Facebook

Pokolsár

SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY A FELVIDÉKRŐL, ERDÉLYRŐL, ANDALÚZIÁRÓL ÉS RÓMÁRÓL

Péntek Orsolya (Magyar Napló, 2013)

2013-magyar-naploÍrt két kultuszregényt és egy kisregényt, az egyik napilap hétvégi mellékletében megjelenő tárcáin olykor ezrek röhögnek sírva szombatonként, máskor rásúlyosulnak a mondatai az olvasóra. Cigánykönyve a magyar nyelvű, cigányokról szóló esszéirodalom megkerülhetetlen darabja, judaisztikai kötetét sokadszorra adták ki. De vajon vetett árnyékot az írói pályára a Kossuth-díjas író édesapa, Száraz György? Hozzáadott valamit az író látásmódjához hogy sokáig könnyűbúvár régésznek, tengerésznek, majd történésznek készült? Vagy filmrendezőnek. Írónak mindenesetre nem. És hogyan ég rá egy kisgyerek retinájára a spanyol táj, hogy bukkannak elő Fellini képsorai a könyvek címében és szövegében, mi történik, amikor Rómában kölykök rugdalják a templomkaput focilabdával? Száraz Miklós Györggyel beszélgettünk eddigi életútjáról, az irodalomról, a csavargásról és a világról. Ahogy mondja, eredetileg két, legfeljebb három könyvet szeretett volna, csak az a baj, hogy előre nem lehet eldönteni, melyik az a két-három kötet, amit érdemes megírni.

– Mi az az első emlékképed?

– Csalóka kép. A kutyánk, Tarhás, egy fehér puli benéz rám a babakocsiba. Látom a fehér, loncsos szőre közt csillogó szemét. Négy-öt hónapos vagyok. Felágaskodik a babakocsira. 1959 Álemlék. Van egy ilyen fénykép, a szüleim meg meséltek róla, hogy a kutya örült nekem, rendszeresen bebámult a kocsiba. Valódi emlék? Az egyik óvónéni állandóan megpuszil, én meg mindig letörlöm, de tudom, hogy ez bántja, ezért a folyosón törlöm le. Emlékszem olyanra is, hogy a többi gyereknek mesélem a Jancsi és Juliskát: “Jancsi bezzeg furfangos volt, kidugott egy csirkecsontot.” Egyszer, amikor megkérdezték az óvónők, hogy ki tud twistelni, jelentkeztem. Meg is mutattam, nevettek, és az rosszul esett. Apai nagyszüleiméknél a rádió esti meséjének a szignálja. Annak a szomorúsága. Mindjárt vége mindennek, olyan érzést keltett bennem. Ha véletlenül meghallom, rohanok, hogy lekapcsoljam a rádiót. Szinte érzem, ahogy átitat a szomorúsága.

1958-tarhassal-kiscsizmaban-gy-papa-lovaglonadragjaban-sapkajaban

 

– Édesapád Száraz György Kossuth-díjas író. Milyen volt híres író gyerekének lenni? Tudatosult benned, hogy apád más, mint a többi apa? Kivételezett helyzetben érezted magad, vagy zavart?

– Híres? A John Lennon vagy Puskás. Jó, talán a gimnáziumban, az egyetemen számított ez talán valamit. Semmi különös. Belenőttem abba, hogy író. Az volt a normális. Annyit érzékeltem, hogy nem jár munkába, mint a többi gyerek apja, hanem az íróasztalánál ül és gépel. Ugyanakkor azt is hamar tudtam, hogy valami nem stimmel vele, hogy börtönviselt. Akkoriban Törökbálinton éltünk, mert oda telepítették a nagyszüleimet a Felvidékről a háború után. Anyám pedig, aki orvosnő volt, ott keresett munkát, a tüdőkórházban. Hogy mikor, kitől tudtam a börtönről, az megfoghatatlan. A gyerekektől biztos nem, nem is hiszem, hogy tudtak róla. Gondolom, a tüdőkórház felnőtt dolgozói közt – orvosok, nővérek, gondnokok, szerelők, mosodások, sofőrök, konyhások, kazánosok – lehettek olyanok, akik tudták, de nem emlékszem, hogy ezt én valaha érzékeltem volna. A nagyszüleimmel soha, a szüleimmel pedig – emlékeim szerint – jóval később, talán általános iskola vége felé beszéltem először komolyan erről. És mégis valahogy tudtam, hogy apám nem szokványos lény. Biztos mindenki ilyennek látta az apját. Azt persze nem lehetett nem észrevenni, hogy amikor a rendes emberek elmentek dolgozni, ő aludt, éjjel meg füstfelhőbe burkolózva otthon dolgozott. Sokaknak érthetetlen volt, hogy anyám, a doktornő mit kezd egy ilyen nagydarab, börtönviselt, iskolázatlan palival. Egyszóval nem az írósága volt a meghatározó. Az írósága nekem csak gimnazistaként “esett le” igazából, amikor már ismert volt: színházak, tévé, rádió, díjak, ÉS, a zsidó-tanulmány.

– Ha téged sem az írósága, hanem a börtönviseltsége foglalkoztatott, akkor hogyan viszonyult hozzá a család?

szgy-1972-januar– Hol ő volt a fekete bárány, hol nem. Nehezen lehetett elhelyezni, és ez a családban is érzékelhető volt. Egy közel kétméteres férfi, akinek priusza van, de érettségije nincs, ugyanakkor intelligens, művelt és olvasott, nagyon is határozott elképzelésekkel. Apámat egyfajta világítótorony-embernek gondoltam, aki nem keresi az igazodási pontokat, hanem ő maga igazodási pont. Felmérte a világot, és annak alapján maga határozta meg, hogy mit lehet és mit nem. Anyám elfogadottsága – a doktornő, az adjunktus asszony, a fehér köpeny, a nyakában lógó fonendoszkóp –, az ő szerepének, hivatásának megkérdőjelezhetetlensége rávetült apám ködös világára is. Ha egy írónak író volt az apja, kézenfekvő azt gondolni, hogy hatott rá. Nyilván igaz is. Ahogy az ellenhatás is. A tagadás, menekülés, ellenszegülés. De ez is kiszámítható. Ennél érdekesebb, hogy egy ideje azt gondolom, talán inkább anyám hatott. Észrevétlenül. A humora. A derű is. A szókincs. Bizonyos fordulatok. Anyámnak erős nyelvi világa volt. Nagy levelező volt. Olyan leveleket írt, hogy sírtak vagy vinnyogva röhögtek rajta a rokonok. Apám kitartó volt. Okos. Logikus. Intelligens. Mindent meg akart érteni. Azt írta, hirdette, hogy hisz az értelemben, a megértés lehetőségében. Aztán éjszakai beszélgetésben, hajnalig tartó dumálásokban mintha arról akart volna meggyőzni, hogy semmi értelme az értelemnek, úgyis az önző érdek győz. Azt hiszem, ez volt a hamiskodás, valójában tényleg hitt abban, hogy a belátás, a megértésre törekvés előre visz. Hogy van olyan, hogy haladás. Anyám nem akart mindent megérteni. Ő elfogadta a dolgokat olyanoknak, amilyenek. Kínoztam is szegényt emiatt: nem hittem, nem értettem, hogy nem akar érteni, magyarázni bizonyos dolgokat. Bánom már az ostobaságomat.

EGY HARMADIK NAGYAPA

– A közelmúltban egy készülő családregényből közöltél részleteket egy napilapban. Mennyire volt meghatározó az életedben a szűken vett családon túl a nagycsalád, a nagyszülők, dédszülők világa?

– Nem családregény. Egyáltalán nem. De amiket közöltem, azok valóban családi anyagok, történetek. Majd meglátjuk. Azért álltam le a közléssel, 400 ezer karakter után, mert a nyitott résznek itt vége. Ezek a háttér, kellett valami, ami hajtson, a heti határidő. Különben mindezt sosem, vagy évek alatt döngetem le, viszem papírra. Megálltam, mert innentől ez már zárt műhelymunka. A család nagyon fontos volt. Kimondatlanul. Még úgy is, hogy apám látványosan irtózott a kötelező családi összejövetelektől, ahol aztán villámgyorsan hozzá igazodott mindenki, az alföldi és az erdélyi rokonlátogatásokkor is. Számon tartottuk, honnan származunk, tartottuk a kapcsolatot a szilágysági, dunavecsei, mezőberényi rokonsággal. De hát mi ebben az érdekes? Ez a normális. Ahol meg nem, ahol ez elveszni látszik, ott nyomban feltűnik a pszichodráma, Freud, Jung, Hellinger és a családállítás, ősmagyar sámánhit. Mindannyian szeretnénk tudni, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk. Állítólag az emberek – nagyon kevés a kivétel, az is vagy lelki beteg, vagy kivételesen egészséges ember –, szóval a többség fellelkesül, ha beszélhet magáról, vagy mások beszélnek róla.

csalad-rozsnyo

– Mint mondtad, édesanyád a törökbálinti tüdőkórház orvosa volt. Azt nyilatkoztad több helyen, hogy a kórház területén nőttél fel. Hogy emlékszel erre?

– Gyerekként jó volt ott lakni. A kórház az egykori Majláth-kastélyban van. Körülötte betonkerítéssel körülkerített, hatalmas erdő, óriási park római sírkövekkel, kutakkal, díszlépcsőkkel, öreg kertészházzal és üvegházzal, garázsokkal, teniszpályákkal, labirintusszerű kazánházzal, szerteágazó, sötét pincékkel, gesztenyefasorokkal. Csuda volt. Régóta kísért, meg kéne írni.

 – Az említett családregény részleteiben utalsz arra, hogy az egyik nagyapád nem a nagyapád.

szaraz-gyorgy-kmetty-maria

Dédapám, Száraz György, dédanyám, Kmetty Mária

– Apám ötvenéves volt, én huszonöt, amikor megtudtuk, hogy a nagyapám, akit apám az apjának tudott, nem volt az apja. A névadó apai ágról sok mindent tudok, és ezt nem érzem halott tudásnak, holott ezek szerint velük nem vagyok vér szerinti rokonságban. De ez már így marad, mert így akarom, hogy az a nagyapai ág is nagyon fontos. A vér szerinti ágon is érdekes a családtörténet. Ez a nagyapám – melyiket is mondjam valódinak? – Amerikát járt, az elnökkel a washingtoni Fehér Ház kertjében parolázott. 1872-ben született. Majdnem hatvan évesen nemzette apámat. A maga tehetségéből lett gazdaggá. Két méternél magasabb férfi volt, húsz éven át országgyűlési képviselő. A nagyanyámat haláláig nyomasztotta a csalása. Névadó nagyapám és a testvérei? A nővére a két háború közt hastáncosnő volt Egyiptomban meg Szudánban. Jól ismertem, haverok voltunk. Körömcipőben és kiskosztümben barangolt velem az erdőben, meg a már emlegetett Tarhás kutyával. Imádta a kutyákat. Én hat éves voltam, ő meg hatvanöt. Ludovikások, hadapródiskolások. Nagyapám öccsét kivégezték partizánvadászat vádjával 1953-ban. Ottlik említi őt a Budában. Remek atléta volt, Kőszegre és a Bocskaiba járt, Ottlik fölött két évvel. Vívóedző, síbajnok, szerelmes a saját unokahúgába, a világszép Kisiday Irmába, aki ugyan viszont szerette, aztán mégis hozzáment egy libanoni arab gyároshoz. Mindkét apai ágat elég jól ismerem. Ehhez képest az anyai ágról keveset tudok.

6-portre

Csizmadia András nagyapám

– Hogy érintett, amikor megtudtad, hogy nem az a nagyapád, akit annak hiszel? És hogy derült ki?

– Nagyanyám a halálos ágyán mondta el apámnak, apám pedig fél évig nem mondta el nekem. Azzal érvelt később, hogy engem féltett. Ma sem értem, mitől. Vagyis talán igen, de az valójában nem az én ügyem. Nekem nem változott, nekem megmaradt az apám. És a nagyapám is, mert azt azonnal éreztem, hogy az már nem változik bennem soha, hogy a nagyapám marad az, aki mellett felnőttem. Így aztán három nagyapám van. De azért apám, még inkább édesanyám halála után egyre többször jut eszembe mindez. Én, a húgom, a lányaim. Vajon mi honnan jön bennünk? Mindez akkor is fontos, ha valaki semmit nem tud a családjáról.

 

– Az ötvenes-havanas években voltál gyerek egy klasszikus polgári családban. Mennyire hamar tudatosodott benned ez a fajta hovatartozás? Egyáltalán, miként élte meg egy gyerek abban az időben, hogy mely társadalmi rétegbe tartoznak a szülei? Fontos volt vagy indifferens?

– Soha nem törődtem vele. Ezzel apám kínlódhatott sokat. Amúgy meg sok minden volt a mi családunk, de klasszikus polgári nem. Azt sem tudom, milyen az. Máraira gondoljak? Az apai nagyanyám, Szalay Eszter dunavecsei, magát rátartin kunnak valló parasztlány volt, rafinált, természetes intelligenciával. Apám nem hitt a boszorkányokban, mégis esküdött rá, hogy boszorkány volt. A Száraz ág. Száraz nagyapám anyja, Kmetty Mária dédanyám egy magát nemesinek tartó polgárcsaládból származott. De szegény volt, mint a templom egere. Apám csak nevetett az állítólagos nemesi származáson, gyerekként mégis a két pólus között élt. A dunavecsei klottgatyás kölyöklét, aztán a „fenn az ernyő, nincsen kas”, rozsnyói-budai nagyanyja. Ez már így is katyvasz, és ehhez jön a szocializmus. Én meg abba születtem. Nem tudtam ezzel mit kezdeni. Nem is lehetett. Persze, ha nem lettem volna olyan önző, mint minden kamaszgyerek, talán észrevettem volna, hogy a kun paraszt nagyanyám, akinek az országgyűlési képviselő szeretőjétől született meg az egyik gyereke, apám, hogy neki, aki a királyi Magyarország – vagy Horthy-Magyarország – szegénységéből belecsöppent a szocializmus proli világába, hogy neki mi volt a vágya, hogy mi mozgatta. Tulajdonképpen nagyon keveset tudok róluk. A nagyszüleimről. Miközben szerencsés vagyok, mert családi fotók, levelek, iratok tömege maradt rám, ránk.

RÉGÉSZ ÉS TENGERÉSZ

– Úgy tudom, nem akartál író lenni gyerekkorodban. Mi akartál lenni?

– Könnyűbúvár, régész és tengerész. Egészen tizenhat éves koromig, amikor kiderült, hogy a tengerésztiszti főiskolára matematika- és fizikatudás kell. Akkor szembenéztem azzal, hogy legfeljebb hajósinas lehetek. A víz alatti régészet, a könnyűbúvár-régészet négyéves koromtól érdekel. Akartam filmrendező lenni. Meg-megkísértett a festés. Harminc éves koromig meg sem fordult a fejemben, hogy író legyek.

– Honnan tudja egy négyéves gyerek, hogy mi az a régészet és mit csinál egy könnyűbúvár régész?

– Maga a múlt érdekelt. Apám haveri körében pedig nemcsak színházi rendezők, de elég sok történész is volt, muzeológusok. Még nem voltam iskolás, amikor nagyanyámék üresen álló disznóóljában múzeumot rendeztem be olyan tárgyakból, amelyeket kiástam a trágyából. Köztük voltak azok a revolverek, szuronyok, sisakok, amiket nagyapám ásott el 1946-ban. Meg akartam találni Árpád és Attila sírját.

– Kifejezetten a régészet érdekelt, vagy azért a történész szakma is? Esetleg már azt is korán tudtad, hogy mely korszak érdekel?

– Nem a történelem érdekelt, inkább a múlt. A régi. Az öreg. Ami már kilóg a jelenből. Nem érvényes. Az ukrán esszéistánál, Jurij Andruhovicsnál belebotlottam egyszer egy mondatba, döbbenten olvastam, mert megfogalmazta, amit én sosem. Valami olyasmit ír, hogy gyerekkora óta vonzzák az omladékok, a romok, megigézi az ódonság, az öreg tárgyak lebegése, ahogy a múlt bizonytalanná teszi a körvonalakat. A gimnáziumi történelemoktatás sem tudott eltántorítani. Nem érdekelt a történelem tudománya, maga a történelem érdekelt. Ilyen persze nincs. Apám őszintén beszélt velem ötvenhatról, lelkemre kötve, hogy kuss, egy léleknek sem egy szót, mindenütt fülek, besúgók. Én meg persze beszéltem. Mert a kérés nyilvánvalóan értelmetlen volt. Milyen ember az, akinek nincsenek hű barátai? Milyen kamasz az, aki senkiben sem bízik? Miféle fiú az, aki nem áll ki az igazáért? Hajnalba nyúló baráti beszélgetéseink voltak tizenöt évesen. Súlyos és férfias összezördüléseink. Nagyon komolyan vettük a becsületet. És persze, hogy beszéltem 56-ról, a kivégzett nagybátyámról, apám börtönéről. A József Attila gimnázium alagsori folyosóján összeverekedtem egy rendőr fiával – osztálytársam volt, nem először ugrottunk össze –, mert azt sziszegte a képembe, számos osztálytárs és a gyakorlati óra előtt, hogy Erdélyben nem élnek magyarok. A Kaffkába jártam, szerintem Buda legvonalasabb, legmerevebb, kimondottan gyerek ellenes gimnáziuma volt, kötelező köpenyviseléssel és egyebekkel. Tüntettem, bő farmeringben jártam iskolába, aminek a hajtókájára kitűztem a régi koronás címert. Igazgatói iroda, fenyítés, de ezek nem igazán érdekeltek. Nem emlékszem rá, hogy ilyesmiért akár apámtól, akár anyámtól kaptam volna. Pedig apámat csak akkoriban rehabilitálták, az írói pályája akkor kezdett belendülni. Eljártam a március 15-i tüntetésekre. Azt tudom, hogy néha komolyan rettegtek miattam, és én is tudtam, hogy sok a besúgó. Rengeteget olvastam. 1848/49 érdekelt, az ókori Róma – a görgök nem annyira –, de mire tényleg eldöntöttem, hogy régész szakra felvételizem, eldőlt az is, hogy igazán a népvándorlás kora foglalkoztat.

– Szó esett már arról, hogy Törökbálinton éltetek, ami ma gyakorlatilag Budapest külvárosa. Akkoriban is az volt? Egyáltalán, vidékinek, vagy budapestinek tartod magad?

– A hetvenes években, ostoba kölyökként, azt mondtam, Törökbálinttal a városból és a faluból is a legjobbat kaptam. A faluból a lovas kocsit, kutyát-macskát-madarakat, erdőt-mezőt, nyüzsgő műjég helyett patakon magányos korizást, nyilazást, gyümölcslopást, miközben apai nagyszüleimnek hatalmas kertjük volt… A városból meg azt, hogy lépcsőházas, központi fűtéses, parkettás, fürdőszobás, telefonos emeleti lakásban éltünk a kórházban, úgy, hogy szemben a kálváriadomb alól, a Müntz-kert fűzfás tocsogóiból éjjelente olyan békakórus szólt, hogy kiestem az ágyamból. És Pestre jártam sportolni. Elég korán eleresztettek egyedül múzeumokba is. Később ugyanezt másként láttam. Megfordult. Hogy Törökbálint akkoriban már nem volt se falu, se város, vagy mindkettőből a rossz. A kicsi, zárt közösség már nem létezett. Az, ami alatt nosztalgikusan a falut értjük. Agglomerációs szennyezés, mindenféle értelemben, az meg nagyon volt. Emberi romlás, szétesés. De mire ezt észrevettem, már nem laktam ott.

– Azt mondtad, a kórház területén éltetek. Mennyire ismerted a kerítésen kívül eső világot?

– Mindig barátkoztam “kifelé” is. Nem mindegyikünk. A “szanis gyerekek”. Húsz-harminc kölyök. Néha elég vad társaság volt. A kórház zárt világ volt, a nagykapunál porta, berregővel, nem lehetett csak úgy ki- és bejárni akárkinek. Ettől az összezártságtól a “szanisok” néha kicsit vadak voltak az “idegenekkel”. Igazából semmi vészes. Gyerekkorban mások az arányok. Más a fontos. Az egyik “falusi” osztálytársam és barátom, már nem él, a tszcs-házak egyikében lakott. Lerobbant, hosszú sváb házak voltak, látványos nyomorral, egymás mellett sorakoztak, egy-egy ilyenben öt család is élt, sáros és disznó hugyos volt az udvar. Nyilván érzékeltem a különbséget, hiszen emlékszem pontosan, de sem sajnálatra, sem ezzel kapcsolatos más érzelemre nem emlékszem. Természetes volt, mert benne éltem. Ugyanígy éltem meg azt is, hogy míg az egyik nagynéném hastáncosnő volt Egyiptomban, a család másik ágán, Ili néném Mezőberényben maszek szabónő, apám fél bátyja meg, a tizennyolc évvel idősebb Bálint bácsi, az meg Pesten munkásmozgalmár pártkorifeus és munkásőr. Mozdíthatatlannak tűnt a világ. Nem attól éreztem szakadékot magam és mások között, hogy valaki más sorban él.

– Milyen volt a hetvenes években gimnazistának lenni?

– Borzalmas. Eddigi életem legnyomasztóbb négy éve volt. Hideg, nyirkos, büdös évek. Disznózsírt izzadtunk a félelemtől abban a borzalmas iskolában, ahol ráadásul az osztályfőnököm egy fizikálisan is beteg, emellett szó szerint elmeháborodott matematikatanár volt. Akkor azt hittük és mondtuk, hogy hülye és gonosz. Pedig egyszerűen igazán beteg volt. Sajnálnunk kellett volna. Na de hogy lehetett ilyenből pedagógus? Nem sokkal az után, hogy érettségiztünk, kórházba került, egyikből a másikba, aztán ideggondozókba, 40 kilós piszkafa nőből 120 kilósra hízott. Az egyetemi jelentkezési lapomra azt írta: “Emberi közösségbe nem való.” Szóval, nekem borzalom volt, neki biztos horror. Négy év alatt három igazi tanárt ismertem meg. Biztos igazságtalan vagyok, de hát a Kaffkában h osztályok is voltak, ez évfolyamonként nyolc osztályt jelent. Sok tanárt nem is ismerhettem. Kővári Lajos volt a földrajztanárunk. Fehér bajszú, magas férfi volt. Úgy beszélt 1956-ról, hogy nem arról beszélt. Csak az értette, aki tudta, miről beszél. Majdnem kiestem a padból a megdöbbenéstől. Nem tudom, miért büntethették a Kaffkával. Kutató alkat volt. És régi vágású úr. Antarktiszi expedíción vett részt. Akivel lehetett, azzal kemény, aki áldozat típus, azzal kedves és elnéző. A némettanárnőnk és az egyik kémiatanárnőnk nevét kéne említeni, nagyon szerettem őket: Kádárné és Zieglerné.

– Azt mondod, borzalmas volt, de a hetvenes-nyolcvanas évekről legendákat is hallani. Ha a kor kultúráját nézzük, innen nézve irigylésre méltónak tűnhet például az, aki megélhette élőben például az akkori koncerteket. Te jártál valahová?

– Syrius és Syrius-hajó, Lokomotív, Illés, Rákfogó, az első Frank Zappa lemezek, Cream és Bluesbreakers, anyám irtóra szerette Koncz Zsuzsát meg a Beatlest, miatta én is. De mindent összevéve az a kor nekem mégis inkább nyomasztó volt. Az egyik legjobb barátommal egyszer végigbeszélgettünk egy éjszakát a törökbálinti kórház tüdőszűrőbuszának a vezetőfülkéjében. Anyja-apja katonatiszt volt. Lelkiismeret-furdalást okozott, mert éppen vele nem lett volna szabad, mégis megosztottam vele, amit csak tudtam 1956-ról. Ahhoz, hogy elfogadja, amit én mondok, apját és anyját kellett volna megtagadnia. A barátságunk végül harmincéves korunkig tartott, de az biztos, hogy ott, tizenhat éves korunkban ment gajra – teljesen más információi voltak a világról. Voltunk annyira jóban, hogy ezt egy ideig meg tudtuk beszélni. A rendszerváltás idején mintha megutált volna a múltért. Neki a szülei mást mondtak. Az egész világ mást mondott. Tizenkilenc-húszéves korunkban – sokadszorra tekeregtünk együtt Erdélyben – egy brassói múzeumban fordítottam neki románból a vitrin hazug feliratait, és egyszer csak kirobbant. Kirobbant és elrohant. Faképnél hagyott. Iszonyúan begurult. Rám. Hogy miért uszítok. Két nap múlva találkoztunk újra, a Székelyföldön, és stoppoltunk, szekereztünk, szénakazlaztunk tovább. Csak hetekkel korábban jelent meg Hajnóczy könyve, A halál kilovagolt, neki már ott volt a zsebében, hatott rá nagyon, erőssé tette. Én még Ottliknál tartottam. Barátság, becsület. Egy másik régi barátommal, korábban ő is “szanis” volt, tizenöt-tizenhat évesen átbeszélgettünk egy napot a budai Vár aljában ülve. Azt a felismerésemet osztottam meg vele, hogy besúgók vesznek körül, és ha nem vagy óvatos, arra rámehet minden elképzelésed, minden álmod. Néhány év múlva rájöttem, hogy sokkal többet tud nálam: a Kulich Gyula téri pszichiátrián, a pincében végignéztem egy “underground” művészetterápiás kiállítást, ahol az ő “művei” is ott voltak: “multifunkciós pléhbögre csavargóknak”, a “kerékpárlánc felhasználásának lehetőségei” etc. Addigra ő már odáig jutott, hogy zsilettel szépen centiről centire összevagdalta a karját, hogy ne vigyék el katonának. Az Erdélyben, Felvidéken csavargás volt a gimnáziumi években a fénypont.

1981-2

A szabadság maga. Kerouac, bibap… Egész évben azt a végtelen hosszú nyári hónapot vártam, a poros utakat. Borzalmas fizikaórákon. Stoppal utaztunk, gyalog, szekéren, hihetetlen teherautókon, rozoga dzsipeken, erdőben, havasokon, árvizekben. De a nyomás ott is jelen volt. Milicisták, besúgók, a veszélyes helyzetek, “Román kenyeret eszel, ne pofázz magyarul!”, “Takarodjatok haza, bozgorok!”. Vagy az, hogy apám-anyám, aggódva, de elengedtek tizenöt évesen, de például apám megkért rá, hogy ha meg is látogatjuk az író barátait, ne aludjunk náluk, még ha ajánlják is. Tudta, hogy figyelik őket, lehallgatják a lakást, a telefont, bajt hozhatunk a fejükre. Ezért aztán, amikor felugrottunk Kányádiékhoz Kolozsváron, egy óra után búcsúztunk is, azt mondtuk, hogy van szállásunk, pedig feltörtünk egy vagont a vasútállomáson, abban aludtunk. Akkor épp csak aludtunk volna. Érdekes volt, szinte biztos, hogy valami “Türannosz-szerelvény” lehetett, mellékvágányon, tele vasalt ágyneművel, itallal, cigarettával, tusolóval és forró vízzel. Kiszúrtak, pucolnunk kellett. Az utolsó pillanatban szeleltünk el. Különben meg Kányádi Sanyi bácsi is feszengett, mert a barátom valahogy kibökte beszélgetés közben, hogy a szülei katonák. Amikor kiment a mosdóba, Sanyi bácsi csöndesen megkérdezte, meg lehet-e benne bízni.

 

ÖLTÖNYBŐL TRIKÓBA

– Egykor a te generációd együtt utálta a kommunistákat. 1989-ben viszont mintha nem csak hogy szétszakadt volna ez az egységesen antikommunista generáció, de mintha a múltat is kétféleképpen kezdték volna látni azok, akikből úgynevezett jobboldaliak lettek és azok, akikből úgynevezett liberálisok. Szerinted mi történt?

– Ez ma már unalmas. Amíg létezik a hatalom, ami hétköznapi dolgokat kérdőjelez meg, megtiltja a zsidóknak, hogy emlékezzenek a haláltáborokra, a sváboknak a németségükre, magyaroknak, hogy emlékezzenek a doni áldozatokra, Trianonra, határon túli magyarokra, kettős keresztes címerre, délvidéki vérengzésekre, csehszlovák-magyar lakosságcserére, Maniu-gárdára, 1956-ra és Nagy Imrére, és ez a hatalom szétveri a normális emberi élet kereteit is, ünnepet, boltot, szakmákat, gyárat, tulajdont, földet, kisipart, addig könnyű testvérnek lenni.

– Mi lett a régészettel?

– Jól megvan nélkülem. Ma is érdekel. Sokat olvasok, de rendszertelenül. Ha mégis régész lettem volna, akkor talán népvándorlás koros. Végül felvettek az egyetemre, történelem-levéltár szakra, majd az első év végén átjelentkeztem a régészetre is, ahol olyan tanáraim voltak, mint Mócsy András, Komoróczy Géza, Kákossy László vagy Vékony Gábor. Élveztem, de hamar kiderült, hogy mégsem ez a dolgom, és abbahagytam. A történelem-levéltárat becsületből befejeztem. De aztán úgy államvizsgáztam, hogy egy barátom az egyetem kapujában várt a bicajjal, mert a Színművészeti Főiskolán pontosan akkor zajlott a nyolc fordulós felvételi első etapja. Amikor végeztem az egyetemen, rohantam le, ruhát cseréltünk, én le a kölcsön öltönyt, ő fel, és tekertem a Szentkirályi utcába a felvételire. Akkor filmrendező akartam lenni.

– Felvettek?

– Nem. Három-négyszáz jelentkezőből hatot vettek fel. A tízbe bekerültem, Gábor Pál felajánlotta, hogy legyek a rendezőasszisztense. Elmentem Makk Károlyhoz tanácsot kérni, aki azt mondta, ha jó rendezőasszisztens leszek, akkor ott tartanak asszisztensnek, mert kevés a jó asszisztens, ha rossz vagyok, akkor meg miért segítenének. És ha igazán rendező akarok lenni, akkor tűzön-vízen át az leszek. Úgy látszik, nem akartam igazán. 1983-84-ben történt mindez, amikor három-négyévente indult rendezői szak, és a Balázs Béla Stúdión kívül nem igen volt más lehetőség. Nem lettem rendezőasszisztens, de egy barátommal leforgattunk víz alatt egy úszásoktató filmet, el is készült, meg is vágtuk, a Testnevelési Főiskolára valaki beadta diplomamunka gyanánt. Élveztük csinálni. Szentendrén forgattunk, ketten, az uszodában, az általános iskola nyolc éves gyerekeivel. Nagyon jó volt, mi gyártattunk önmagát kiegyensúlyozó, hatalmas periszkópot.

– Miért mondtál le a régészetről ilyen hirtelen?

– Az egyetemi stúdiumok egyértelművé tették, hogy nem nekem való. Nem akarok raktárakat bújni, leltári számokat írni. Addig úgy képzeltem, a régészet terepmunka. Vértesszőlősön vagy népvándorlás kori ásatásoknál az Alföldön vagy a Yucatan-félszigeten, de kint, szabadban. De a régészet nemcsak ebből áll. Addigra már nem akartam aranyat találni, felfedezni Attila sírját. Megértettem, hogy egy monogramos cserép vagy egy rozsdás gyűrű többet érhet, nagyobb felfedezés lehet, mint az ékszerek vagy pénzek. De addigra világossá vált az is, hogy a régész munkájának nagy része hivatalnokmunka. Nem lehet megkerülni az aprólékos, precíz rögzítést. Aztán később persze rájön az ember, hogy az írás legalább ekkora gályarabság. Különösen a próza.

1990b

– És annyira megijedtél a hivatalnokoskodástól, hogy kitaláltad: inkább a rendezés? Vagy azért az már régebben is foglalkoztatott?

– A kép mindig is érdekelt. A festmények, rajzok, plakátművészet. Fotók. A film is. De Makk azt mondta egy félmosollyal, hogy nem az lesz rendező, akit felvesznek, hanem az, aki az lesz. Én nem akartam tűzön-vízen át az lenni. A fotózás egy ideig megmaradt az életemben, de már vagy tíz-tizenöt éve szántszándékkal nem viszek gépet, ha utazok, mert kiránt a közegből. Szeretek nyugodtan ott lenni, ahol vagyok. Ott lássak. Nem akarom hazavinni a pillanatot. Vagy ha igen, csak fejben. Mondják néha, hogy vizuálisan írok, könnyű képekben látni a történeteimet.

– Ha valaki vizuális alkat – főleg művészként –, az viszont nem huszonhárom-huszonöt évesen szokott kiderülni, hanem hamarabb. Kamaszkorodban már utalt valami erre?

– Gimnazista koromban sokat tekeregtem a Nemzeti Galériában és a Szépművészeti Múzeumban. Órákat álltam, mondjuk, Ferenczy Károly Hegyi beszéde előtt, akkoriban szerettem meg Picassót és a hidegtű-technikát is, a Szépművészeti grafikai osztályának kiállításait mind végignéztem, alig vártam, hogy cseréljék már az anyagot. Elolvastam egy csomó könyvet a városépítészetről is.

– És megpróbáltál festeni?

– Egy barátommal kölyökként próbálgattuk, hogy milyen festeni. Egy festő hogyan rakhatja egymás mellé a színeket? Hogyan húzhat vonalat? Hogy élnek egymás mellett, alatt és fölött, különböző színek. De ez nem volt festés.

– Írni ekkor még mindig nem kezdtél el a régészet, a történelem-levéltár szak és a rendezés ötlete mellett?

– Írtam verseket, rövidebb szövegeket, novellákat. De eszembe se jutott, hogy ezeket versnek vagy novellának nevezzem. Golyóstollal, filctollal, fecnikre, füzetlapokra. Kézzel. Úgy gondoltam, ma is úgy gondolom, hogy ezen szinte mindenki túlesik. Amikor egy szerelmem elégette a “művemet”, mert utálta, mert egy másik lány szerepelt benne, akkor nem éreztem úgy, hogy veszített valamit a világ.

A PRESSZÓKÁVÉFŐZŐ MOZDONY

– A zsebedben volt egy történelem-levéltár szakos, nem tanári diploma. Hogy képzelted ekkor az életedet? Mi akartál lenni? A művészek legnagyobb része azért már legkésőbb kamaszkorában tudja, hogy művész lesz, még ha sokszor más műfajban köt is ki végül, mint amit eredetileg gondolt. Te egy kicsit mintha későn érő típus lennél. Szerinted másként látja a művész és a nem művész – mondjuk egy történész – a világot?

– Nem tudom. Igen is, nem is. Művész és nem művész? Inkább alkat kérdése ez. Én szégyellni valóan sokáig azt hittem, hogy bizonyos szakmákban az emberek felcserélhetők: egy szakács, egy orvos, egy asztalos munkáját egy másik szakács, orvos vagy asztalos pontosan ugyanúgy elvégezheti, míg a művészt a mű megkülönbözteti, egyedivé és megismételhetetlenné teszi. Ez igaz is, mert a Puszták népét nem írhatta más, csak Illyés, a Psychét Weöres. És mégsem igaz, mert az az asztalos bácsi, akinek húsz éve Selmecbányán keveredtem a műhelyébe, az éppen úgy a “varázslat és rettegés szigete” volt, mint bárki más. Már akkor nyolcvan volt, a csehszlovák sakkválogatott egyik szekundánsaként Buenos Airestől Cape Townig beröpdöste a fél világot, és Selmecen néhány évtizeden át egyedül ő vallotta be a népszámlálásban a magyarságát. Ő is megalkotta a művét, akár a műhelyére gondolok, akár a sakkjátszmáira, akár az élete egészére. Anyámnak, aki orvos volt, talán inkább zenével kellett volna foglalkoznia. Apám, aki író volt, sokszor elmondta, hogy számára ez pótcselekvés, ha nem börtönviselt, akkor politikus lett volna. Nem szedtem szét a világot művészekre és nem művészekre. Azt láttam, hogy az anyám jó orvosként állandóan zongorázni akart, de a sikerélményt mégis a betegei szeretete jelentette. Apámnak pedig, bár hiú ember volt, nem jelentettek olyan sokat a díjai, inkább attól volt boldog, ha megértették, amit írt, mert úgy vélte, azáltal sikerült hatnia a politikára. Nem az író, hanem a politikus örült benne. Valójában népnevelő volt, aki hitt abban, hogy a világ jobbá tehető szorgos munkálkodással, ésszel, értelmes vitákkal. Én meg szkeptikus vagyok. Ő gyűjtötte a feljegyzéseit, a papírjait, én mindent kiszórok. Ő azt hitte, hogy az írói tevékenységével javít a világon, nekem ez eszembe se jut. Ő benne mozgott az irodalmi közegben, mindenkit ismert és őt is ismerték, én kerülöm az irodalmi világot. Akkor kezdtem el írni komolyan, amikor megtudtam, hogy halálos beteg. Szerettem volna, ha még olvas tőlem valamit. Ez 1987-ben volt, én pedig 1990 óta merem azt mondani, hogy írok.

– Min kezdtél el dolgozni ekkor?

– Prózaforgatókönyvnek nevezném. Filmforgatókönyv volt, regény formában. Részletesen leírtam, hogy a kamera hogy mozog, mit lát. Leírtam például egy Rákóczi úti bár hatalmas, öreg, csillogó-villogó kávéfőző gépét – karok, csövek, dugattyúk, forgantyúk –, mint egy mozdonyt, centiről-centire. Elkészült a könyv, de későn, már nem tudtam megmutatni apámnak.

– Nem jelent meg?

– Nem. Előbb odaadtam egy filmrendezőnek, akit az ötlet érdekelt, elolvasta, megbeszéltük, de az úgy már csak az övé volt, le is forgatta a filmet. Az én szövegemből őt mindössze másfél oldal érdekelte. Hálás vagyok neki, mert abból a másfél oldalból kerekedett ki az első regényem, Az Ezüst macska.

– Ez az első regényed, amely viszont csak 1997-ben jelent meg. Mit csináltál az odáig eltelt tíz évben?

– Tekeregtem. Erdélyben, a Felvidéken, az országon belül. Írtam is, de sok mindent kidobtam. Megházasodtam, elváltam, gyerekeim születtek. Dolgoztam folyóiratnál, Juhász Ferenc lapjánál, az Új Írásnál. Könyvkiadóknál voltam irodalmi vezető.

– Regényt még nem írtál?

– Írtam a “Macskát”. Apránként, azt hittem, novellákat. Nem rendszeresen, ha mégis, igazán nagy élvezettel. De egy regény terve is alakult. Ma is itt van a fejemben, a címe húsz éve megvan: Pokolsár. Azt gondoltam, ez lesz az első és egyetlen könyvem – ehhez képest ma van húsz könyvem, ebből három regény, egy pedig, én úgy hívom, regényesszé. De a Pokolsárt még nem írtam meg, annak ellenére sem, hogy az Ezüst macska után belekezdtem. Aztán elé tolakodott más. Annak a regénynek a vázlata hosszan íródott. Cetlikre, füzetlapokra. Miközben Erdélyben vagy a Felvidéken utaztam egyedül, baráttal, később a gyerekekkel. Annak ellenére is folyamatosan írtam ezeket a feljegyzéseket, hogy nem vagyok feljegyzésből dolgozó író. A Pokolsár egy Háromszéken játszódó történet, amely időtlen időben játszódik. Azt hittem, ezt se fiatal, se öreg, se erdélyi, se más író nem tudná helyettem úgy megírni, mint én. Szóval abban a tíz évben, amikor olyan megrendítő dolgok történtek az életemben, hogy meghaltak a nagyszüleim, megszülettek a gyerekeim, aztán meghalt az apám, akkor íróként a Pokolsárra készültem.

– De végül egy másik regényt írtál meg, az Ezüst macskát. Miért?

– Abból a prózaforgatókönyvből, amiről már szó esett, megpróbáltam kimenteni néhány részletet és a betéttörténetet. Azt hittem, novellát írtam, Haramia Gáspár bolondos históriája címmel. El is küldtem álnéven egy-két irodalmi lapnak, többek között a Kortársnak is, aminek akkor az apám volt a főszerkesztője. Neki sem szóltam. A Kortárstól Simon Zoltán vagy Orbán Ottó válaszolt, hogy jó, de egy évre való próza vár megjelenésre. Nem erőltettem, betettem az asztalfiókba. A halála előtt apámnak – mert rákérdezett –, elárultam, hogy az írás felé kacsingatok. Megkérdezte, hogy segítsen-e valahová bekerülni, irodalmi laphoz, kulturális rovatba. Inkább üzemi lapos újságírónak álltam. 1987. október 1-én kezdtem Kőbányán. Apám december végén halt meg.

AZ ÚJSÁGÍRÓ-IGAZOLVÁNY

– Miért üzemi lap?

– Mert a nemzetközi újságíró-igazolványhoz és a MÚOSZ-tagsághoz fél év újságírói gyakorlat kellett. És elfogadták az üzemi lapot is. Úgy terveztem, hogy kereken 180 napot fogok ott dolgozni. Egy albertfalvai és egy kőbányai gyár lapjához kerültem. Fel is mondtam a hat hónap leteltével, de mert más munkát nem találtam, visszamentem, és kicsit beleragadtam, másfél év lett belőle.

– És másfél év múlva mi történt?

– A Pallas Lapkiadóból szóltak, hogy mennék-e rovatvezetőnek az Új Írásba. Így kerültem oda tanulmányrovat-vezetőnek. Előszedtem a fiókból Haramia Gáspár históriáját, odaadtam Szepesi Attilának, aki egészen lelkes lett, odaadta Juhász Ferencnek. Neki is tetszett, közölte. Ez az, ami a leghamarabb elkészült az Ezüst macskából, annak egy fejezete lett.

– És köré írtad az első regényt?

– Először csak tovább írtam ezeket az ugyanazon helyszínen, egy kopott, pusztuló, múltas hegyvidéki bányavároskában játszódó, önállónak tűnő történeteket. Amikor a tizediket írtam, Jacobus Troll történetét, és az ötvenedik oldalnál sem akart véget érni, kezdett úgy tűnni, hogy magába akarja foglalni a többit is.

– A könyv hatalmas siker lett. Hogy élted meg?

– Hatalmas? Mondjuk úgy, hogy nekem az volt. Nem számítottam rá. Annyira akartam, hogy legyen már kész, hogy lezárhassam, aztán léphessek valamerre, hogy mással nem is foglalkoztam. Nem gondolkodtam azon, hogy író vagyok vagy sem. Meglepően sok fiatal írt róla kritikát. Akkor éppen egy fénykorát élő kiadó irodalmi vezetője voltam. Az egyik hatalmas, jobb sorsra érdemes sorozatunk a Pannon enciklopédia volt, aminek a történelem kötetét Kuczka Péter szerkeszette. Meglepően jó történész csapatot hozott össze, szinte mindenkit ismertem közülük az egyetemről. Ez is meglepett, de az igazi meglepetés maga Kuczka volt. Rosszakat hallottam róla. Én meg megszerettem. Okos ember volt, tele meglepő, váratlan tudással, jó humorral, derűvel. És sérelmekkel. Én szerettem. Öregen – nem sokkal később meghalt – talán érzelmesebb is lett, mint valaha lehetett. Nem is szólt nekem, amikor az Ezüst Macskát bevitte a Magyar Könyvklubba, ahonnan nemsokára felhívott az irodalmi vezető, Ambrus Éva, hogy nem érdekli, hogy most jelent meg, ha a jogokat nem adtam el, ő kéri a könyvet. Szerencsére volt annyi eszem, hogy az első kiadóval egyetlen kiadásra, és ezer példányra írtam alá a szerződést, így a következő évben a Könyvklubnál jött a második kiadás, ami többszöri utánnyomással, több ezer példányban fogyott el.

– A kritikusok viszont felvetették, hogy nincs igazán főszereplője a könyvnek.

– Ilyen is volt. Meg olyan is, hogy valaki leírta, olyan a könyv, mint a túlérett, csomagolatlan camembert sajt, szétfolyó, lemászik az asztalról. Van főszereplője. A város az. Él, megbetegszik, segítségre szorul. Az a város, ami fel van ruházva az ember esendőségével: bizonyos dolgok fájnak neki, fáj, hogy elfelejtik, aztán beletörik az elfeledettségbe. Amúgy meg ember főszereplője is van.

– Amikor megjelent, eldőlt végre, hogy író vagy?

– Ambrus Éva alá akarta íratni velem a szerződést a következő könyvre, de nem volt következő könyvem. Voltaképpen neki, Évának is köszönhetem, hogy írok. Tavasszal lement a Könyvfesztivál, volt egy csomó tévés, rádiós meg újság interjú, utaztam találkozókra Nyíregyházától Pécsig. Eltelt a nyár, és augusztus végén megint felhívott: menjek be hozzá. Beszélgettünk, röhögcséltünk, kávét ittunk, elvállaltam valami kisebb munkát, rövid szövegek megírását Korniss Péter egy kevéssé sikerült Budapest képeskönyvéhez (Nem rajta múlt, hogy az a könyv kicsit saláta lett.) És közben Éva elkezdte feszegetni, hogy mit is csinálok, mit is csináltam az elmúlt 10-15 évben. Meg hogy hány éves is vagyok? Hogy nem lennék-e mégis író? Feldühödtem, elmentem, két-három napig rágódtam, aztán visszamentem hozzá, és aláírtam a szerződést a Pokolsárra. Neki is ültem, de nem ment. Erőltettem, nem ment. Két hónapig, nap nap után ott ültem a helyemen, órákig gyűrtem. Nem ment. Ki is szórtam, amit leírtam. Aztán az történt, amit nem akartam. Elindult más. Két év alatt írtam két másik regényt, aztán számtalan más könyvet, albumokat, meg pár száz cikket, publicisztikát. Különben azzal a korábbi 10-15 évvel nem könnyű elszámolni, de én tudom, hogy a kamaszkori meg az akkori élményanyagból jött Az Ezüst macska és a Lovak a ködben is. Ha egyszer megvalósul, a Pokolsár is. De most, újabb tíz év elteltével megint van három másik megkezdett regényem. Makacs vagyok és kitartó, ennek ellenére kevés múlik rajtam, ha írásról van szó. Sohasem azt sikerül megírnom, amit eltervezek vagy elvállalok.

– Előrefutottál. Térjünk vissza oda, hogy aláírtad a szerződést.

– A Pokolsárt kezdtem írni. Azt hittem, kell hozzá négy-öt év kemény munka, de én majd megcsinálom három év alatt. Három hónapig nyavalyogtam az első oldalon, kezdtem belebolondulni, aztán november közepén megbeszéltük Ficsku Palival és még páran, hogy irány Kassa, valami jó dolog lesz a magyar színházban. Felkeltem reggel négykor, hogy elinduljak a pályaudvarra, leültem egy kicsit, épp csak fél seggel, és leírtam a Lovak a ködben első mondatát. Megjelent a beszélő, és láttam egy öregasszonyt, aki egy ötszáz éves ház ablakában ül, és deréktól lefelé beborítja a csipke, amit horgol. Nyolcig írtam úgy, hogy alig tudtam követni, csatakosra izzadtam a trikót. És onnantól tizenhat hónapon át ömlött a szöveg. Az az első pár oldal nem is engedte magát szerkeszteni, pedig általában erősen megdolgozom a szöveget. A tizenhat hónapból, amíg megírtam, kettő esett ki egy olasz és egy spanyol út miatt, de amúgy tizennégy hónapig semmi mással nem foglalkoztam. Volt olyan nap, amikor tizenhat flekket írtam.

– A Lovak a ködben megint kirobbanóan sikeres volt. A mai napig megszerezhetetlen, az antikváriumokban kiröhögnek, ha ezt keresed, mondván, hiánycikk.

– Régen ki lehetne adni újra. Kérték is, konkrét ajánlatot kaptam, többet is. De tettem egy fogadalmat, hogy addig, míg be nem fejezek valamit, addig nem adom azt sem.

Mi az a másik?

– Amíg le nem adtam, addig ne beszéljünk róla. Aztán majd beszélhetünk.

– Az anyaországban sokak úgy tekintenek a határon túli magyarságra, mintha valami gyámolításra szoruló nem egészen felnőtt nemzetrész lenne, mások teljesen negligálják még a tényt is, hogy a határon túl élnek magyarok – és az írók közül is kevesen látják reálisan az ottani magyarok életét, sorsát. A Lovak a ködbenben viszont reálisan, túlhajtott, félreértett romantizálás nélkül jelenik meg a felvidéki magyar sors, valamint villan fel Erdély. Hogyan tudtad így „belülről”, mintegy felvidékiként megírni ezt a regényt? Honnan ismered ennyire jól a helyi viszonyokat?

– Biztos, hogy nem ismerem. Csak az ismeri, aki benne él. De apámékkal kiskorom óta sokat utaztam rokonlátogatóba, hol anyám nővéréhez Erdélybe, hol a Felvidékre. Erdélyben még Kós Károllyal is találkoztam, akiről apám azt mondta, most egy szép öregembert fogsz látni, de ez a találkozás majd később lesz fontos neked. Igaza lett. Nekem olyan volt a Felvidékre vagy Erdélybe menni, mintha a Dunántúlra mennék, csak épp útlevéllel. Aztán tizennégy éves korom körül, amikor már nagyon zavartak a szüleim a létezésben, elkezdtem egyedül utazni. Úgy értem, nélkülük. Barátokkal. Harminc napokat töltöttem Erdélyben, annyit lehetett a piros útlevéllel. Aludtunk tehervagonban, szénakazalban, temetőben, romok között, kápolnák padlásán, barlangban. Olyan emberekkel találkoztunk, akikkel itthon, a “normál” életünkben alig, cigányokkal, románokkal, csavargókkal és besúgókkal, favágókkal, pásztorokkal… Álomszerű volt. Vagyis hogy nagyon is naturális. A valóság költőibb volt mindennél, amit költői, emberi képzelet teremthet. Nem maradt semmi tere a fantáziának. Lakótelepi lakásokba fogadtak be, faluszéli román házakba jutottunk be, aludtunk vadászoknál, kazánfűtőknél, papoknál, szénégetők között. Öreg székelyeknél. Egy özvegy bácsinál, aki egyedül élt, mert a fiai disszidáltak. Egész éjjel a Szabad Európát hallgatta, félóránként pisilni ment, botorkált, nyögdécselt, halkan jajongott egész éjszaka. Négy kazánfűtővel végigvitáztuk az éjjelt egy nagyenyedi kazánházban. Félig románok, félig magyarok voltak és fújták a Ceausescu-ideológiát Erdélyről, kontinuitás-elméletet, és úgy tudták, Dózsa román volt, Mátyás román volt, Petőfi román volt, csak Horthy volt magyar. Erdei favágók rönkházában aludtunk Gyergyóban, magasan, fent a havason, húsz borostás, kucsmás, fejszés román között, egész éjjel be voltunk szarva, figyeltünk neszekre, hogy agyonvernek-e, és reggel, amikor láttuk, hogy ott hagyták nekünk a leszelt kenyeret meg a bogrács alján a pörköltet, elszégyelltük magunkat. Befogadott minket román asszony úgy, hogy az éjszaka közepén vertük fel, odafektetett minket, tizenöt éves kamasz fiúkat az öt-hat éves gyerekei mellé, tejet öntött nekünk, puliszkát tett elénk. Árvízvédelmisek szerelő-kocsijain utaztunk, tengelyig, küszöbig a vízben, majd felrobbant a fenekünk alatt a motor. Felnőtt férfiakat láttunk sírni. Elbőgték magukat a volánnál, miután felvettek. Kádárt szidták vagy éltették. Kölyök létünkre olyasmikbe engedtek belelátni idős férfiak, amikbe normális körülmények közt nem engedtek volna. Sírtak, ömlött belőlük a panasz, szomorúak voltak. Sokan úgy tudták akkor, székelyek, hogy Kádár nem Magyarországon született, valójában székely volt. A Felvidéken ugyanígy csavarogtunk. Ez is ott lehet a Lovak a ködben mögött.

– Nemcsak a felvidéki létélmény tűnik hitelesnek a könyvben, de az is, ahogy nőként megszólalsz, egyes szám első személyben. Hogy teremtettél ilyen hitelesen női nőalakot?

– Nem teremtettem. Hajnal volt, már majdnem indultam Kassára, és egyszer csak megszólalt a fejemben ez a mesélő nő, és én elfelejtettem Ficsku Palit és Kassát és mindent. Nem olvastam hozzá sem pszichológiát, sem irodalmat.

– A férfi főszereplő te vagy?

Nem. Egy kicsit. A felszín, az utazó. De inkább nem, több benne, ami nem.

– Máshogy nézne ki ez a történet a férfi szemszögéből?

Ez a történet a férfi szemszögéből nem létezik. A nő egy tíz évvel korábbi, embert formáló időszakát írja le az életének. Talán élete legfontosabb négy éve az, amit a férfi teljesen máshogy élt meg. A férfi menthetetlen figura. Aki teljesen más tempóban halad az életben, mint az a húsz év körüli lány. A férfinak ez az egész csak egy részlet. Fontos, de egy a sok fontos közül. Lehetőség, egy a sok lehetőség közül, amivel nem él. Azért sem lehet megírni a történetet a másik szemszögéből, mert az a könyv a Pokolsár lenne. És azt egyelőre nem tudom megírni.

– Az a kötetbeli jelenet, amelyben előbukkannak a lovak a ködben, szimbolikusnak tűnik: a főszereplő kislánykorában látja őket, de senki sem hiszi el neki, majd mégis megnéznék a szekeret, de a lovakkal együtt addigra eltűnik. A kulcsjelenet miatt lett Lovak a ködben a kötet címe?

– Két címverzió maradt, a másik a Csigaparipa volt. Nem tudtam dönteni, ezért faggatóztam. Az egész kiadó az utóbbira szavazott, mégis Lovak a ködben lett. Látványcím. Egy 19. századi festmény. És ez tulajdonképpen egy 19. századi könyv. Meg nem is. Trianon utáni is. Benne a határon túli magyarság. Ott voltak a ködben.

– Nemcsak ebben a kötetben, de az Ezüst macskában és a Menyasszonyfátyolban is nagyon kidolgozottak és hitelesek a megjelenő nőalakok. Valós személyekről mintázod őket vagy összegyúrod az ismerős nőkből?

– Kikre gondolsz?

– Például Az Ezüst macskában a kocsmárosnéra vagy az órás feleségére.

– A kocsmáros felesége valakim, akit régen nagyon szerettem, de összemosódott Vásári Magda alakjával, aki a Sörgyári Capriccio filmváltozatának főszereplőnője, ráadásul Selmecbányán született, együtt járt óvodába egy selmeci jó barátommal. A kötet első két kiadásának címlapján ott is van a gyerekkori képe. Az órás feleségéről inkább nem beszélnék. De miért is ne? Semmi alapja nincs, de az mindig az édesanyámmal jelenik meg a fejemben.

– “Lovak” után? Rögtön eldöntötted, hogy belevágsz a következő kötetbe?

– Amikor Szepesi Attila, akit az Új írásban ismertem meg, és nagyon jó barátok lettünk, amikor azt mondtam neki, hogy csak két-három könyvet szeretnék írni, azt felelte, kár, hogy sosem tudhatjuk, melyik az a két-három könyv, amit igazán érdemes megírni, mert akkor nem kéne kínlódnunk a többivel.

– Visszatérve a könyv fogadtatására: viszonylag ritka, hogy valaki 39 évesen berobban az irodalomba egy sikerkönyvvel, erre pár évre pedig ír még egyet, amely ugyanolyan sikeres. Hogy élted meg a második kötet fogadtatását?

– Amikor igazán meg lehetett volna élni, beteg lett a mamám és meghalt. Neki ajánlottam a könyvet, de akkor még nem tudtam, hogy beteg. De mivel ez a könyv úgy jött, olyan ellenőrizhetetlen és váratlan módon, megint inkább annak örültem, hogy megvan. Közben pedig tudtam, hogy nem annak a két-három kötetnek az egyike, amik benne lennének a háromban.

FELLINI MINDIG ELŐBÚJIK

– Sokak szerint a szövegirodalom korában élünk, de te történeteket írsz. Szerinted kettéválik az irodalom ennek mentén vagy ez egy mesterséges szakadék?

– Nem tudom. Van itt sok ravaszság, önzés, érdek, ostobaság és pitiánerség. Amit úgy hívunk, hogy szövegirodalom, azt mégsem szeretem. Még akkor sem, ha vannak olyan szerzők, akiknél egyáltalán nem érdekel a történet, csak a szöveg. A nyelvhasználat, a mű szövete. De különben nem az érdekel, hogy szövegirodalom vagy nem szövegirodalom. Ráadásul az úgynevezett szövegírók közül sokan kifejezetten cselekményes, fordulatos történeteket, vagy olyanokat is írnak. Én magam fontosnak tartom a történetet, ha ugyanis csak a nyelvvel kísérletezünk, az keveseknek lesz érdekes. Leginkább csak annak, aki csinálja, és csak addig, ameddig tart a folyamat. De ez alkat, észjárás kérdése is. Most mintha a rejtjelezett próza háttérbe szorulna. A logikus elrejtést én soha nem is szerettem igazán. A poétikait nagyon is. Ami nem ésszerű, másféle kapcsolásokat igényel. De kit érdekel ez? Hagyjuk ezt.

– De azért olvasod a kortársakat, nem?

– Igen. De nem eléggé. Kíváncsibb vagyok, mint amennyi időm van olvasni.

– Figyeled azt, hogy mi történik a világprózában? Zafónt mondjuk, aki nem regényt ír, hanem regényuniverzumot, a skandináv krimit mint új regényműfajt, vagy azt, ahogy elvált a dél-amerikai és az európai próza?

– Zafónt ismerem, de nem szeretem. A dél-amerikai próza meg szerintem nem vált el a spanyoltól, csak játssza a sértett kistestvért, miközben a fele Párizsban és Barcelonában született, ráadásul nagyobb és gazdagabb, mint az anyaországi irodalom. Az, hogy az indián hagyomány is benne van, nagy túlzással, de talán nem több, mint a Tiszahát, a Dunántúl vagy Erdély hagyománya a magyar prózában.

Kik a mesterek számodra?

– Ennek a kérdésnek ma már nincs értelme. Nem azért, mintha azokhoz mérhetőnek tartanám magam, akiket most sorolhatnék, hanem mert ez így már elmúlt. Az irodalom egészében vagyunk valahol. Írunk valahogyan. Mindannyian. Én is. Kiket olvasok újra és újra? Így könnyebb lenne. De mondok inkább mást. Az talán érdekesebb is, mint hogy éppen mostanában Gogolt vagy Cervantest vagy Capotet vagy Aranyt olvas valamiért újra és újra az ember. Egy idő után azt vettem észre, hogy a gyerekkori olvasmányokat fedezem fel a szövegemben. Mindegy, hogy miket, mondhatnék sokat, Jókait, Gárdonyit, Fekete Istvánt. Nyolc és tizenhat éves korom között, rám-rámtötő hullámokban kiolvastam a Herczeg Ferenc-féle Új idők harminc bekötött évfolyamát, a Képes Krónikában a húszas, harmincas években folytatásokban közölt csöpögős, szentimentális történeteket, krimiket, borzalmas lektűrök tömegét. Magyar Úriasszonyok lapja, Otthonunk, Zászlónk… Anyai nagyszüleimnek komoly gyűjteménye volt. Apámnak meg aztán minden, Kossuth Pesti Hírlapjától a Vasárnapi Újságig. Úgy is mondhatnám, hogy a két világháború közötti irodalomból elég nagy mennyiséget faltam be, és ennek egyes elemei elég meglepően úsznak elő. Vagy hagyjuk az irodalmat. Fellini bizonyos értelemben erősebben hatott rám, mint sok író.

– Mi az, ami Felliniben megfogott, és hogy jelenik meg egy film hatása egy írott szövegben?

– Mostanában is dolgozom valamin, amiben képek sora jön elő. Ahogy az Amarcordban. A Lovak a ködben címadásában is benne lehet az a jelenet, amikor a kisfiú előtt kibontakozik a ködből, mint egy ősalak, a hatalmas tehén. Hogy mi fog meg Felliniben? Az élet. Az emlékezés. A múlt és jelen egybefonódása, ahogy egységes szövetet alkot.

– Fellini mellett hatott még valaki rád ilyen erősen?

– Picasso is korai felfedezés volt. A munkáiban megjelenő összefogottság, koncentráltság. A figyelem. Mint a mesterlövész. Bodor Ádám nyilatkozta valahol, hogy a szűkszavúság morális kérdés. Ezt mondhatta volna Mészöly vagy Ottlik is. Mivel a morállal általában sem tudok mit kezdeni, inkább úgy mondanám, hogy a szűkszavúság a mesterség ismerete.

– Eddig minden szöveged más és más volt. Az Ezüst macska koncentráltabb, a Lovak a ködben áradó, a Menyasszonyfátyol bizonyos szempontból fragmentumnak tűnik, mégis egész, és a tárcanovellák között is számtalan fajta van. Tudatosan játszol a sokféleséggel?

– Nem akarnék szándékosan mindig mást írni, és azt is remélem, hogy azért azok az írások mind én vagyok. Most három regényben vagyok benne, mindháromnál egyszerűsödni látszik a szöveg. Szikárabb, mint eddig. De nem én akarom így, hanem a tartalom. És sokat számít az alaphang is. Hogy melyikben mennyi a derű. Az Ezüst macskát lassan írtam, átgondoltan, sok bekezdést felcserélve, úgy, hogy egyes esetekben levágtam a fejezetek végét, átcsoportosítottam a fejezeteket, a Lovaknál ömlött a szöveg. Most a fegyelmezettebb, szűkszavúbb, de poétikusabb megfogalmazást érzem közelebb magamhoz.

– A két nagyregényed után 2001-ben megjelent kisregény, a Menyasszonyfátyol nagyon különbözik nyelvezetében, kidolgozottságában is az előző kettőtől. Miért?

– Hat hét alatt született, a négyötödét gipszbe tett kézzel írtam. Izgalmasnak tűnt, hogy hogy tudom úgy kielégíteni a megrendelő igényét, hogy közben egy csomó mindent kipróbálok. Például elbeszélőt, helyszínt, időt váltok benne külön jelzés nélkül, úgy, hogy közben működő marad a szöveg. Szemtelenül azt mondhatnám, hogy ezt a könyvet úgy írtam a Lovak a ködben leadása és nyomdából történő kijövetele között, hogy tudtam, a honoráriumából Andalúziába utazom. Kicsit olyan volt, mint amikor egy edző csapata annyira vezet, hogy a második félidőre beállítja az újoncokat, hadd szokják élesben. Játékos kísérletezés volt.

A SPANYOL VIDÉK

– Nagy csavargó hírében állsz, és egy időben sokat csavarogtál spanyol vidékeken. Hogy kezdődött?

jelen-4

Sierra Nevada, a Veleta csúcsán

– Ma már mindenki csavargó. Szerintem minden második ember többet utazik nálam, csak én néha napilapban is megírok belőle ezt-azt. Spanyolok? Hogy kezdődött? Biztos a búsképűvel. Nagyon korán olvastam, éppen ezért maradt olyan erős benyomás, mert féltem tőle. Az illusztrációktól is. Aztán a csodálatos nagynéni meg a Lasarillo de Tormes. Az Indiák és a kincsei. Hispaniola, inkák, aranyas gályák. A karibi világ melyik gyerekre ne lenne hatással? De volt még valami. Megint egy film. Régi-régi élmény. Nagyon kis gyerekként láttam, nem is emlékszem semmire, a címére sem, csak arra, hogy egyedül gubbasztok egy díványon, egy alföldi nagy ház bukszusillatú, légydöngéses homályában. Bámulom a tévét. Ma azt gondolom, Kasztília-La Mancha kopár, szeles vidékén játszódott a film. Mintha malmok is lettek volna benne. Egy csomó malom. Baljósan forgó szélkerekekkel. Fekete-fehér volt, nem is lehetett akkoriban más. A főszereplőjét, egy gyönyörű nőt, Frascitának hívták. Valami dráma volt. Hetekig vérzett a szívem. Ezek az első spanyol élményeim. Aztán mindez el is tűnhetett volna, de spanyolos a feleségem, műfordító, nyelvtanár, spanyolmániás. Tőle is sok minden jött. Ha filmek, akkor mondhatom Pasolinit is. Sok képe van a fejemben. Hangok is. Az alakjai, akikben az angyali szépség valami démoni, beteges torzulással együtt jelenik meg. Sokszor épp a legocsmányabb filmjeit nézve lesz templomi hangulatom.

jelen-2

Tibet, háttérben a samjei kolostor

– Miért?

– Nem értjük a régi jeleket. Még a saját kultúrám templomaiban sem tudom megfejteni a szimbólumok kilencven százalékát. Vagy nem értem, vagy mást jelent ma, mint amit jelentett egykor. De a film képes sok olyat is átadni, éreztetni, amit magyarázva nem értenénk. Tény, hogy Pasolini buzisága erősen és hatásosan ott van a filmjeiben, a karakterei is gyakran “hibásak”, úgy értem, tökéletlenek, szellemi fogyatékosnak látszanak. De fontosabb, hogy a filmjei, úgy érzem, tele vannak olyan ősi jelképekkel, amik megragadnak, ha nem is fedezem fel, érem tetten őket. Pasolini, Fellini, Almodovar… Mint a költők, akiknél elérhetetlen mélységből törnek elő képek, érzetek, sejtelmek. A kollektív tudattalanból jön fel, és fogalmazódik meg versben-képben az a tartalom, amit nem is ismerünk, és amit műveltséggel, tanulással, rációval nem tudunk megfogalmazni.

– Ezt érezted abban a spanyol filmben is, amelyet említettél?

– Nem tudom. Felteszem, ócska film volt, de bennem nagyon erős nyomot hagyott, csakúgy, mint amikor hat éves koromban először tettem a lábam az istállóskői barlangba. Persze, hogy apámmal. Vagy egy éjjeli kép, kép és érzés keveréke, amikor éjféltájt viharban futottam be egy nagy hajón a Kikládok egyik szigetén az emeletes kis házakkal körbe vett, futballpályányi, fényben úszó, négyzet alakú kikötőbe. Vagy amikor először jártam a sivatagban. Vagy Picasso.

jelen-6

Az Arábiai-sivatagban

– Írtál egy könyvet Andalúziáról Ó, Santo Domingo! címmel. Nem regény, de mégis, esszé, de mégsem. Mi ez és hogy jutott eszedbe megírni?

– Már szó esett arról, hogy a legritkább esetben írom meg azt, amit szeretnék. Eredetileg egy Doña Ana Teresa Martinez de Texadillos nevű nőnek a történetét akartam megírni, akinek mumifikálódott holttestére a váci dömések templomában találtak rá a régészek. Amikor kibontották a sírt, a feltáró csapat nemre és korra való tekintet nélkül beleszeretett a holtában is szépnek és kedvesnek tűnő hölgybe. Én pedig, mivel ismerősöm volt az öttagú csapatban, hamar “testközelbe” kerülhettem a váci múmiákkal, és elhatároztam, hogy megírom Donna Anna életét. Nyomozni kezdtem, emileztem a bécsi hadi-levéltárba, megpróbáltam kideríteni, hogy a Texadillos nemesi előnevű család hogyan került Magyarországra… La Manchában, Quencában van egy lakatlanná lett falucska, Tejadillos – hegyes-sziklás, erdős vidék, számos kiürült faluval –, az ottani Martinezek közül levelet váltottam egy helytörténész plébánossal, de a Martinez családnév ott olyan, mint nálunk a Szabó… A lényeg az, hogy a hölgy nem is volt spanyol, feltehetően inkább itáliai eredetű lehetett, leánykori nevén Damiani, a férj unalmas katona, szállásmester vagy mi, aki a spanyol örökösödési háború után került Bécsbe, Csehországba, Észak-Itáliába, Magyarországra és Erdélybe. Az egészet elejtettem, ámde közben beleszerettem Granadába, így hűtlenné lettem Doña Ana Martinezhez, de hálából neki is dedikáltam a könyvet.

2007-02-granada-2

Granadában

– A tárcakötetedből, az Andalúziai kutyákból tudjuk, hogy Rómához is kötődsz.

– Először 1965-66 körül jutottam el Rómába. Évekre ott is ragadtam. Lélekben. A római regék és mondák között, meg a Trencsényi-Waldapfel könyvekben, Révai József pannóniai csavargásaiban. Mire az általánosban megkezdődött a történelemtanítás, addigra túl voltam Jevgenyij Razin ókori hadművészetén, Marczali világtörténetének ókori részein, Ferrero hat kötetes Rómájába is “beleettem”, Pecz ókori lexikonját olvastam, mintha könyv lenne, az elején kezdve… Egy csomó ilyenen. Később ezeket elfelejtettem, de volt Lénárd Sándor, gimnazista voltam, amikor már megvolt Fellini Rómája, amit hússzor láttam, meg Édes élet. Ilyesmik. Anyámnak volt egy imakönyve, cifrán faragott, csont fedéllel, benne Vécsey József Aurél bejegyzése – “XIII. Leó pápa hagyatékából vettem, Róma, 1903. XII. 15-én” –, és ezt gyereklány anyámnak ajándékozta a keresztanyja, gróf Cebrián Istvánné, Vécsey Magdolna, és ezt én mint “régiséget” kisfiúként elkoboztam, nagyon imponált, hogy a pápa imakönyve Rómából, ez izgalmasnak tűnt. Így amikor évtizedekkel később, felnőtt fejjel valóban eljutottam a városba, az első perctől otthon éreztem magam.

gy-2

Párizs

– Az antik Róma és az élő, Fellini-féle és Fellini utáni Róma két, teljesen más világ. Miért kötődsz az utóbbihoz?

– Biztos megfelel a vérmérsékletemnek. Barátságos és közvetlen. Az elegáns öregség tökéletes összhangban van benne a hányaveti fiatalsággal. Amikor ülsz valahol, valami eldugottabb, kopott kis helyen, melletted szenes legények söröznek, aztán betipeg két, hetvenes matróna, elegánsan, körömcipőben, párducbőr kucsmában, odatelepednek a pulthoz, rendelnek két pezsgőt, majd hosszan elbeszélgetnek a szeneslegények mellett, és erre senki sem figyel föl, az Róma. Ha ülsz egy ezer éves templom ötszáz éves, nevezetes reneszánsz kapuja mellett, és jön három kölyök, akik a bőrlabdát tíz percig rugdalják a kapunak, olyan döndülésekkel, hogy belerezegnek a toronyban a harangok, odabent keresztelő ceremónia zajlik, kijön a püspökök meg három tábornok, azt hiszed, hogy a gyerekek most megkapják a magukét, de csak annyi történik, hogy az egyik püspök szórakozottan megsimogatja az egyik gyerek buksiját. Ez is Róma.

– Azt mondtad, Kréta is legalább ennyire hatott rád. Spanyolország, Róma, Kréta: mind dél, mind mediterrán. Északról nem nagyon írtál. A délhez való vonzódás, a Mediterráneumban való otthonlét szerinted személyiségfüggő vagy egyszerűen az az élhető táj, az élhető élet?

– Duby vagy Braudel és Attenborough sem kell hozzá, hogy ki merjük jelenteni, nekünk, Európában, ez az első éden. De nyilván személyiségfüggő is: szeretem a lustaságukat, a felelőtlenségüket és azt, hogy közben ez a látszólag lusta, hányaveti déli népség adta a világnak a görög kultúrát, a latin-római kultúrát, a reneszánsz festészetet, a tudományt, a filozófiát. Elömlő, mérhetetlen gazdagsága a tudásnak, színeknek, a kedélynek, a hagyománynak – szigorúság nélkül. Ez az övék.

– Róma a tárcanovelláidban bukkan fel rendszeresen, amelyeknek válogatása tavaly jelent meg. Hogyan állt össze a kötet, mi alapján került be egy írás vagy miért maradt ki?

– Két-háromszáz írásból válogattam hatvanat. Azokat, amelyeknél nem számít, hogy miféle újságban, napilapban jelentek meg. Amiknek nincs aktualitásuk. Én magam is unom mások önmérséklet hiányáról tanúskodó publicisztikai köteteit. Nem akartam olyat, amitől fanyalognék, ha másé.

GUTTENBERG RÉMÁLMA

– A két regényen és egy kisregényen, egy regényesszén és a tárcanovellákon kívül számtalan albumot adtál ki. Ezeket az írói életmű részének tekinted?

– Egyiket sem tagadom meg, de fontosnak a Cigányok és a judaisztika-kötet, az Írd fel házad kapujára szövegét tartom. Meg a Trianon-könyv képeit. A többi felejthető. De miért is ne vallanám be, hogy ezek a képes könyvek egy időben, tíz éven át, úgy működtek, mintha munkahelyem lenne. Ez volt a keresetem. Mert sokat hoztak a konyhára. Az viszont valóban fontos volt, hogy a nehéz, összetett, nagyon terhelt, kontinenseken átívelő zsidó és cigány kultúrhistóriát átengedjem magamon, és úgy írjam meg. Mindkét könyvhöz hozzá kellett adnom magamat is. Az a kettő nem ismert dolgok feltupírozása, ügyes és látványos tálalása. Azokért, ha egyszer kiderülne, hogy gyöngék, akkor is tudnám, hogy megkínlódtam.

zsuzsuapa-2

– Miért írsz?

– Hogy egy olyan szeletet vágjak ki a bennem és körülöttem lévő, olykor kaotikusnak látszó világból, amiben minden a helyén van. Arányteremtés és rendcsinálás az írás. A lehető legszabadabb valami.

– Ezt hogy érted?

– Csak a saját törvényeid és a szakma törvényei számítanak. Illetve az a dolog, amiről inkább egy költőt kellene kérdezni, mivel az leginkább a poétika nyelvén fogalmazható meg. Nevezzük ihletnek.

 http://magyarnaplo.hu/wp-content/uploads/2014/12/mn_2013_11.pdf

 

 

CyberChimps