Facebook

Morgan és az arany

TEMESI FERENC INTERJÚJA

Száraz Miklós György az éjszakai ásatásokról, a csorba kiskanálról és a diadal vízeséséről

Magyar Nemzet, 2003. március 22.

Száraz Miklós György friss József Attila-díjasunk 1958. május 19-én született Budapesten. Édesapja, Száraz György Kossuth- és József Attila-díjas író (1930–1987). Az ELTE történelem–levéltár szakán végzett. Egy ideig az Új Írás szerkesztője, majd a Pannon Kiadó irodalmi vezetője volt. Eddig megjelent könyvei: Az Ezüst Macska (regény, Dunakanyar, 2000, 1997; Magyar Könyvklub, 1999), Lovak a ködben (regény, Magyar Könyvklub, 2001), Menyasszonyfátyol (kisregény, Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft., 2001). Albumok: Emléklapok a régi Magyarországról (Pannon Könyvkiadó, 1991; Szukits Könyvkiadó, 2002), Magyarország csodái (Magyar Könyvklub, 2002)

lu Gyuri Temesi

Temesi Ferivel, Katalónia, Besalu, 2001

Ne játsszuk el, hogy nem vagyunk barátok, amikor azok vagyunk. Épp ezért vágjunk bele a sűrejébe. Ha már tizenhat évesen megírtad az első novellád, miért olyan későn indult az írói pályád?

Honnan veszed, hogy tizenhat? Nyolc-kilenc voltam, amikor regényt kezdtem. Krimit. Valami olyasmi volt a címe, hogy Morgan és az arany. Nem voltam kitartó, az első fejezet készült csak el. Apám, anyám őrizgették, valahol talán ma is megvan. Aztán csak katonaként írtam értékelhető oldalakat: szerelmes leveleket. Húsz-huszonegy éves korom körül verseket körmöltem, ötletszerűen, komolyabb akarás nélkül. Néhány novellát is. De egyiket sem akartam közölni. Eszembe sem jutott, annyira nem gondoltam megjelenésre. Régész, könnyűbúvár, filmrendező akartam lenni. Fotós, néprajzos. Író soha. Színész sem. Talán egy időben festő. Meg asztalos. De persze, elsősorban, talán már három-négy éves koromtól régész. Falun laktunk. Egy kölök cimborámmal római őrtornyok romjait ástuk a kórházi erdőben. Ma is megesküdnék rá, hogy abban a dombban van valami. De nekiestünk egy avar kurgánnak is. Ásóval, lapáttal, csákánnyal koslattunk a sötét éjszakában, a halastó mellett, az erdő alján, mert a leletekkel telinek gondolt halom a Sasad Tsz területén volt. Hajnalig ástunk egymást követő három éjszaka. Aztán egyszer sikerrel jártam. Azt hiszem, akkor nyolcadikos lehettem. A kórház területén raktárakat építettek. Óriási gödröket ástak, amiket rendre megvizsgáltam. Az egyik árok falában fekete, bélyeges cserepeket, csontokat, vaddisznóagyart találtam. Fél éjszaka „túrtam”. Elemlámpa mellett. Olyan leleteket vittem haza, hogy a negyedik estétől apám kijött velem. Képzeld el! Te ismerted őt. Nagydarab is volt, író is, büszke meg hiú. Ott osont velem, mint valami tolvaj. Aztán bejelentettük. A Nemzeti Múzeumból jött ki egy fiatal régésznő. Kimondottan izgatott volt. Egy Árpád-kori falu maradványain futott keresztül az árok. A régésznő akkor kenődött el, amikor látta, hogy a kórház régi, évszázadokkal korábbi építkezései mindent feldúltak. Ma már tudom, egy középkori szemetesgödörbe csöppentünk bele. Különben a szemétdombokkal már korábban is szerencsém volt. Egészen kicsi kölyök voltam, amikor felástam apai nagyanyámék baromfiudvarában a trágyadombot. Bajonetteket, rozsdás szuronyokat, német sisakot (amivel budit mertek), egy magyart (amivel nem, mert golyó ütötte lyuk volt rajta), rothadt gázálarcot „ásattam”. És a legfontosabb: egy gyönyörű, színes zománc reklámtáblát. Ma is megvan a konyhaajtónk fölött a falon. Egy Vénusz ételzsírt reklámozó győri tábla. Egészen addig régész akartam lenni, amíg be nem jutottam a régész szakra. Akkor aztán egy év után letettem róla. Nem azért, mert rossz lett volna. Kitűnő professzorokkal: Bóna, Mócsy, Kákosy… László Gyulát másként ismertem, ő akkor már nem tanított. Szóval jó volt, de más volt. Más, mint amit akkoriban akartam.

Édesapád írósága? Hiszen elismert, ráadásul sikeres, olvasott szerző volt. Nem nyomaszt, nem nyomasztott?

Ezt olyan sokszor kérdezték már tőlem, hogy viszonylag egészen stabil válaszom van. Kénytelen voltam újra és újra átgondolni. Hol nyomasztott, hol meg nem. Nem nyomasztott apám író volta, amikor filmezni, régészkedni szerettem volna. Amikor meg írni akartam, akkor igen. És persze ez sem igaz. Mert ha megy a munka – és amikor újságírók, tévések vagy éppen barátok faggatnak erről, akkor feltehetően éppen megy, vagy legalábbis nemrég még ment, hiszen azért faggatnak –, akkor miért nyomasztana. Viszont ha beáll a rendjén való csönd, a természetes állapot, amikor mindenki tojik a fejedre, és mondjuk akkor nagyon elakadsz, akkor lehet, hogy megint nyomaszt. Apám írta az eddig valaha írt egyik legjobb Budapest-szöveget. Tíz évvel a halála után felkértek engem is ugyanerre a feladatra. Megcsináltam. Olvasható. Talán rendben. Na, akkor megint nyomasztott. Apám a szövegét 1980 tájt írta, és nemrégiben a Corvina megint kiadott egy díszes Budapest-albumot. És a várost persze újra fotóztatták, de apám huszonvalahány évvel ezelőtt írt szövege ma is jónak bizonyult. És akkor ez meg annyira jó, hogy nem nyomaszt, hanem boldog vagyok. Egyszóval a kérdésre a válasz: Igen. Nem. Nem tudom. Mikor hogy. Ezért aztán bosszant is ez a kérdés. Miért mindig csak az apámat? Ha már kell, annyi mindenki mást akarhatott volna az ember rituálisan legyilkolni.

Például?

Páskándit. Giont. Téged is.

Jó. Lépjünk tovább. Hogy nőttél föl? Milyen volt a gyermekkorod, kamaszkorod?

Nehéz és könnyű, csodás és borzasztó. Hol baromi jól éreztem magam a bőrömben, aztán meg hülyeségekkel kínoztam magam. Törökbálinton nőttem föl. Egy óriási kórházban. Anyám ott volt orvos, nagyszüleim a faluban laktak – apámék szüleit oda telepítették ki a Felvidékről –, mi meg a kórházban, szolgálati lakásban. Mondjuk ez az egyik csodás elem. A kórház. A tizennyolcadik századi nagy kastély, a többhektáros, elvadult erdő, a böhöm nagy, üvegezett kazánház, alatta hatalmas pincelabirintus a sínekkel, szenescsillékkel, darukkal. És a kertészet, a szemétégetők, a garázsok. A római kövekkel, szobrokkal, medencékkel teli parkok. Mindig vagy húszan voltunk kórházbeli, körülbelül egykorú kölykök. Fiúk és lányok. Ugráltunk a böhöm kazánkéményről a morzsalékos szénbe. Elbújtunk a tetőablakoknál, és beleskeltünk boncoláskor a hullaházba. Egy ilyen eset után hónapokig ránézni sem tudtam a kedvencemre, a pirosra sült, taréjozott virslire. Mozgalmas kölyökkorom volt. Többet voltam az erdőben, mint otthon. Ma is rosszul érzem magam, ha sokáig nem mozdulok a városból. És ma is szeretem az éjszakai erdőt.

zsuzsuapa 2

2003 (fotó: Száraz Zsuzsanna)

És a kamaszkor?

Akkor kezdődtek a nagy csavargások. Erdély és a Felvidék. Gyalog, szekereken, teherautó-platókon, autóstoppal, vonattal, tehervagonra kapaszkodva. Heteken át csak piacokon állva ettünk. Patakpartokon, erdei fa barakkbüfék rönkjein ülve faltunk. Stoppolás közben ittuk az üveges tejet. Romániában, Erdélyben akkor még nem volt zacskós tej. Háltunk temetőkben, szénaboglyákban, elhagyott templomokban, barlangokban, mellékvágányra tolt vasúti szerelvényekben. Olykor bekéredzkedtünk falusi vagy városi házakba. Magyarokhoz, románokhoz, szlovákokhoz. Meg csajokhoz. Napokat tekeregtünk erdőkben, fenn a havasban, pásztorok és favágók közt. Olyan is előfordult, hogy mint a marsbéli tájon, szürke-fekete hamuban, meredező, megszenesedett ágak közt, úgy mentünk a leégett havasban az erdőtűz nyomán, hogy még forró volt a hamu. Tizennégy évesek voltunk, amikor először nekivágtunk Erdélynek. Anyám úgy tudta, a rokonaihoz utazunk. Apám talán be volt avatva.

Hány évesen tudatosult benned, hogy innen már nincs visszaút – író vagy?

Nem, nem tudatosult. Úgy, ahogy kérded, úgy nem. Azt belátom – örülök is neki, meg nem is –, hogy író vagyok. De hogy nincs visszaút, azt nem szeretem. Mert ha csak annyit jelent, hogy semmi máshoz nem értek, vagy hogy minden másban elérni valamit még több fáradságba kerülne, hogy nagyon elölről kellene kezdeni, akkor valami kényszerű belenyugvást valóban érzek. Különben meg mostanában erdész szeretnék lenni. Vagy pap. Tudom, hülyeség, meg azt is, hogy a legtöbbünk mégis érez ilyet. Hogy elég volt, valami mást szeretne csinálni, mint amit kell. Rendben, esetleg nincs visszaút… Talán más út sincs… Talán az útelágazások száma is egyre kevesebb… Lehet, hogy tényleg mindjobban szűkül a mozgástér… De legalább ne ismerjük be…

Akkor jobb?

– Igen.

1.0

2003 (fotó: Gálos Viktória)

Voltak-e, vannak-e rokonaid az irodalomban, esetleg mestereid?

Nyilván. Sokról tudok, sokról, gondolom, nem. Van, hogy nem is gondoltam volna, aztán véletlenül rájövök, amikor egy szó vagy egy mondat úgy fordul, úgy zenél vagy épp döccen. Van, akit szeretnék, hogy az legyen, rokon, és mégsem az. Mást nem szeretnék, és mégis az. Ez így működik. Bennem. Bennünk. Nem?

Máskor, ha ilyet kérdeztek tőled, rögtön mondtad Hrabalt, Krúdyt, a dél-amerikaiakat. Most nem mondod őket?

Most nem. De mondhatnám is. Csak olyan unalmas. Hiszen ők a legjobbak. És nem mondom Cervantest sem. Vagy Defoe-t. Borgest. Aranyt. És Móriczot. Nemrég olvastam Márai utolsó naplóit. Lám, ahogy a befejezés felé szűkül a mozgástér, abban lehet valami jó is. A pontosság. A halála előtt négy évvel még Kazinczyt meg irodalomtörténeteket is olvas. A halála előtt két évvel, mikor már alig-alig tud olvasni, már csakis Krúdyt és Cervantest. Semmi mást. Gion Nándor. Őt mondom most. És Fellinit, Huszárikot, Wajdát. Boscht. Brueghelt. Tőkés Lászlót.

Így együtt?

Így. És Elias Canettit. Forgách Ferencet.

A püspök krónikást? Aki Gárdonyi előtt háromszáz évvel megírta az Egri csillagokat?

– Azt.

Az első regényedet (Az Ezüst Macska) igénytelen személyem szerkesztette. Nekem még ilyen hibátlan kézirat nem volt a kezemben. Teljes fegyverzetben léptél elő. Te hogy látod az indulást?

Igazából 1991-től írok. Akkor jelent meg az első novellám az Új Írásban. Készen volt vagy két éve, de megmutattam valakinek, aki legyintett, még Mórickát is emlegette, aki pont így képzeli az írást… Akkor elküldtem egy folyóirathoz. A szerkesztő egészen kiborult. Szinte sírt a telefonban, hogy mi ez, és hogy ő megijedt, és hogy komolyan gondolom-e? Kérdezte, hogy hova küldje vissza? Ne küldje, mondtam, bemegyek érte. Látni akartam a képét, amikor visszaadja. Otthon meg bevágtam az írást az asztalfiókba. Aztán egyszer megmutattam Szepesi Attilának, ő meg elolvasta, és azt mondta, hogy ha soha semmit nem írok többé, csak ezt az egy dó’gozatot, neki akkor is író vagyok. Odaadta az írást Juhász Ferencnek, aki másnap behívott a szobájába, becsukta az ajtót, leültetett és azt kérdezte, hány éve írok, mi van még az asztalfiókomban. Semmi nem volt. Csak a tíz évvel korábbi kamaszos versek. A következő számban hozta az írást. Attila lehámozta róla a tíz-tíz soros keretet, különben senki nem nyúlt bele a szövegbe. Ez a novella volt az Ezüst Macska csírája.

 

Mely napszakban dolgozol, milyen ritmusban?

Szerencsés alkat vagyok, bármikor tudok dolgozni, éjjel is, nappal is. De ha rendben mennek a dolgok, ha nem kell rohanni, ha ritmusa lehet a munkának, ha hónapokig, évekig tartó munkába kezdek, akkor a hajnal az igazi. Öt óra körül kezdeni. És tízig, tizenegyig, talán délig vagy délután egy óráig csinálni. De az már nagyon-nagyon sok. Inkább csak tízig, tizenegyig. És akkor persze délután még lehet tollászkodni, kapirgálni valamit. Valami mást. De ha választhatok, akkor inkább ne kelljen mást. Az az igazi, ha nem kell. Nekem ez még alig-alig jött így össze. Igazán úgy jó, ha csak túlélni kell a másnapig. Elcsapni az időt, mert akarna menni nagyon az írás, és mindennap erővel kell abbahagyni, el kell szakadni, meginni egy-két pohár vörösbort, kimenni a kutyával az erdőbe, fát vágni, moziba menni, mindegy mit, csak elfoglalni magunkat, mert különben megbolondulunk, hogy miért nincs már reggel, Istenem, hol van még a háromnegyed öt. Felkelni én csak lendületből tudok. Az az igazi, amikor még semmi zaj, semmi hírek, semmi reklám, semmi politika, amikor még álomtiszta a fej. Az ember kurvára megsértődik, ha más is fel mer kelni hat előtt. Ha meg mer moccanni a lakásban. Gyerekek, asszony. Senki. Mindenkinek kuss! Ilyenkor csak a kutya mozdulhat. Ő nem zavar. Borzasztó, ha valaki közelíteni mer ilyenkor a tűzhelyhez, ahol a reggeli teavizem forr. Ha valaki elveszi a kanalamat. A csorbát. Irrrgum-burgummm! Hányszor kértem?! Mi a lóturha kell nekem az íráshoz?! Szinte semmi. Csak az az egy rohadt, csorba kiskanál. Mégis mindenki azt nyúlja le! Vagy a bögrémet… Ha már az asztalnál ülök, akkor minden rendben, lehet másnak is élni egy kicsit.

2003 Petra 1

2003, Petra

Mit csinálsz, ha nem megy a munka?

Mikor mit. Kínzom a kutyát. A családomat. A lányaimat. Anyámat. Magamat. Elmegyek a korcsmába, és marhaságokat csinálok. Őszintén mondom, hogy sokszor szívesebben mennék az erdőbe, a klubba, a mittudomén hová, de az sokkal drágább. Ha nagyon-nagyon rendben vagyok magamban magammal, akkor könyvtárazok, úgynevezett műhelymunkán pepecselek, olvasok, elrángatom a lusta-helyes-imádni való-utálatos kölykeimet valami múzeumba, kiállításra. És tudod, mit? Csak most, hogy belegondolok, most jövök rá! Sokszor akkor is dolgozom. Gyűröm, nyomom, aprítom. És ez nagyon nem jó.

Milyen állatokat szeretsz magad körül tudni?

Kormost. Nyolcéves. Kan. Gyönyörű korcs. Az állat- és fajvédők kedvéért legyen keverék. Galíciai csendőrkutya. Mindig volt kutyám. Az első emlékem, hogy egy fehér pumi bebámul a babakocsimba. A mamámnak félre kellett tolnia, hogy ő is beférjen ebbe az első emlékembe. Aztán volt Bundi, Pifu. Most Kormosunk van. Szeretnék egyszer egy komondort. Ha egyszer lehetne kertem. Különben amióta beszélgetünk, ott a hátad mögött, a nyárfán egy szarkapár kitartóan hajszol egy dolmányos varjút. Babonásan szeretem a varjakat, a bivalyokat is.

2001 Kormos

Kormossal (2001)

Mi a pihenés számodra?

Döglés az ágyon egy csomó könyvvel. Zene. Erdő. Víz, sár, csavargás. Jó bor. Barátok. De a döglés az azért fontos. A könyv is.

Hogyan bírod a munkával járó magányt?

Változó. Van, hogy hetekre elköltözöm vidékre, kicsi falvakba, Erdélybe, az Aggteleki-karsztba, Káli-medencébe, és jól bírom. Máskor meg itthon, a városban, száz méterekre a barátoktól megbolondulok tőle. Attól is függ, hogy megy a munka. Hogy van-e pénz a zsebemben.

Mit köszönhetsz a nőknek?

Sokat.

img531

2003. március 15.

Mi vonz téged oly nagyon a régmúlt, a történelem felé?

Oly nagyon? Mily nagyon? Különben tényleg vonz. Vonzanak az öreg falak. A fehér mész. A vályog. A girbegurba kőfalak. A hámló, térképfoltos falak. Még a tűzfalak is. Szeretem a fát. A régi fényképeket. Az öreg embereket. A düledező léckerítéseket. A kavicsokat. Kopott lépcsőket. Udvarházakat, parasztportákat. A régi szövegeket. A kavicsot is régiségnek érzem. Egy öreg sparheltot. Régi könyveket.

Milyen fontosabb, sorsmeghatározó utazásaid voltak?

Így, ilyen súlyosan csak Erdélyt és a Felvidéket mondhatom. Azok a kölyökkori csavargások sok mindent meghatároztak. Ha lazábban veszem, mondhatnám Granadát vagy Prágát is. A legelső nyugati, bécsi utat. Koppenhágát. Még létezett a Christiania, a hippinegyed. Más értelemben egy-egy mezőberényi vagy dunavecsei út ugyanolyan fontos lehet. A tágabb nagycsalád miatt. Na, megint a múlt. A düledező léckerítések.

Most, hogy átvetted a József Attila-díjat, átmentél a diadal vízesése alatt, mit gondolsz a sikerről?

Átmentem? Hát, ha átmentem, akkor azt mondom, segíthet. Megtolhat. Azt remélem. És kívánom mindenkinek, hogy éppen jókor kapja meg. Az lehet, hogy még magánál az elismerésnél is fontosabb.

Van-e hiányérzeted?

Hajjaj!

Min dolgozol most? Mi jelenik meg tőled a könyvhétre?

¡Ó, Santo Domingo! Ez lesz a címe. A végét döngetem.

Végül egy szó: Pokolsár. Beszélj nekünk erről!

Nem. Arról még nem.

2003 San Onofre

Temesi Ferivel, Katalónia, Szent Onofré kápolnája (2001)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

CyberChimps