Facebook

Életesebb életűek

KÉRDEZŐ: SZÍJJÁRTÓ GABRIELLA

Szabad Föld, 2019. december 20.

SzMGy 8

Mindig is érdekelték a nálunknál nehezebb körülmények között élő népcsoportok. A nehéz sorsúak, akiket megtépázott a történelem. Korábban könyvet írt a cigányságról és a zsidóságról – legutóbb pedig a székelyek egyetemes történetén keresztül igyekezett megragadni általános emberi sorsproblémákat. A József Attila-díjas írót, Száraz Miklós Györgyöt olvasni és hallgatni is érdemes.

– Életem bizonyos szakaszaiban sokat jártam Erdélybe. Amikor gimnazista és egyetemista voltam, a kortársaim, ha tehették, nyugat felé indultak, én viszont folyton Erdélynek és a Felvidéknek vettem az irányt, csak később fedeztem fel a mediterrán vidéket – Andalúziát, a görög szigeteket, Rómát –, ami máig nagy szerelem. Erdélyben stoppoltam vagy tehervagonokban zötykölődtem, bivalyos szekerekre kérezkedve csavarogtam, barlangokban, szénakazlakban, havasi pásztorok közt éjszakáztam. Amikor a Székelyek című könyvet írtam, azt hittem, könnyebb lesz, hiszen sokat voltam köztük, jobban ismerem őket, mint a zsidóságot és a cigányságot, akikről kívülről szemlélődve fogalmaztam. Megkínlódtam a székelyekkel, az érzelmi közelség ugyanis könnyen torzíthatja a pontos, tiszta, világos látást, az érintettség elvihet az elfogultság irányába. Ami közös mindhárom népben: a történelmük egyszerre csoda és borzalom.

„Ország az országban, nép a népben. Amióta csak tudunk róluk, létezik a székelykérdés is. Fejedelmeknek, királyoknak, püspököknek, vajdáknak főtt a feje miattuk. Ingerülten vagy együttérzőn, vádként vagy sajnálkozva, de sokan megfogalmazták az elmúlt négyszáz-ötszáz évben azt, amit a Hitel és a Márton Áron alapította legendás Erdélyi Iskola szerkesztője, a csíkszeredai születésű Venczel József így foglal össze: »A székely arról ismerszik, hogy baja van, hogy leckét ad fel az ország vezetőinek.«”

SzMGy 7

A székely őstörténet éppoly bonyolult, mint a magyar; némely kutatók szerint a XII. századtól kezdve élnek ott, ahol ma. Köztudott, hogy a székelyek képesek ölre menni az eredetvitákban: akkor most ők a gepidák szolganépei voltak, vagy Csaba királyfi és Attila unokái, netán a szkíták leszármazottai, esetleg kazárok maradékai?! Kétségtelen, hogy a magyar királyság évszázadaiban se jutott könnyű sors az erdélyi magyaroknak, köztük az ország peremvidékén élő, határvédő székelységnek, de Trianon óta még többet kell szenvedniük a román néptengerben – miközben saját földjük, saját zászlajuk, himnuszuk, szent hegyük van, évszázadokon át pedig székely szabadságuk is volt. Én azt gondolom, nekem az a természetes, hogy a székelyek a testvéreink, a véreink.

„…amióta tudunk róluk, azóta velünk éltek.  Törzsszövetségben, királyságban, Erdélyi Fejedelemségben. Velünk éltek, bennünk éltek. A részünk voltak. Idegen betolakodókkal, határra zúduló hódítókkal harcoltak, meg a saját magyar államukkal és kormányzatukkal. Az elmúlt száz év óta viszont Romániába zárva léteznek. Nem barátságos, nem testvéri közegben, még csak nem is közönyös,  érdektelen, részvétlen környezetben, hanem ellenséges államban.”

– Minden nép sorsa, történelme formálja a jellemét, de ugyanez fordítva is igaz: egy etnikumnak a habitusa is alakítja a históriáját. Ha valaki Székelyföldre születik, akkor bizony meg kell tanulnia küzdeni, alkalmazkodni, leleményesnek lenni, együttműködni. Feltettem a kérdést néhány embernek – székelynek és anyaországi magyarnak egyaránt –, hogy mi jut eszükbe először a székelyekről. Tettre készek, életrevalók, leleményesek, ravaszok, kemények, harciasak – ezek hangzottak el leggyakrabban.

„Apám, ha kaszált a meredek hegyoldalon, mindig kikötte magát egy fához, karóhoz. Kötéllel, a derekánál. Ez jut eszembe először. Hogy tudunk küzdeni. A földünk kétannyi fáradozással félannyit ad. Muszáj szorgalmasnak lennünk, ha jutni akarunk valamire.”

13

Ami újdonságot hozzá tudtam tenni: a székelyek pont ugyanolyanok, mint a magyarok – és a magyarok pont ugyanolyanok, mint az emberek –, csupán az a pici különbség van köztünk, hogy a székely kénytelen erőteljesebben megélni mindent. Ha gyűlöl, jobban gyűlöl; ha szeret, jobban szeret; ha szenved, mélyebben éli át a szenvedést. A végletes helyzete miatt, ott, helyben, a mai Romániában, Ady szép szavaival: életesebb életet élnek. Arrafelé sokakban az a kép él a mai napig, hogy a székelyek a magyarságtól csak rosszat kaptak, évszázadok alatt becsapták, kihasználták őket, a javak mindig későn és megkurtítva értek el hozzájuk, legyen szó vasútfejlesztésről, gyárépítésről vagy oktatásról. Amikor 1927-ben Móricz valami banketten a tósztok során Erdély meg a székelység ürügyén égő, lüktető sebről vall, egy jelen lévő székely leforrázta az írót:

„Ne sajnáljatok ti bennünket, magyarországiak, csak ti ne sajnáljatok! Mert ha már Magyarország sajnál minket, akkor baj van! Mert mi Magyarországtól soha semmit nem kaptunk, hát a sajnálkozásotok sem kell; mert mi az Alföldre csak köpni járunk! (…) Mert a székely a magyar állam kezét csak akkor érezte, mikor jött végrehajtani adóban, s elvitte a párnát. De jöttetek ti valaha nekünk valamit csinálni? Mi itt égünk és szenvedünk és dolgozunk, és egymást marjuk, és gróf és paraszt együtt van; de tinálatok odaát?! Az, barátom, egy idegen ország, messzebb van tőlünk, mint a Népszövetség…”

– A szocializmus összeomlása utáni időszakból sorolhatnék rengeteg biztatót, és sajnos ugyanannyi rossz is történt, Magyarországon, Erdélyben, Székelyföldön és Romániában egyaránt. Például a 2004. december 5-i népszavazás érvénytelenségét – amely a nem Magyarországon élő magyar, de magukat magyar nemzetiségűnek valló állampolgárok kedvezményes honosítását tette volna lehetővé – sokan nem értették, ma sem értik, olyan fájdalomként élték és élik meg, ami nem igen menthető. A szavazásra jogosult anyaországiaknak még a negyede se ment el voksolni. A határontúliak számára ez annyit tesz: megtagadták őket. Erdélyi, egészen pontosan a Szilágyságban élő, 90 év fölötti nagynéném azt mondta nekem a telefonban a szavazást követő napon, hogy ő az életét tette volna a száz százalék igenre. Az unokahúgom, akkoriban a marosvásárhelyi orvosi egyetem harmadéves hallgatója – akinek a magyar egyetemen is románul kellett vizsgáznia – a szavazás után négy napig nem vette fel nekem a telefont, majd az ötödik napon ő hívott, éjjel egykor. Percekig küzdött a felszakadó sírással, végül ez jött ki belőle: „Hát kik vagytok ti?! Állatok?! De még az állat is megnyalja, megvédi a kölykét.” Aztán így folytatta: „Négy napja nem tudok semmit csinálni. És megértem azokat a székely fiúkat, akik napok óta részegek, és magyar zászlót égetnek a kollégium udvarán.” Öreg szilágykrasznai ismerősöm, Sanyi bácsi pedig azt mondta: „Édes fiam, eszembe sem lett volna átmenni a határon, öreg vagyok én már ahhoz, de mindennap a szívem fölött hordtam volna a magyar útlevelemet.” A határon túli magyarok és a székelyek egy része még mindig sok, évszázados vagy csak pár éves, évtizedes sértettséget hordoz, ami kinél lassabban, kinél gyorsabban enyhül. De igenis még mindig él bennük az ősi, zsigerből jövő ragaszkodás az anyaországhoz. Régóta nem képviselték erősebben az érdekeiket, mint a jelenlegi magyar kormány, s ez biztosan erősíti az összetartozás érzését, még ha a lelki sebeket nagyon nehéz is meggyógyítani. Újabban felmerült, hogy esetleg nemzetiség a székely, s arról is többféle nézet létezik, hogy kell-e nekik autonómia. Nem tudom. Az biztos, hogy nélkülük még inkább félteném az autonómián kívül rekedt százezreket. A szilágyságiakat, a mezőségieket, a kalotaszegieket, a csángókat…

„…szeretném hinni, hogy egy erős hátország, egy igazi anyaország mindennél nagyobb erő. Ténylegesen, gazdaságilag és kulturálisan, de lélekben is. Egy olyan anyaország, ahová a székely nem »csak köpni jár«…”

Szabad Föld 2019

CyberChimps