KABDEBÓ LÓRÁNT AJÁNLÓJA
(Száraz Miklós György metafizikai kalandregénye)
Magyar Idők, 2018. április 21.
Mondjam ki kezdő mondatként, ami már oly régóta kimondásra vár: Száraz Miklós György a legjelentősebb magyar írók közé tartozik. És hozzátehetem, a Lovak a ködben az általam eddig olvasott legjobb regények egyike. De most legújabb kisregényéről kell véleményt mondanom, az Osztozkodókról. Én az említett regény mellé illesztem.
Meg a tizennyolcadik századi klasszikus kalandregények társaságába. Candide, Tom Jones, Robinson. Egyszerre voltak korukat minden korban felidéző valóságleírások, és egyben az ember cselekvését értékelő erkölcsi tanmesék.
Száraz Miklós György varázslatos mondataiban mindig otthonosan érzem magam, szereplőinek megszólalása engem, az olvasót is belevon az életükben fel-felbukkanó esélyekbe és csapdákba. Mozdulataik bennem folytatódnak, feladványaik engem gondolkodtatnak meg. Megcsodálom, amint olvasmányos és eseményes, ugyanakkor rejtélyes jelenetekből összerak – bennem is életre varázsolva – egy sajátos kalandvilágot regényeiben. Miként? Módszerét belerejti – nem kiszólva belőle – az elbeszélésnek is szerves részét alakító szövegrészekbe.
„A napok később is színesek maradtak, időnként figyelt rájuk, máskor nem, ahogy gyakran a felhőkre sem figyelünk, a derengésre, a szitáló ködre, a varjak röptére, csak megyünk a gondolatainkba merülve, a járda göbjeit, a szomszéd cammogó öreg kutyáját nézve, látva és mégsem látva.” „A felnőtt egész életében ezt fogyasztja, abból és addig él, amíg a gyermek tart benne.” „Bűn? Ártatlanság? Igazság? … Mást sem csinált egész életében, mint a határokon mozgott, kiskapukat és titkos ösvényeket keresett, olyan sorompók alatt hajtott át, amelyekről tudta, hogy másnapra szigorúan tiltott útvonallá lesznek … Számára a törvény nem létezik. Csakis a saját belső szabályai léteznek.” „– Kértél te már bocsánatot valakitől? – És megbocsátottál már valakinek?” „Az igazi együttérzés nem érzelem, hanem cselekvés, gyógyszer és kenyér, de legfőképpen figyelem és odafordulás.” Ki kit tud – és tud-e – megszabadítani a „gonosztól”?
Ami a mai mindennapi életünkben véletlenként jelenik meg, az Szent Ágoston Istenről vallott elmélkedéseiben találhatna legméltóbb helyére. Kalandorai az eleve elrendelés és a szabad akarat filozófiai csörtéjében inkább helyüket találhatnák, mint bármifajta földhözragadt krimiben. Száraz Miklós Györgynek mégis szinte minden mondatán, a könyv rögtönzött jeleneteiben átsüt személyes környezetének, a Várkerületnek szenvedélyes szeretete, és múltjának benne lüktető történelme. Ebben a csapdákkal és esélyekkel teljes valóságban véletlenek között csetlenek-botlanak különös, mégis mindennapi kalandorai. Mondhatnám: mi magunk, különleges helyzetekbe emelve.
A poénokat nem szeretném lelőni, a regény kalandos problematikáját mégis jeleznem kell. Két, mára már nem is ritka multikulturális előtörténetekkel világra segített rivális iskolatársból jó baráttá lett ifjú, Hanbal és Tim egy átlagos értelmiségi család, Ábrahámék életét keresztül-kasul át-átjáró kalandjai embert próbáló eseményeket váltanak ki. A cselekmény középpontjában egy hirtelen ötlettel végrehajtott betörés áll, amely során egy csak amúgy zsebre tett lottószelvény által utóbb megnyert, de soha fel nem élt milliók osztódnak. Csakhogy e valóságos világ felett érzékelhető egy elrendező erő. Mert igazi értelmet nem ez, a fel sem használt pénz adhat ennek a kalandsornak, – és valójában bármely életnek – hanem annak felismerése, hogy a szeretetben való osztozás jelentheti az isteni teremtés világában létezésük legfőbb értelmét. Rejtvénnyé váló történeteikben az író részesévé avat a minden pillanatban választásra kényszerítő jeleneteknek, szinte ránk, olvasóira bízza, mit tennénk, ha mi élnénk szereplői helyében. Lebegünk elrontott bábokként, vagy cselekvéseink a megpróbáltatások során morális lényekké emelnek.