Facebook

Mindent apámról

HANTHY KINGA INTERÚJA

Magyar Idők, 2016. december 3.

SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY KAPTA A MAGYAR MŰVÉSZETI AKADÉMIA IRODALMI TAGOZATÁNAK NÍVÓDÍJÁT

Könyvhétre megjelent kötetét kritikusai nevezték az év meglepetésének, irodalmi szenzációjának, a legjobb ’56-os regénynek és kémtörténetnek is. Száraz Miklós György Apám darabokban című nagyszabású  regényében családja generációs titkainak a nyomába eredt.

 

4

Minden évre jut elismerése.  Tavaly ilyenkor Arany Medál díjat kapott és lett az ’év írója’, most itt a művészeti akadémia nívódíja. Előbbiről a közönség, utóbbiról a szakma szavaz. Melyik fontosabb?

Amelyiket éppen kapom. Nem akarom tréfával elütni a kérdést, így gondolom. A díj akkor ér valamit, ha elhisszük, hogy megérdemeltük. A szakmai kitüntetés vigasztaló lehet annak, aki jó művésznek tartja magát, de a kutya sem olvassa. „A televízión bambuló tömeg tojik rám! Bezzeg a szakma értékel!” A közönségdíjnál fordul a dolog. „A kollégák, akiket nem olvas senki, egymásnak osztogatják a díjakat! Bezzeg az értő közönséget nem lehet becsapni!”

Az Apám darabokban főhőse Száraz György, a 70-es, 80-as évek kulturális életének ismert és nagyhatású alakja. Az ÉS egykori főmunkatársa, a Kortárs főszerkesztője, Kossuth-díjas drámaíró, tévéjátékok sorának alkotója, aki kényes kérdéseket is feszeget. Egy előítélet nyomában című, a zsidó-magyar múlt nehéz kérdéseiről írott nagyesszéjét számtalan nyelvre fordították le, és a határon túli magyarokért még akkor emelt szót, amikor az bátorság volt. Miért ő? És miért darabokban?

Néhány évvel ezelőtt felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mindent tudok-e róla? Minden fontosat. Ez nem hagyott nyugtot. Apám tizenkilenc évesen vonult be. Ködös ügy: valamiféle különleges, repülős vagy deszantos kiképzést is kapott. 1952 decemberében, néhány nappal a leszerelése után letartóztatták államellenes összeesküvés, fegyver- és robbanóanyag-rejtegetés vádjával. A vád igaz volt. Hogy nem végezték ki, az talán annak volt köszönhető, hogy áprilisban hozták az ítéletét, és Sztálin márciusban meghalt. A szervezkedés vezetői közül kettőt még februárban kivégeztek. Apám tíz évet kapott. Négyet leült, majd 1956 szeptemberében, egy hónappal a forradalom kitörése előtt, szabadult. Sokáig priusza volt, egyetemet nem végezhetett. Miként lehetséges, hogy végül mégis minden létező elismerést megkapott? Az esze, a tehetsége, a képességei magyarázzák? Kétség kívül nagyformátumú volt, nagy tudású, diplomatikus, tekintélyes. Csakhogy az elvtársak az apám „bűnének” a töredékéért is kivégeztek embereket, tönkretettek életeket. Az ügynökkérdés megoldatlansága is piszkált, piszkál azóta is. Hogy vajon ki volt Göncz Árpád? Azon kívül, hogy remek fordító volt. Amúgy szelíd emberek vérben forgó szemmel állítják, hogy még a fedőnevét is tudják. Az ország köztársasági elnökeke. A legnépszerűbb magyar politikus. Róla beszélünk. Nem tudathasadás ez? Lehet ilyen bizonytalan alapokon hosszú távon építkezni? És sorolhatnám a neveket. Az egykori miniszterelnök, aki pufajkásként forradalmárokat ölt. Vagy nem ölt? A képviselőnő, aki az országgyűlésben és külföldi sajtótájékoztatón gazemberezi Nagy Imrét és ellenforradalmazik. Ő vajon besúgó volt? Ügynök? Tartótiszt? Egyik sem? „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Meddig érvényes még ez a mondat? És kiknek a szájából hiteles? Lehetséges ezek után bármelyik politikuson bármit számon kérni? És ha a politikuson nem lehet, mert kiröhög, hiszen mindent szabad, akkor előbb-utóbb a bankáron, az orvoson, a vállalkozón sem lehet. Nem is lehet. Azt mondtam: legalább apám esetében lássak tisztán. Tudni akarom, ki volt. Lángelme? Hős? Kém? Cinikus vagy álmodozó? Katonai elhárító? Kalandor? Szent? Ez mind? Vagy egyszerűen egy nehéz korban eredményesen mozgó, gondolkodó ember? A kérdés első felére ez a válaszom. Ezért apám. És azért darabokban, mert én mindent „tálalok”, amit megtudtam. Semmi kényeset nem hallgatok el. Semmit sem takargatok. Családtörténet, korrajz, magánlevelek és rendőrségi kihallgatási jegyzőkönyvek. Mindez regénnyé, reményeim szerint izgalmas szépirodalommá gyúrva. Olyan kirakójáték ez, amelyben a darabokból az olvasónak kell összeraknia a képet.

Ennél azért bonyolultabb a történet, mely a déd- és ükszülőkig, Egyiptomtól az USA-ig, Toledótól Kazahsztánig terjeszkedik. Mellékszereplője Buffalo Bill, Kurt Vonnegut vagy García Márquez, nyüzsögnek benne a család különcei.  Mégis háborog, ha az újságírók vagy riporterek fikciónak, regénynek nevezik a művét.

Nincs baj, ha magával ragadó, sodró irodalomnak mondják a könyvem, hiszen azt állítják, amit el szerettem volna érni. Regény, mert annak írtam. De nem fikció, hanem tényregény. Amit írok, igaz. Igaz apám vándorcirkuszos múltja, amikor oroszlán- és elefánteledel után rohangál, liliputi törpegladiátorokkal kocsmázik. Igaz az alexandriai hastáncosnő nagynéni. Az idegenlégió. A kivégzett nagybácsi. A gyönyörű kémnő, aki 1957 után Nyugat-Európában ismert énekesnő lesz, de előtte még lebuktatja apámat. Ez és a többi is mind valóság. És a legfontosabb is az: édesanyám és apám megismerkedése 1956 októberének első napjaiban. A forradalom előtt. A szerelmük. A hűségük és a hűtlenségük egymáshoz. Ezért hörrenek fel, ha írói fantáziának minősítik a könyvet. Ebbe rendre belebotlok író-olvasó találkozókon és interjúkban. Pedig ez nem különleges. Minden család ilyen. Paraszt vagy polgár, arisztokrata vagy melós. Kérdés, hogy tudnak-e róla vagy nem. Megőrizték-e a fényképeket, a leveleket, vagy sem. Aki azt gondolja, hogy a felmenői életében nincs senki, aki különleges, megdöbbentő, vagyis regényes volna, az téved. Bolondok, különcök, titokzatos és rémisztő betegek, gazemberek és szentek, rombolók és építők minden családban vannak. Igaz, ezzel szembe is kell nézni. Ha elkezdünk válogatni, szépíteni, szégyenlősködni, akkor fakul az „anyag”. És aztán persze meg is kell mindezt írni.

A napokban halt meg Fidel Castro, a XX. század nagy kommunista diktátorai közül talán az utolsó. Ez a regény egy kicsit diktátorregény is.

Apámat gyerekkorától izgatta a hatalom természete. A vele járó magány. A kiszolgáltatottság. Castro is felvillan a regényben. Meg Franco. Néhány valószerűtlen dél-amerikai diktátor: egyikük kivégeztette a fekete kutyákat, mert tanácsadó varázslói azt jósolták, ellenségei fekete kutya képében közelítik meg. Tito és a ’Kárpátok Géniusza’. Ebben a könyvben persze főleg Rákosi Magyarországa a háttér. Meg a forradalom utáni ország a menekülőkkel, a pufajkásokkal, orosz katonákkal, csalódott kommunistákkal. Az ország, ahol Kádár épp megveti a lábát. Nem véletlen, hogy apám az 1957-es Magyarország poros útjain éjjelente döcögő cirkuszi karaván egyik kocsijában éppen Robespierre-ről körmöli az első drámáját.

mi-hk

CyberChimps