Facebook

A pokolra épült város

SZEPESI ATTILA AZ EZÜST MACSKA ÜRÜGYÉN

Akár jelképesnek is tekinthetjük a képzeletet megmozgató történetet, mely a múlt évszázadból való. Trócsányi Zoltán veti papírra az esetet (Zichy Géza gróf emlékirata nyomán): a felvidéki Sáros megyei Tarkő vártemploma egyik napról a másikra elsüllyedt. Megnyílt alatta a föld. A falak recsegni-ropogni kezdtek, s a feltáruló szakadékban a katedrális hajója, végül a páros torony is eltűnt. A föld pedig összezárult az épület és annak minden kincse fölött.

Város úgy is elsüllyedhet az időben, hogy nem nyílik meg alatta a mélység. Csak éppen a história mitikus ideje fogadja magába. Az emlékezetbe merül alá. Falai és tornyai megmaradnak a térben, de a település mégis kívül reked az időn. A kerítésekre írott ákombákom jeleket nem érti már senki. A házfalakba elrejtett és befalazott titkos rekeszekről nem tud senki többé. A falakba beleégett ábrák emléktelenek. A temetők fejfái kidőlnek, és újabbaknak adják át a helyüket. A nyálkás csigákat és öreg hordókat rejtő pincékre pedig ráomlik a föld meg a porladó kő.

Selmec 800 kb

Selmecbánya (fotók: SzMGy)

Száraz Miklós György regényében, Az Ezüst Macskában egy felvidéki magyar város mitikus áttűnésének szemtanúi lehetünk. A település nevét nem mondja ki a szerző, csak annyi tudható róla: „Apró, eldugott bányaváros, mely a tudós könyvek szerint fénykorát a 14. Század derekán élte, akkortájt, midőn a szigorú Erzséber anyakirályné Nápolyba hurcolta a királyi kincstár töméntelen aranyát. A magyar El Dorado kincse, feltűnvén Itáliában, egy csapásra véget vetett az európai aranykrízisnek…”

A szerző tudja, egy hősével ki is mondatja: a történelem forgó kereke olykor népeket tipor maga alá, és nyelveket porlaszt semmivé. „A dolgok sorsa az, hogy az események végtelen sorozatában, színüket váltogatva alakítsák a mindennapi életet. Családok üljenek családok helyébe, városok emelkedjenek és süllyedjenek alá, iparágak és szakmák merüljenek feledésbe… Hány nép vallotta saját, ősi jussának ezeket a hegyeket?

A világnak kétféle a története, kétféle az emlékezete. Van egyrészt az idő arctalanul mindent maga alá tipró áradása, mely folyamatban nem számít nép és föld, arc és kultúra. És van a közösségek megszentelt és személyes históriája, melyben a romlás krónikásának tollát a keserű emlékezés vezeti.

A regényben nem íródik le a település pusztulásának, a história képzetes pokolbugyrába való alámerülésének története. Csak éppen minden szava erről árulkodik. Hőseinek hőkölése és őrült rákmenete az időben, a közösség kohéziójának felbomlása, a falak porladása és a teljes holnap-nélküliség.

Lenn, a város alatt valóságos, egyben jelképes tárnák tátonganak. Bányák tárói szövik át meg át a föld mélyét. A lakókban pedig eme kései órán az a kényszerképzet támad, hogy a tárnák és sötét barlangok lenyúlnak egészen a pokol fenekéig. És a várost hirtelen elözönlik a mélyvilág szörnyei…

Egy tanulmányában a magyar tradicionalizmus atyja, Hamvas Béla arról elmélkedik, hogy ma – ahogy ő mondja – a belső népvándorlás fenyegeti az emberi szellemet. Ahogy korábban napkeletről zúdultak a barbár hordák a kultúrára, ma belülről, mindannyiunk lelkéből támadnak ellenünk a rontás fekete szörnyei. És a nomád martalócok ellen még csak-csak lehet valahogy védekezni, ám a magunk lelkéből feltámadó rémek ellen, melyek a testünket ellepő hajszálerekből, és félálomi szorongásainkból zúdulnak föl ellenünk, egészen védtelenek vagyunk.

Selmec 1.5 mega

Valami hasonló történik itt is, e képzetes pokolra épült városban. A teret az emléktelenség, a lelkeket pedig az éjszaka kísértetei tiporják maguk alá. „Sosem látott szörnyalakok özönlenek tömött sorokban az öreg bánya járataiba! Lihegve, nyálcsorgatva, fogaikat, füleiket, ormányukat csattogtatva loholnak a földmélyi tárókon, járatokon fölfelé! A Paradicsom-hegyen kibuknak az aknalejárón, felhabzanak, mint palack száján a sör…, végigömlenek a Paradicsom utcán, a Pestis-szobornál kettéválik az iszonyatos folyam: egyik ága a Honvéd után hömpölyög, a másik a Liliom utcán görög lefelé föltartóztathatatlanul… És a végítélet szörnyei nem ismernek kíméletet.

Ez a látomás, meg annak az álmokra súlyosodó árnyéka a bányavároska minden lakójának arcát feketébe vonja. Az az érzés lesz úrrá rajtuk, hogy tán nem is élnek már. Mintha abban a föld alatti táróban, melyből az ördög fattyai kiözönöltek, ők – mint egy panoptikum árnyéktalan viaszfigurái – állnak immár az elhagyott, éjfélbe borult folyosókon, álomba dermedten és sorsukat veszítve…

Élnek az emberben vissza-visszatérő képek, melyek eredetéről nem tud magamagával elszámolni. Egy félálomra tárt ablak, mely mögött fekete árnyékok tülekednek farsangi trombitaszóban. Egy háztető az alkonyatban, melyre veresen odatűz a nap egy sugárnyalábot, s miközben ez belefagy a pillanatba, valami különös, verkliszóra vagy tán szőlőhegyek kereplőjére emlékeztető kattogás hallatszik a háttérből. Látunk egy görbe utcát, rajta tán sosemvolt palotákkal, még a homlokzati címerek borostyánkoszorúja, főnixmadara vagy épp szalamandrája is világosan előttünk áll, ahogy kőbe véste a hajdani mester, csak épp az a bökkenő, hogy ezt az álmaink vetítővásznára vissza-visszatérő utcaképet sehogy sem tudjuk a valós térben és időben a helyére tenni.

Selmec 1.45 mega

Ilyesféle álomi hangulatok s a belőlük születő helyszínek és események szövik át a Száraz Miklós György imaginárius bányavároskájának búcsúzó és keserédes históriáját. Az író, miközben pontosan – egy várostörténész aggályosan akkurátus módján – ismeri a felvidéki település tovatűnt évszázadait, lelket melengető és bornírt eseményei sorát, egyúttal rábízza magát a megtartó álomképekre, tudva, hogy azok sokszor erősebbek és szuggesztívebbek, mint a képzelet szülte helyszínek és azok örvénylő pillanatai. Engedi mintegy, hogy a félálmok a maguk – sokszor alig kordában tartott – törvényei szerint gombolyítsák az eseményeket, vagy épp kuszálják össze kibogozhatatlanná a percek és esztendők tarka fonalszövedékét…

A felvidéki bányavároska hangsúlyosan magyar város volt. Lakói ugyan németek, szlovákok és magyarok vegyesen, hol érdes, hol megejtő harmóniában. De kétség nem férhetett az érzelmeikhez. Magyar szó járta. Magyar eskü, magyar emlékezés. Petőfi itt kaptatott fölfelé a Szentháromság-szobornál a kollégiumba, Mikszáth pedig itt vacogott a hegyoldalakba épült városka dermesztő telében. Régen volt. Az idő múlásával pedig – ahogy a települést ellepik a pokol imaginárius figurái – a bányavároska lakói elveszítik hitüket, csak a torz álmaik, bizarr mániáik maradnak meg. A múlt kivesző fáján élősködő gombák módjára élnek immár, s ahogy a história terebély lombja lehull, törzse pedig mállik és kiszárad, az ő napjaik is meg vannak számlálva. Isznak és jajongva panaszolják a keserű magyar sorsot.

Csupa hóbortos, emlékein élősködő és sorsába üszkösödött figura téblábol a könyv lapjain. Hasadt lelkek, jövőtlen ábrándozók, csak a lehetetlent túlélni akaró madárijesztő-forma bábok, vagy épp levegőt lépő marslakók. Fantaszták, akik hőkölő képzeletük utolsó felvillanásaiból építenek palotát a felhők közé. A történetnek gyerekszereplői, de még ifjabb hősei is alig akadnak. Öregek, görbült árnyékok mindenfelé.

Selmec 1.67 mega

Aki élt kisebbségi sorban, ismeri a különcök, félőrültek, holdfaló egzisztenciák eme különös panoptikumát. Ezeket a félig-emlék, féli-valóság alakokat, ellégiesedett szellemeket, vagy épp az ember alatti régiókba alászálló újmódi vadembereket. Csupa szeretni való, elesett lélek. Ám túl komolyan venni őket nem szabad. Szemük eszelős villogása mögött is homály tátong. Amikor harsányak, akkor is elesettek. Ha őseik szellemére esküsznek, akkor sem a hősi holnapra, hanem görbült halottaikra…

A város közel ezer esztendeje szinte egyetlen pillanatban fénylik fel. Lakói sorsának jelképe a harang meg az óra. Az öreg templom örökké bongó harangjai s a torony órája. Vén Akhilleusz ott pusztul el az óra tövében, az őrtoronyban, a lakók sorsának jelképéül. Hetekig eszébe sem jut senkinek. Végül ott találják meg mumifikálódott testét a megállt óra alatt. „Nyugodt volt az arca, sőt inkább derűs – meséli a megtaláló, Pulyka Pál. – Először azt is hittem, hogy szobrot látok. Mintha tetőtől talpig finom, ezüstös hamuval szórták volna be, úgy összecsinálták a galambok.” Tudják mindannyian, Kontyos Pintér Erzsók, a bőbeszédű, nagyemlékezetű fogadósné, Bárány Péter meg haramia Gáspár, bernáthegyi Salamon, Kászonyi András és a többiek, hogy hamarosan mind ilyen görbült szoborrá merevülnek. Tudják, vagy csak érzik? Mindegy. Olyanok lesznek, mint az épületek, melyek jelképe a Szélaknai-kapunál álló, „kísértetjárta vén ház, egyike a legöregebbeknek. Sötétedés után a városka lakói inkább elkerülik. Valaha gyönyörű, reneszánsz épület lehetett, mára nem maradt más, csak a pusztulás barbár szépsége. Bedeszkázott kapuja fölött márványba faragott szőlőfürtök, kagylóhéjak, kecses delfinek…”

Egyik különös, bizarr történet űzi a másikat Száraz Miklós György könyvében. Mintha a városka (ahol a szerző szavai szerint mindenki bolond) közel ezer esztendejének minden balgatag és groteszk, feljegyzésre érdemes és lidérces históriája a könyv néhány napjába sűrítve történne meg. Tűzvész és áradás borzongatja a kedélyeket. A ködfalók az aranyváros elásott kincseiről elmélkednek. Angyalok szállnak ki Tarhás fekete János, a jeles kutyapecér keze nyomán a sebből. Sárga virágpor lepi el az utcákat meg a tereket – a középkori színmágiában a sárga az őrület jelképe. Szalmabábot táncoltatnak tavaszköszöntő alakok a dombon – ricsajozó, koldusforma szerzetek, invalidusok és francúzkóros rüfkék, a szomszédos falvak szinte ismeretlen, félállati sorban élő lakói. Haramia Gáspár tanár úr pedig úgy tűnik el örökre, hogy a falára függesztett fényképen, mely égcsapó hegyeket ábrázol, nekivág az ösvénynek, és fölissza a köd. Felesége megesküszik utólag, hogy látta férjét a fényképen egyre távolodóban…

Az eseményeknek vezérfonala nincsen. Csupa barokk inda, hirtelen buktató, váratlan előbukkanó figura lepi el a könyv lapjait. Mintha örökké farsang volna. Örökös bolondünnep, mely fölött a titokzatos főhős, Jacobus Troll alakja lebeg. A háttérül szolgáló város képét mintha az alom függönyén át látnánk. Pedig nem háttér a város, nem kulissza, hanem a regény főszereplője. Minden hős a település romlékony anyagából való. „Úgy élem az életet – mondja a halni készülő vén Akhilleusz –, ahogy az álomképek szivárognak egymásba. Hajnalok és esték váltakoznak, röpke nappalok szívódnak fel, tűnnek el nyomtalanul a végtelen éjszakákban, és már meg sem kísérlem, hogy rendet teremtsek a szétfolyó időben. Leülök itt, leülök ott és máris alámerülök abba a félig éber, félig alvó állapotba, aminek finom szűrőin a sosem volt múlt és a sosem leendő jövő álomerecskéi átcsörgedeznek…”

Selmec 1.92

Nem volna tanulság nélkül való, ha sikerülne valakinek összegyűjtenie és egymásra vetítenie azokat a városregényeket és tájkrónikákat, elmerülő vidékeket megörökítő emlékiratokat, naplókat és elbeszéléseket, melyek az ország határain kívül rekedt, az időben – a tarkői templomhoz hasonlóan – lassan alámerülő magyar városokról mesélnek.

Ébert Tibor Pozsony „végnapjait” idéző krónikája, Görgey Gábor regénye, a Volt egyszer egy Felvidék, Majoros Sándor Búcsú a Bácskától című emlékezése, Gion Nándor szinte minden munkája, a csíkszeredai Nagy András naplója, Bálint Tibor Kolozsvár-siratói, Pálóczi Horváth Lajos Beregszász romlását idéző regénye és Sütő András apokaliptikus novellái – hogy csak mutatóba említsünk néhányat a pusztulás éveiből – mind egy hajdani világ végóráit idézik.

Selmec 800 kb

Ebből a felvidéki bányavároskából, melynek a nevét sem tudjuk, esetleg sejtjük, kivész a magyar szó. Mátyás és Kossuth emléke. Odafönn állnak még a régi paloták, ám azok új lakói emléktelenül élik ezt a számukra idegen világot. A barokk Alsórózsa utcát, a szépséges Leányvár környékét meg az Óvár bástyáinak árnyékában rejtőző öreg házakat. Kincsek, bár azok is fogyatkozva, a földmélyi tárókban lapulnak – arany- és ezüstérc formájában –, meg a városka történelemre emlékező néhány meggörbedt, makacs magyarjában.

 

Amíg tudom a fenséges és közönyös hegyek, folyók és patakok nevét, addig nem bánthatnak.” – mondja ki a verdiktet Kászonyi kenyeres András. És ugyanő mondja ki a regény keserű summáját és végszavát, mintegy magamagával is vitatkozva: „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy város…

(Az írás megtalálható Szepesi Attila A béka kertje című esszékötetében.)

CyberChimps