SCHÄFFER ANETT AZ EZÜST MACSKÁRÓL
Miskolci Egyetem Szövegtudományi Doktoriskolája, 2017
Az Ezüst Macska eredetileg 1997-ben jelent meg a Dunakanyar 2000 kiadónál, 1999-ben a Magyar Könyvklub, 2005-ben a Helikon, 2015-ben a Scolar adta ki újra. Az a tény, hogy 18 év alatt négy kiadást és egy olasz fordítást is megért a regény mutatja, hogy egy keresett, szívesen olvasott műről van szó.
Az Ezüst Macska fogadó egy felvidéki bányavárosban áll, pontosabban Selmecbányán. Bár a város neve sehol sem szerepel a regényben, de bizonyos helyszínekből sejthető, hogy erről a városról van szó, és az író is elismerte az egyezést egy interjúban.[1] A regény főszereplői nem a bányászok, ők alig-alig jelennek meg, csupán jelzésszerűen, mint „igazi bányamanók…Kicsik és rosszindulatúak, töpörödött, mazsolányi fejjel”[2], hogy ne feledkezzünk meg róluk, és arról, hogy a bányászat, a felszín alatti dolgok folytonos keresése a regény kulcsmotívuma. A város mélyébe, az épületek eldugott zugaiba, az emberek lelkébe és leginkább a múltba merül alá a főszereplő, a városba érkező idegen, aki látszólag azért keresi fel a városbelieket, hogy egy évtizedekkel korábbi gyilkosság ügyét megoldja.
A regény egy furcsa és első látásra nem túl figyelemfelkeltő mondattal kezdődik: „Jacobus Troll szerette a hangyákat.”, mely a regény legvégén, mint a narrátornak az egyik szereplő, Kászonyi Kenyeres András által ajánlott kezdősor tűnik fel: „Kezdje úgy, hogy – Jacobus Troll szerette a hangyákat. És hagyja, hogy a történet úgy kóvályodjon elő a ködből, mint a hangya a kő alól – szertelenül és elbizonytalanodva.”[3] Így a történet eleje és vége végérvényesen összekapcsolódik, egymásba ér, ahogy abbahagytuk az olvasást, kezdhetnénk is újra. A kezdet és a vég, a múlt és a jelen elválaszthatatlansága a mű folyamán végig megjelenik, olykor észrevétlenül kerülünk át évszázadokkal korábbra. A regény főszereplője bár látszólag a narrátor maga, de valójában sokkal inkább a város az, amit főszereplőnek nevezhetünk. A műben minden a városban történik, az azon kívüli világ elérhetetlen és lényegtelen. Már a mottó is a várost emeli ki: „Minden város – van rá példa elég –,/Nagy vagy kicsiny, múlandó, mint a nép.”[4] Lakhelyünk a történetben végérvényesen meghatározza életünket és személyiségünket, a nép és a város egy és ugyanaz.
Városhoz hasonlóan épül fel a regény is, külön-külön a fejezetek novellákként is olvashatóak, sokszor laza a kapcsolat közöttük, mint a város lakói között, csak a helyszín, a város és a legfontosabb épületek kötik össze őket. Ilyen épület a már a címben is megjelenő Ezüst Macska fogadó, az Ó-vár vagy a Leányvár, melyek múltja a későbbi lakók életét is meghatározza. Az Ó-vár tornyának lakószobájában lakik az utolsó órás fia, aki már fel sem húzza a megmaradt órákat a hangjuk miatt: „El se tudja képzelni, micsoda zörömbölést csapnak, hogy tiktakolnak, zümmögnek, nyiszorognak ezek éjszaka. Mintha egy század katona osonna a vaksötét erdőben.”[5] Bár Kászonyi Kenyeres András kezdi el mesélni a szülei történetét, a történet megelevenedik, és a narrátor a rég halott szülők hangját véli hallani, akik egy 1706-ban lefejezett tűz-őr és óraigazító történetét mesélik el, aki ugyanott lakott, mint Kászonyi Kenyeres András és a szülei. Az idő egymásba folyik, mikor a narrátor az embereket a korábbi történésekről kérdezi vagy ők beszélnek neki a régi időkről, a történet önmagát kezdi mesélni, a jelen szereplőinek hangja fokozatosan eltűnik mögüle. Ezt az időtlenséget a cselekmény szintjén mutatja a vén Achilleusz szoborrá válása, aki halálakor az őrhelyén, a tűztoronyban ül a karosszékében, és csak két hónap múlva találják meg, mikor már galambpiszok borítja a széket is és magát is, így csak a székkel együtt tudják leereszteni a műalkotásnak látszó halottat, aki a tűztorony kertjében, mint Honfibúban című szobor figyeli tovább a várost.
A múlt és a jelen, a képzelet és a valóság vagy a természetfeletti és a hétköznapi ebben a városban elválaszthatatlanul összemosódik. A szereplők nevei, melyek olykor 19. századi regényeket vagy ókori mítoszokat idéznek, is ezt tükrözik. A regény fókusza a mű közepe felé eltűnni látszik a sokszínű történetek között, már-már azt hiheti az olvasó, hogy Jacobus Trollról el is felejtkezett a narrátor, de a mű végére az utolsó darabka is a helyére kerül, fény derül arra hogyan halt meg Jacobus Troll és arra is, hogy ki volt ő, ki a narrátor és miért érdekli egy régi gyilkossági ügy.
A regény során újra és újra feltűnnek fantasztikus események, mesei elemek, ez a mágikus realizmus hatását is mutatja, melyre több kritikus is utal, például Kovács Krisztina[6]. Ilyen esemény a virágporeső is. Mikor Jacobus Troll a városba érkezik és felnéz az égre széttárt karral fehér virágpor kezd hullani a városra és a virágporeső három nap és három éjjel tart. A plébános azt mondja, hogy égi manna hull rájuk, és bár többen hasznosítani szeretnék a virágport, például párnába varrják, kenyeret sütnek belőle vagy megetetik a malacokkal, mely kísérletek igen szerencsétlenül végződtek, csak a Kisgumikutyák és Erzsók tudta sikerrel felhasználni ragasztó készítéséhez.
A hasonló különös eseményeket és lakókat legendáknak, meséknek is nevezi a kötet. Ilyen a Kisgumikutya testvéreké, akik gumiszerű arcukról kapták a nevüket. Úgy tartják, hogy a gyermekméretű ikrek eredetileg négyen voltak, két lány és két fiú, de az egyikük valahogyan eltűnt. Az ikrek, akik „lehettek hárman hatszáz évesek”[7], sosem beszélnek, bogyókat, gombát, gyógynövényeket gyűjtenek, melyeket a piacon árulnak, és állatokat gyógyítanak, bár embereket is tudnának, de utolsó páciensük a különös gyógymód miatt megátkozta őket, és az ikrek többet nem foglalkoztak emberi bajokkal. A testvérekről Pulyka úr, a levéltárnok hozza egy nagy vihar után az utolsó hírt, mégpedig, hogy elmentek az addigi otthonukból, erre Erzsók így szól:”Akkor ismét szegényebbek lettünk egy mesével”.[8] A helyi mesék, legendák minden városban, faluban fontosak. Az útikönyvekben rengeteg ilyennel lehet találkozni, de ezek általában helyekhez, épületekhez kötődnek, míg a regényben a mitikus helyszínek mellett az emberek is mesékké változhatnak. A másik legfontosabb mesei alak éppen a boszorkánynak tartott Kontyos Pintér Erzsók, aki szappant főz, mérget kever, és még a kakasát is varázserejűnek hiszik, hiszen az mondja meg neki, hogy milyen idő várható. S bár valójában a szélkakas segítségével jósolja meg az időt Erzsók, a saját fehér kakasának halála és a szélkakas lezuhanása épp ugyanarra az éjszakára esik, mely tovább erősíti a kapcsolatot a hús-vér és az ércmadár között.
A Kisgumikutya ikrekről és Erzsókról már első megjelenésükkor egyértelmű, hogy mesei alakok, de a regényben mégsem ők keverednek a legvalószínűtlenebb helyzetekbe, hanem a hétköznapinak tűnő figurák. A kórboncnok egy halott ember testéből kiszálló „festékfoltos angyalkákat”[9] lát, és ijedtében inkább sintérnek áll, Haramia Gáspár eltűnik egy könyvben és a vén Achilleusz válik furcsa módon szoborrá. Még a narrátor is kísérteteket kezd látni a városba érkezése után, egy kislányt balettruhában, aki a regény több kiadásának borítóján feltűnik, és akiről azt mondja Erzsók: „Akkor fogtam gyanút, amikor a balettozó kislányt mesélte. Mert kísértetek nincsenek. De akit nagyon szerettünk, néha megjelenik.”[10] A regény olvasása során úgy érezhetjük, mintha ebben a városban minden furcsaság hétköznapi lenne, ezért is szólíthatja az egyik szereplő a „bolondok városának”.[11]
Az első kiadás ajánlójában Juhász Ferenc „mese-gomolygás”-nak nevezi a könyvet. Mesék a mesében. A regény során folyton halljuk a narrátor hangját, mint egy mesélőét, akinek mások mesélik életüket, városuk meséit. Az egyre sorjázó sokszor rendkívül groteszk történetek és figurák olykor Örkényt idézik. A detektívregényként kezdődő mű lassan átalakul, a városlakók történetei, a város maga érdekesebbé válik, mint a gyilkossági ügy és a cselekmény lassan, kacskaringósan „mint a hangya a kő alól”[12] előmászik, jár egyet, majd visszamászik a kő alá. S míg az útját követjük egy izgalmas, gyönyörűen megírt regényt olvashatunk egy felvidéki kisvárosról, a múltról és a jelenről.
[1] Haklik Norbert, Boszorkányok és Gumikutyák, Napi Magyarország, 1999. jún. 2. (http://members.chello.hu/gajdos.zsuzsanna/szaraz/interju.htm#Boszorkányok és Gumikutyák)
[2] Száraz Miklós György, Az Ezüst Macska, Bp., Dunakanyar 2000, 1997, 26.
[3] Uo., 321.
[4] Uo.
[5] Uo., 19.
[6] Kovács Krisztina, Nem lehetsz vak Granadában, Forrás, 2016, 6. szám, 107.
[7] Száraz, i. m., 26.
[8] Uo., 247.
[9] Uo., 84.
[10] Uo., 311.
[11] Uo., 28.
[12] Uo., 321.