelyföldre születik, akkor meg kell tanulnia küzdeni, alkalmazkodni, leleményesnek lenni, együttműködni, de a megfelelő pillanatban ütni is. Minden nép históriája alakítja a jellemét, de ugyanez fordítva is igaz: egy etnikumnak a habitusa is formálja a történelmét.

Miként fogadták az írását?

Jól. Például egy neves történész professzor felhívott, és lelkendezve mondta, hogy mennyire szereti. Csak egy valamit idézek mindabból, amit mondott. Hogy a négy éve kiadott három kötetes, egyesével is vaskos Székelyföld története című nagymonográfiát, melyet seregnyi remek kutató készített, és amit én különben használtam, nem is lehet, hogy ne használtam volna, szóval hogy azt még a történész szakmának is csupán a töredéke fogja majd elolvasni. Ezzel szemben az én könyvemet remélhetőleg sokan fogják elolvasni, így sokan jutnak közelebb az egyáltalán nem egyszerű, sőt olykor igen bonyolult és bonyolult érzelmekkel is terhelt kérdéshez. Azt is mondani találta, hogy úgy sikerült felmagasztosítanom a székelységet, hogy közben egy jottányit sem engedtem a délibábos álmokat kergetőknek. Én magam különben leginkább a székelyek reakciójától tartottam. Féltem, hogy azt mondják: „Nehogy már Pestről mondja meg nekünk valaki, hogy milyenek vagyunk!” Nem így történt, éppen az ellenkezőjét tapasztaltam: inkább meghatotta őket a figyelmem.

Ennek a jellemző mértéktartásnak köszönhető, hogy bár gyakran foglalkozik politikailag hasonlóan forró témákkal, mégis elkerülték eddig a heves reakciók?

Bár soha nem helyezkedtem el a szakmában, történelem, levéltár és régészet szakokat hallgattam az egyetemen, így élek a forráskritikával. Ráadásul valóban az igazság érdekel. Ami persze nincsen, mert ahány nézőpont, annyi igazság. Mondjuk úgy, hogy igyekszem a számomra elérhető igazságig eljutni. Mert inkább lenyűgöz az, ha ember építette a piramisokat, mint ha ufóknak kell tulajdonítanom. Sokkal izgalmasabb a magyar história számos nehezen megmagyarázható csodája, mint a leegyszerűsített vágyképek. Nekem fantáziadúsabb és szebb, ha egy sportoló tehetséggel és emberfeletti munkával nyer olimpiát, mintha a marslakók segítik. Talán ez így együtt megvéd attól, hogy butaságokat leírjak. Ha a Mária-kultusszal foglalkoznék, érdekességképp talán megemlíteném azt is, ha Peru egyik apró falucskájában éppen egy lángost imádnak, mert felfedezni vélik benne a Szűzanya arcát, de nem állítanám, hogy csoda esett. De lehet, hogy megemlíteném az esetet. Mert érdekes, és Mária kultuszához ez is hozzátartozik. Ugyanakkor a szakszövegeimet is közelebb érzem a szépirodalomhoz, mint a tanulmányokhoz, mindez pedig szintén könnyedséget eredményezhet. Egy tudósnak szigorú szabályokat kell követnie, én, a szépíró szabadabban csoportosíthatok, szubjektíven fogalmazhatok.

Min dolgozik jelenleg?

Be kéne fejeznem egy régebben elkezdett tibeti regényt. Egy másikon, kisebb-nagyobb megszakításokkal, hét éve dolgozom. Ez egy katasztrófa-könyv. Amikor elkezdtem, sci-fiként határoztam volna meg, földgolyónk mai állapotát látva egyre inkább hiperrealista műnek tűnik. Van más is, de minek soroljam, amikor most a legkövetelőzőbb bennem egy egészen friss könyv. Egyetlen sort sem írtam még belőle, de ez dörömböl, hetek, hónapok óta tudom, hogy ebbe kell belevágnom. Ez valamiképpen az egyik korábbi nagyregényem, a Lovak a ködben folytatása. Nehéz lenne megmondani, miről szól. Az anyákról, persze, az édesanyámról. Gyermekkorról. Kamaszkori erdélyi kalandozásokról.

2019 Demokrata

CyberChimps