Facebook

Álmokról, alkotásról, tudattalanról

CZIGÁNY ENIKŐ INTERJÚJA

Könyvhét online, 2017. június 2.

Száraz Miklós György Fortuna kerekéről és a befejezhetetlenségről

Száraz Miklós György új regénye az álmokról szól. Az alkotás titkairól. A tudatalattinkról. Az emberi létezéssel látszólag minden korban együtt létező erőszakról. A halálról is. Meg a könyvekről. Az álomvadász című regény mégsem pesszimista mű. Amikor az olvasó leteszi, elgondolkodva mered maga elé, de a kedve nem borús, hanem inkább mégis derűs. Mintha a szerző előbb megijeszteni akarna, aztán inkább azt megmutatni, hogy noha emberi létezésünk a félelem és rettegés kulisszái közt zajlik, éppen ez teszi az életet kivételessé. Hogy semmi sem lezárt. Nem befejezett. A rosszból jó születhet, a jó váratlanul rosszra fordulhat. A boldogság nem állapot, és semmiképpen sem tart örökké. Minden alakul, változik. Mintha ez a befejezetlenség is a létezésünk velejárója lenne. Túlzok?

Nem. Dehogy. Ez nagyon pontos olvasat.

Az előző könyvhöz, az Apám darabokban című nagyregényhez képest markáns a téma- és stílusváltás. Kötelező mindig mást és másképpen írni?

Miért volna az? Az egyik író láthatóan és deklaráltan örökké önmagáról ír, a másik írónál meg nehéz észrevenni, hogy ő is örökké önmagát írja. Nincs jelentősége. Ha egy író egy kanalasgém egy napját írja meg, akkor is önmagáról beszél. Az Apám darabokban egy nagy lélegzetű családregény. Történetesen az író családjának könyve. Az enyém. Korrajz is, hiszen apám és anyám gyerekkora is benne van, az első és a második világháború, meg a forradalom, 1956. Igyekeztem a valóságot úgy megírni, mintha fantázia lenne. Ezt szolgálta minden tudásom, ezt szolgálja a szerkezet, az írástechnika. De erről nem érdemes többet beszélni, ez csak az írónak érdekes, az olvasó nem erre kíváncsi. Az Apám darabokbant akár kalandregénynek is mondhatnám. Mondom is. Kémtörténet, cirkuszkönyv, diktátorkönyv, szerelmeskönyv. A leghosszabb idősíkja a kádári diktatúra megkapaszkodásának első másfél éve. Vajon szomorú, hogy ilyen történetet írhattam a szüleimről? Hogy ilyet kellett írnom? Ez volt az életük. Ez a kor adatott nekik. Elkeserítő, hogy nem valami nyugodtabb világról írhattam? Ezen sem érdemes törni a fejem. Különben nem is így gondolok rá. Az apám darabokban a szövetség könyve. Az egymás mellett kitartásé. És azoké a meglepetéseké, amik engem értek írás közben. Amilyenek minden embert érnek, ha módja van bepillantani a fölmenői életébe. Csodás megvilágosodások könyve, és a sosem múló, sűrű ködöké. Különben meg Az álomvadász is erről szól. Pedig ez, ha úgy vesszük, nem az én könyvem, hanem egy festő könyve. Ő beszéli el. De ha úgy veszem, nem is olyan nagy a különbség. Csak ebben a regényben minden más köntösben jelenik meg. Vagy úgy is mondhatnám, hogy igyekeztem más kérdéseket föltenni. Aztán meg kiderül, hogy a más kérdések mindig ugyanazok. És a más kérdésekre érkező más válaszok is mindig ugyanazok.

Miért érdeklik az álmok? És hogy kapcsolódik az álmokhoz a halál?

Azt gondolom, az embereket érdeklik az álmok. Mindig is érdekelték. Száz éve, ezer éve, ötezer éve. Lejegyezték, megfejteni igyekeztek őket. Jósoltak belőlük. Az okosabbak inkább intelemnek, figyelmeztetésnek tekintették őket. Osztályozták, csoportosítgatták őket. Semmi kis álmok, amik valóban csak a mindennapi, apró-cseprő gondjainkra, teendőinkre utalnak, reflektálnak. Aztán a grandiózus, súlyos tartalommal bíró nagy álmok. Calpurnia, Julius Caesar felesége, ha igaz, megálmodta a halálos merényletet. Tibetiek, egyiptomiak, régi görögök. Tudták, hogy az álom izgalmas is, fontos is. Az álmok sokféleképpen kapcsolódnak a halálhoz. Mindjárt úgy, hogy az alvás is halál. Vagy úgy, hogy az álmok egy része, és nem kis része, félelemmel, rettegéssel jár. Mert a halál kerülget, vagy mi kerülgetjük benne a halált. Zuhanás, üldözés, szörnyetegek. Álomban halottakkal is találkozunk. Magától értetődő természetességgel lépnek elénk, beszélnek hozzánk olyanok, akikről tudjuk, hogy nem élnek, és ez általában nem zavar, álmunkban minden további nélkül tudomásul vesszük. Egy-egy borús álom az ébredés után órákra vagy akár egész napra ránk telepedhet.

Sok álommal találkozunk a regényben, de az álmoknak nincs megfejtése, még a találgatás szintjén sem. Miért?

Mert nem én vagyok az elbeszélő. És nem is a mindentudó. Az elbeszélő egy nálam húsz évvel fiatalabb festő. És én sokat tudok az álmokról, ő meg nem tud sokat. Aki meg nálam is többet tud az álmokról, az a felesége. Egy pszichológus, aki ráadásul bűnözőkkel, gyilkosokkal, kábítószeresekkel, öngyilkosokkal dolgozik, és a terápiában igyekszik használni az álmaikat is. Ő nálam sokkal többet tud az álmokról, viszont azt vallja, amit a jungiánusok többsége, hogy az álmok megfejtéséhez óriási tapasztalat kell. Annyira, hogy leginkább csak maga az álmodó fejtheti meg az álmait. Mert az álmok többségében semmi sem az, aminek látszik. Az álom szimbólumokban „beszél”. A tapasztalt terapeuta igyekszik segíteni, törvényszerűségekre hívja fel a figyelmet, lehetséges utakat és módszereket, törvényszerűségeket mutat. Segít megkeresni a kulcsokat. Különben meg a regényben feltűnő álmok egy része mégis megfejtődik. Nem úgy, hogy valaki megfejti őket, hanem úgy, hogy a történések magyarázzák meg azokat. Utólag. De ilyen esetekben sem keresnék egyetlen érvényes megoldást. Intuíció, ráérzés. Ezek segítenek.

Mit szólna, ha meg akarnák filmesíteni a könyvet? Örülne neki?

Érdekes ötlet. Meglep vele. Örülnék. Persze. Aztán a többi kiderülne.

Ha választhatna, ki lenne a rendezője?

Nem tudom. Hiszen abból indultunk ki, hogy nem én választok, hanem valaki kiválasztja ezt a könyvet.

Aki ismeri a műveit, azt mondhatja, hogy Az álomvadász egyszerre igazi SzMGy-írás, ugyanakkor ismét nagyon más, mint amiket eddig olvastunk, és amik egymástól is igencsak különböznek. Ezúttal a könnyed hang az, ami nagyon más. De most is ott kísért végig a történelmi múlt. Miből indult ki? Miből született ez a regény? Az álmok, a könyvek, a halál vagy az erőszak volt a kiindulási pont? Vagy egyszerűen szeretett volna egy festő agyával gondolkodni?

Próbálom sorban. És visszafelé. Minden írót izgat, hogy ha más bőrébe bújhat. Ha nem a maga nevében írhat. Vagy ha játszhat ezzel. Hogy akkor ő az vagy nem ő az. Aki mesél. És természetesen mindig ő az. De ez azért sosem lehet teljesen megnyugtató. Mert ha valóban maga akar lenni, az éppen úgy nem sikerül, mintha nagyon más akar lenni. Egy képzőművész bőrébe bújni nagyon is izgató feladat. Tehát ezt feltétlenül vállalom is. Hogy mi volt az első, amit erről a regényről tudtam? Két mozzanat megfogható. Az álmok és a könyvek. Az egyik gyerekem, az egyik lányom sokat és nagyon színeseket, időnként rémeseket álmodott és álmodik. Apró gyerekkora óta. Álomnaplót is vezet. Ezek az álmok félelmetesek is tudnak lenni. Ez már magában is nagyon elgondolkodtató. Nem is kell írónak lenni hozzá. Elég szülőnek lenni. Néhány éve megbeszéltük a lányommal, hogy valamire megpróbáljuk használni az álmait. Közös könyv? Előbb talán nem is könyv, csak valami. Aztán meglátjuk. Ez az egyik első mozzanat. Csíra. Arra is emlékszem, hogy évekkel ezelőtt elkezdtem építeni… Ez így nem igaz. Nagyon tudatosnak hangzik. Nem építeni, csak egy fájlba bemásolni olyan könyvcímeket, meg a könyvészeti adataikat, amik valamiért érdekelnek. Amiknek, ha egyszer lesz időm, rendesebben utána böngészek. Régi könyvek voltak. Különlegesek. Ritkaságok. Olykor írtam hozzájuk egy-egy emlékeztető mondatot. Vagy kulcsszavakat. Hogy ha elfelejteném, azok eligazítsanak, miért figyeltem fel rájuk. És ezek sokszor kuriózumgyűjtemények voltak. Ma már nagyon tudománytalan, ám annál eredetibb csoportosítások. És sok volt bennük az erőszak, rémes álmok, halál. Mondom, nagyon körvonalazatlanul kezdődött. Ez volt a későbbi regény, Az álomvadász fókuszpontjába helyezett könyvlabirintus előképe. A gyűjteményé, amit aztán úgy neveztem el, hogy Helen koponya-könyvtára. Egy könyvtár fejben. Emlékezet és tükörlabirintus, ami egyben könyvtár is.

A festőművész, aki Ön helyett ír, ő nagyon erőteljes alak. Kikéri magának a művészt, mivel ő csak festő akar lenni. Mester. És az elején nagyon dühösnek érezzük. Az egész világra haragos. Aztán lassan megszelídülni látszik. Ez a hang hogyan és honnan jött?

Nem tudom. Legalább is nem emlékszem. Most olyan, mintha nem is lehetett volna másként. Mintha a személy és a hangja rögtön az első pillanattól kezdve együtt jelentkezett volna. Úgy is mondhatnám, hogy készen kaptam. Nem töprengés eredménye. Legyen etológus vagy orvos? Esetleg biológus? Búvár? Szobrász vagy építész? Programozó? Nem emlékszem ilyen hezitálásra, próbálgatásra. Talán az elején lehetett volna szobrász is. Vagy restaurátor. De az is lehet, hogy ezeket csak most vetítem vissza.

A történelmi múlt. Azért a múlt most is nagyon erősen van jelen a műben.

Igen-igen. És mégis másként. És bizonyos, hogy az alakok, a hősök, az elbeszélő festő megformálásában is van ennek jelentősége. Hogy miért éppen olyanok, amilyenek. Ugyanis amikor nekifeküdtem, hogy az ötletből meg a meglévő töredékekből megírom a könyvet, akkor azt is elhatároztam, hogy engedek minden kísértésnek. Vagyis amit csak lehet, ötletet, megoldást, fordulatot, hely- és személyneveket, azonnal elfogadok. Hiszen ez most nem kötött téma. Az Apám darabokban a szüleim és a nagyszüleim, a családom története, meg természetesen korrajz is. A Lovak a ködben ugyan fikció, de volt egy szándékom, egy célom, mégpedig regényben megfogni Trianont, a széthullást, a történelem kicsi és nagy mocskait. Valamennyire tehát az is kötötte a kezemet, a fantáziámat. Na, most nem engedem! Most azt írok, amit akarok! Ez is benne van abban, hogy ez a regény olyan, amilyen, meg hogy a hangja is olyan, amilyen.

A festő, aki elbeszéli nekünk az élete egy szakaszát, ha jól számoltam, úgy három hónapot, ő egy dühös ember. Vagy látszólag dühös. Miért?

Mert úgy érzi, hogy mindent annak köszönhet. Az erejének. A haragjának. Hogy mindent elveszíthet, ha nem vigyáz örökké.

Miért érzi ezt? Sok jót is kapott az élettől. Tehetséget. Elismertséget. Pénzt. Szerelmet.

Amit kapott, azt magának tulajdonítja. Azok az ő sikerei. Amit meg elveszített, azt elvették tőle. Hogy melodramatikusan fogalmazzak, hiszen megvetjük az operettet, de mégis gyakran olyan brutálisan egyszerűen gondolkodunk, mint egy szappanopera hősei, szóval úgy érzi, az élet elvett tőle dolgokat. Megfosztotta sok mindentől. Amit meg elért, azt ő harcolta ki magának.

Miért festő? Miért nem valaki más? Olyan mesélőt akart teremteni, aki maga is alkotó ember?

Olyat akartam, akinek a munkái azonnal láthatóak. Nem kell dekódolni őket, hiszen nem egy seregnyi jelből állnak, ahogy az írás a betűkből, a muzsika a kottajegyekből. Olyat akartam, akinek a műveire elég ránézni, és máris tudunk róla valamit, ha nem is feltétlenül és azonnal a lényeget. Az álmok világa ugyanaz, mint az alkotás világa. Ugyanonnan erednek. A tudattalanból. A tudattalan pedig nem a logika és az értelem világa, hanem az érzelmeké. A varázslásé, babonáké, félelmeké. Az a művészet, ami az észre épül, az nem sokat ér. Az alkotás folyamatában az inspiráció a mélyből jöjjön. A tudattalan ősóceánjából. García Lorca úgy írja ezt, hogy úgy törjön fel, mintha kút mélyéből, a föld közepéből jönne. Azért is festőt akartam, mert az álmok, a tudattalan, az emberi agyműködés természete számomra annyi titkot rejt, hogy el akartam kerülni a mindentudó elbeszélői helyzetet. Ráadásul egy olyan festő, aki sokat olvasott, de professzionális módon sosem írt, nem akarta szavak segítségével megragadni és megmutatni a világot, az nekem egy csomó játéklehetőséget biztosít. Ügyetlenkedhet, próbálkozhat olyan fogásokkal, amin egy profi már rég túlesett. Azt gondoltam, hogy ettől üdébb, frissebb lesz majd a szöveg. Ez az én festőm sikeres, és még sincs jól a bőrében. Erős, de az erőssége a gyöngesége is. Önbizalom és öngyűlölet is van benne. Nem szolgáltatja ki magát az érzelmeknek.

Valahol azt állítja magáról, hogy fiatalabb korában mindig a függetlenségről ábrándozott.

Ki? Én?

A festő. Azt mondja, hogy három dolgot akart elérni. Ne függjön senkitől, legkevésbé egy nőtől. Úgy fessen, ahogy neki kell festenie, vagyis ne befolyásolja őt a művészetében se a pénz, se a divat, se a közönség. Végül hogy akkor feküdhessen le és kelhessen fel, amikor neki tetszik. Ez az elbeszélő festő vagy az Ön hitvallása?

Ez nem hitvallás. Ez csak óhaj.

És kinek az óhajai ezek?

Mindenkié. Nem? A legtöbbünké.

Én nem tudom. Talán nem.

Na, jó. A festőé. Ezek a festő óhajai. És meg is valósította őket. De azért sokunk óhajai is lehetnének. Hiszen milyen sok embernek nem sikerül ez. És persze az is igaz, hogy ha nagyon jól sikerül, ha mindezt valaki eléri, akkor esetleg magányosnak érzi magát, és akkor kötöttségekre, vagy inkább kötődésekre vágyik.

Vagyis tényleg minden befejezetlen? Csak a szappanoperákban és a rossz regényekben kerekednek ki a végére megnyugtatóan a dolgok? A valóság mindig töredékes? Az sem befejezett, ami ideig-óráig annak látszik? Egy másik állítást is találunk a regényben. Azt hiszem, fontos állítás: „Nem igaz, hogy minden egész eltörött. Soha semmi nem volt egész.”

Azt hiszem, a szappanoperák, igaz, merőben más okból, de híven tükrözik az életnek ezt a töredezettségét, változékonyságát, lezáratlanságát. A szappanoperák is befejezhetetlenek. Hihetetlen dolgok derülnek ki, hogy a történet, a sorozat folytatódhasson. Ez éppen olyan, mint a való élet. „Egykor boldog, egykor gazdag, most alamizsnáért kopogtat”, fuvolázza Orleáni Hugó. Fortuna kereke néha lassan, máskor meg esztelen gyorsan fordul.

CyberChimps