Facebook

“Néha az visz közelebb a valósághoz, ha nem az igazat írjuk”

DEMETER ZSUZSA INTERJÚJA

Helikon (Kolozsvár), 2019. május 25.

– Az Apám darabokban című regényedben van egy rész, ahol édesapád, Száraz György és Kurt Vonnegut beszélgetnek mindenféléről (Semmelweis Ignácról, a magyarokról). Ennek olvasása közben tevődött fel bennem először a kérdés, majd a többi szépprózai szöveged kapcsán újra és újra jelentkezett, egyfajta védjegyeként a prózádnak: hozott anyag és fikció (vagy másképp valóság és fikció) keveredésére kérdeznék rá, hogyan építkezik egyik a másikból?

5

– Valóság és fikció örök kérdés, minden írót érint. Mennyi a valóság, mennyi a képzelet? Egyrészt a legvadabb fantasztikus író is a valóságból építkezik. Lem, Bradbury, Asimov, Margaret Atwood, George R. R. Martin, vagy a krimiszerzők, Georges Simenon, Raymond Chandler. Mindegyik. Kénytelen. Másként nem lehet. Egészen lecsupaszítva mindenről kimondható, hogy önéletrajzi ihletésű. Csak nem egyformán. Van, amit megéltünk, van, amit hallottunk, van, amit láttunk, olvastunk. Amit elképzelni próbálunk. Ráadásul a valóság szubjektív. Akutagavát meg Jorge Luis Borgest szoktuk emlegetni. A vihar kapujábant, vagyis inkább a Bozótmélyént. Egy eseményt minden átélője másként él meg, tehát másként is emlékszik rá. Borges egész életműve játék. Valótlan históriai forrásokból dolgoz fel megtörtént eseteket. És fordítva. Létező krónikák nem létező soraiból épít fel létezett vagy nem létezett eseményeket. Mészöly is eszembe juthat. Szerinte még azt is lehetetlen megnyugtatóan tisztáznunk, hogy réges-régen az előszobaajtóban balra állt az esernyőtartó vagy jobbra. Nekem erős példám van ugyanerre. Tizenöt évesen szemtanúja voltam egy barátommal egy gyilkosságnak. Erdélyben stoppoltunk, kamasz kölykök. A Gyilkos-tó közelében, egy kocsmában megkéseltek egy férfit. A szemünk láttára. Tíz évvel később nagy társaságban elmeséltem a történetet. A srác, a hajdani társam, elhűlve hallgatta. A helyszín stimmelt. Maga a megrázó eset is. A szereplők is. De az ő emlékezete seregnyi kisebb-nagyobb dolgot másként rögzített és őrzött meg. Holott a nézőpont egy méter különbséggel ugyanaz volt. Az Apám darabokbant én tényregénynek tekintem. Úgy írtam, hogy minden történés igaz. Minden családtag létező, és olyannak akartam láttatni őket, amilyenek voltak. Lehetetlen, de legalább törekedtem. Az 1930-as években Egyiptomban hastáncosnő nagy-nagynéném, a francia idegenlégióig menekült nagy-nagybátyám, apám börtöne vagy később, 1956 után a vándorcirkuszos országjárása, háttérben az orosz csapatszállítók dübörgésével. Családi levelek, az erdélyi rokonságom hányattatásai, rendőrségi kihallgatási jegyzőkönyvek. Mindent elkövettem, hogy tényeket írjak, és mindent igyekeztem elkövetni azért is, minden írói tudásomat, szerkesztői tapasztalatomat latba vetni, hogy mégis izgalmas irodalom, szépirodalom legyen. Vonnegut beszélgetése apámmal megesett. New Harmony múzeumvároskában találkoztak. Véletlenül. Váltottak néhány mondatot. Apám már itthon, egy tévéinterjúban ismerte fel. Tehát ez is igaz. Megtörtént. A beszélgetést viszont én képzeltem el úgy, ahogy leírtam.

8

– Az Apám darabokban apád, illetve a családod története, mint említetted, tényregény. De Az Ezüst Macskában és a Lovak a ködben című regényedben, az Elpatkolsz, szívem, mint a pinty novelláiban is számos olyan történettel találkozunk, amelyek többször, több helyen is felbukkannak (a már említett hastáncosnő nagynéni története, pl.). Mennyire helytálló az a sejtésem, hogy lényegét tekintve minden szépprózai szövegedben ugyanazt írod, csak változik a műfaj, a nézőpont?

– A valós szereplők váratlan felbukkanására van egy egyszerű magyarázatom. Amikor a Lovak a ködbent írtam, egy csomó történetet „nekiajándékoztam” a regényt elmesélő narrátornak, aki egy harminc év körüli, felvidéki nő. Mintha vele estek volna meg azok a dolgok. Vagy mintha az ő családi helyszínei lennének. Az ő rokonai. Vagy az ő budapesti szerelmének, egy nála valamivel idősebb, kicsit talán nyughatatlannak mondható fiatal férfinak „adtam át”, „ruháztam rá” ilyeneket. Amik valójában az enyémek. Velem történtek meg. Vagy az én rokonaim. De akkor, a regényírás hevületében ez rendben volt. Így kellett lennie. Írtam, mint a megszállott. Nem töprengtem azon, hogy jár-e ez nekik, megérdemlik-e? Hogy később majd talán megbánom, mert nekem is kell majd mindez. Amikor majd nem fikciót írok, nem egy sosem létezett női elbeszélő történetét, hanem a saját családtörténetemet írom. Nem érdekelt akkor sem, ma sem. A novellákban is így történt. A Katharina Bianca Alba, a vak jósnő című írásban Száraz Alfréd Zoltánt, apai nagyapám öccsét „ajándékoztam neki” az elbeszélőnek, aki én vagyok meg nem is én vagyok. Még az ezüst cigarettatárca is létezik, Barbara nagynéném, az Alexandriában és Szudánban hastáncosnő nagynéném tárcája, benne a vésettel: To Baby Bear from Big Bear, Khartoum, 5. VII. 1939. Száraz Alfréd izgalmas férfi volt, igazi „rosszcsont”, Ottlik beleírta őt a Budába. Kivégezték 1953-ban Vácott. Ludovikás katonatiszt, síbajnok, teniszbajnok, vívómester. Nagy nőcsábász. A családi legendárium szerint második világháborús tisztként, frontkatonaként is zsidókat mentett a Kruspér utcai házban. Ellentmondásos személyiség, mondhatnánk. Abban a novellában szüksége volt rá az elbeszélőnek. Amikor aztán a Lovak a ködben és a Katharina Bianca után sok évvel később ellenállhatatlan erővel rám tört, hogy meg akarom, meg kell írnom apámat, hogy ahhoz, hogy megfejtsem az ő ellentmondásos alakját, ahhoz meg kell írnom őt és a családomat, és igazat kell írnom, ahhoz pedig nyomoznom kell, levéltárakat feltúrnom, nos, akkor ezek a szereplők, vagyis a családtagjaim feltűntek igazi helyükön is, vagyis nem szereplők már, hanem valós hősök, alakok, a maguk eredeti helyén.

– Többféle műfajt említhetnénk regényeid kapcsán – de mindegyik mögé tehetnék kérdőjelet, hiszen csak látszólag lehet őket beskatulyázni. Mindegyik kötet emberek/sorsok megfejtése, s nem annyira a történet jelenén van a hangsúly, hanem a múlton. Ennek a múltnak azonban csak a darabjait ismerjük, mégis az az érzésem, hogy az egyes narrátor/hős megismeréséhez szükséges a körülötte élők múltjának a megismerése is.

– Nem rágódom műfaji kérdéseken. Ha írok, egyre inkább arra koncentrálok, hogy engedjem feltörni, ami jönni akar. Meg hogy azt jól írjam meg. Jól. Pontosan. A lehető legközelebb megközelíteni a „tárgyat”. Egy embert, több embert, egy hőst, egy csalót, egy kölyköt, aki talán én voltam egykor, az érzéseit, két kölyök érzéseit, ami nagyon más együtt, egy esetet, helyzetet, családot, országot. Meg hogy a fejemben jól szóljon. Ha zökken, ha nincs dallama, ritmusa, az zavar. Csak ott és úgy csikorogjon a szöveg, ahol és amikor csikorognia kell. Nem tudom, hogy ez jó-e, kell-e, modern-e vagy avítt. Mindegy. Így csinálom. Így próbálom. A kérdés második fele pedig valójában két téma. A múlt megismerése, és önmagunké. A múlt nélkül semmi sincs. Azért keressük állandóan a gyökereinket. Azért akarunk visszatérni a szülőföldre. Azért fut jól a szekere a családfakutatóknak. Elmondták, leírták sokszor: a múlton taposunk. Mint a tellek, a sok évezredes lakódombok, melyek leégnek, feldúlják őket, és aztán az új lakók a romokon, a hamun újra építik őket. Így nőnek, rétegződnek évezredek alatt tíz-húsz méter magasra. Ezt mindenki érzi, talán azok szenvednek tőle a leginkább, akik tagadnák, akik menekülnének előle. A legnagyobbak meg is tudják ragadni. Picasso úgy mondja, hogy a városok alatt mindig régebbi városok rejtőznek, a templomok alatt régebbi templomok, a házak alatt régebbi házak. A népek, vallások változnak, de a piacok, a lakóházak, a templomok maradnak. Láthatatlan városok című könyvében Italo Calvino ugyanerről azt írja, hogy egy város mai leírásának, azt hiszem, Zairáról beszél, magában kellene foglalnia a város teljes múltját. Jorge Luis Borges szerint, nem biztos, hogy jól idézem, egy ember egy napja minden napot magába foglal az elképzelhetetlen első naptól kezdve, amikor egy szörnyű Isten megteremtette a világot. József Attilánál szebben mondani nem lehet: „száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen”. A múlt ismerete megvédhet a jelenedben, és nélküle nem láthatsz bele a jövőbe sem. Mindig vonzott a múlt. A kopott, a régi. A romok. Pendelyes kölyökkoromtól régész, történész akartam lenni. Faltam otthon a bekötött, ötven-, hetvenéves újságévfolyamokat. Árpád és Attila sírját akartam megtalálni. Minden dombocskában avar kurgánt sejtettem. Könnyűbúvár-régész akartam lenni. Római villák romjait feltárni a Balatonban. Elsüllyedt kincses gályákat feltárni a Dunában, a Maros Tiszába torkolásánál. Aztán mégsem lettem tudós. Másként búvárkodom az eltűnt idők tengereiben.

– A megismerés szót nem árt idézőjelbe tenni esetedben, hiszen egyik könyvednek sincs „megfejtése”, a titkokba csak bepillantunk. Mintha a titok lényege nem annyira a megfejtés lenne, hanem amit a megfejtés során önmagunkról megtudhatunk?

– Hacsak nem krimiről vagy tankönyvről beszélünk, a megfejtés érdektelen. A mű nem a megfejtés, hanem az anyag, a létrehozott matéria. Meg ami történt írás közben velünk. Meg ami zajlik az olvasóban, amikor olvas vagy elgondolkodik az olvasottak hatására valamin, ami látszólag talán nem is oda tartozik. Az elélvezés, a jóllakás fontos, nevezhetjük akár célnak is, a szeretkezés mégsem ennyi, ahogy az evés sem a jóllakás. És persze az olvasó, ha jó az írás és jó maga az olvasó is, keresni fogja a megfejtést. Olykor meg is találja. Máskor meg nem. Rágódik rajta. Lehet, hogy az író meg sem találta, az olvasó meg a magáét mégis megtalálja. Ezzel megint nem szabad sokat törődni. Régebben azt hittem, az önismeret nagyon fontos. Semmi emelkedettségre nem gondolok, olyasmire, ami morál meg erkölcs. Csak arra, hogy segít felbányászni az igazit. Az eredetit. A valódit. Mert azt nem mindig találjuk meg könnyen. Mostanában nem vagyok biztos benne, hogy az önismeret feltétlenül szükséges a kimagasló teljesítményhez. József Attila sorai gyönyörűek – „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat” –, de néha arra döbbenek rá, hogy fordítva is értelmezhetők. Nem tudom. Nem mindig szeretnék mindent végiggondolni. Érteni. Néha a tudás elvesz az egészből, nem hozzáad. De azért az őszinteséget nagyra értékelem ma is. Igyekszem az lenni. Írásban is. De néha az visz közelebb a valósághoz, ha nem az igazat írjuk.

13

– Az Apám darabokban regényedben mégis van valamiféle megfejtés, hiszen apád történetét akartad megírni. A regény végén van egy mondat, ami egyrészt elárulja, hogy apád titkára a regénnyel kaptál a magad számára valamiféle választ, a másik egy újabb regény lehetőségét feltételezi: „Az új titok az anyámé. De azt már nem akarom megírni.” Fel lehet tenni egyetemes érvényű kérdést egy emberi életről, s arra lehet is választ találni? Miért nem érdekel az anyád története?

– Dehogynem érdekel. Akkor, abban a regényben az a két mondat mégis kellett. Akkor úgy éreztem. Eljutottam valameddig. Igazad van, az a munka, az Apám darabokban megírása, befejezése, lezárása, nekem megnyugvást hozott apámat illetően. És valóban ráébresztett arra, hogy anyámról milyen keveset tudok. A vágyairól. Beteljesületlen álmairól. A kínjairól. Szomorúságairól. Titkairól. Árulásairól. Négy-öt évvel ezelőtt mégis azt gondoltam, hogy a gyerek ne nyomozzon tovább a szülei után. A fiú ne üsse bele az orrát az anya ügyeibe. A férfi a nő titkaiba. Ezt részben ma is így gondolom. Másrészt viszont nem. Tehát nagyon is érdekel édesanyám története, de azt egészen másként kell megírnom. Ez a lényeg. Ez a másként.

– A Lovak a ködbent az Apám darabokban után olvastam, s a női narrátorban sok minden emlékeztetett az Apám…-ból megismert anyafigurára. Valahol azt olvastam, a Lovakról azt állítottad, készen kaptad, csak le kellett írnod. Nem nehéz elhinni, sodrása van a mondatoknak, egy szuszra olvastatja a könyvet. Hogy talált meg ez a sodró erejű nyelv?

– Nem tudom. Plasztikusabban: halvány lila gőzöm, sejtésem sincs róla. Nem készültem arra a regényre. Nem terveztem. Mást akartam írni, és sok-sok terméketlennek látszó kínlódás után ez indult meg ellenállhatatlan erővel egy őszi kora hajnalon. És aztán dübörgött, szakadt fel tizennégy hónapon át. Azzal tudom magyarázni, hogy nem tudtam róla, de bennem készen volt.

– Ha motívumok mentén kellene jellemezni a szövegeid, az álom és a köd mindenképp szerepelne köztük. A fentebb említett múlt/emlékezés mellett. Az álomvadászban egész könyvet szenteltél az álomnak, de lépten-nyomon álmodnak a hőseid, illetve gyakran találunk az álom természetére vonatkozó utalásokat („az álmok nem alakíthatóak”). Miért olyan fontosak az álmok, az emlékek, ha – idézlek – „az emlékezés sem más, mint a felejtés hiátusa: azaz hiba. Mert csak a ma van, semmi más”? A valóságról (ami egyik mondatod szerint nem más, mint „ijesztő, hamis álom”) az álmainkon keresztül tudhatunk meg többet?

– A ködöket imádom. Mindig is sokat álmodtam, ma is sokat és színesen álmodok. A családom tagjai, különösen a nagyobbik lányom, ő is sokat álmodik. Időnként elég vadakat. Ijesztőeket is. A barátaim közt is akad, aki rendszeresen beszámol varázslatos álombeli történésekről, utazásokról. Olykor erről beszélgetünk is. Nem hiszem, hogy létezik egészséges ember, akinek soha nem derítette fel vagy árnyékolta be a délelőttjét, netán az egész napját egy-egy álma. Freudot kevésbé, Jungot annál inkább említenem kéne, most mégis hagyjuk, ne vesszünk bele. Viszont különböző sámánpraktikákról, táltos-fogásokról, meg azoknak a modern pszichológiában feltünedező párhuzamairól már szívesen beszélnék. Meg az agyműködés rejtelmeiről. Az ember hüllőagyáról, tudattalanról, kollektív tudatról. Ahol gigászi tudásanyag lappang, és az álom útján olykor jelentkezik, felszínre tör az óceánmélyi sötétből. Leegyszerűsítve: „üzen”.

– Felvidék (Rozsnyó), Andalúzia, Törökbálint, Prága, Kolozsvár, Víziváros, hogy csak a fontosabbakat említsem a szövegeid helyszínei közül – könyveid alapján mindegyiken eligazodna az olvasó, ha oda tévedne, nem csak földrajzilag, hanem a helyek lelkét tekintve is. Hol van ebben a többpólusú világban a szerző otthon, ahol „jól megy sorod”?

– Vannak helyek, melyeket elvesztettem. Már nem az enyémek. Sajnálom, bánt, de nincs mit tenni, így van. Ma Rómát inkább a magaménak érzem, mint sok-sok térben hozzám közelebbi helyet. Akár olyanokat is, ahol többet-kevesebbet éltem, és akár ma is eligazodnék bennük bekötött szemmel vagy vaksötét éjjel is. Buda mindenképpen az enyém, akár jól megy a sorom, akár nem. A Víziváros végképp. Selmecbányát is mondanám, de tizennyolc éve meghalt Platthy Sári, és hiába szinte testvérem a fia, András, a várost mégis elveszítettem.

3

2019 Helikon (cím)

2019 Helikon cím

2019 Helikon (beszélgetés)

 

 

 

 

 

 

CyberChimps